Kérdések könyvmolyoknak

Ezt a kérdőívet DoraCraiban blogján láttam és gondoltam én is megcsinálom.

1. Szoktál nassolni olvasás közben? 

Nagyon-nagyon ritkán, mert mikor olvasok, általában csak az olvasásra koncentrálok, és egy testhelyzetben ülök órákon keresztül étlen-szomjan. (Tehát mikor valaki kihúz a könyvből, akkor döbbenek rá, hogy teljesen elzsibbadtam és farkaséhes vagyok.)

2. Mit szeretsz iszogatni olvasás közben?

Lásd előző válasz. (Ha mégis iszom, akkor csak teát vagy vizet.)

3. Szoktál beleírni a könyvekbe, vagy kivagy magától a gondolattól is ,hogy firkálj beléjük?

Regénybe és könyvtári könyvekbe soha, tankönyvekbe is csak ritkán vagy akkor, amikor valami nagyon fontosat kell lejegyeznem (mondjuk, hogy mit visel ma az irodalomtanár vagy ilyesmi). Bár most így jobban végiggondolva néhány kedvenc regényem szélén is van pár odafirkált mondat, de az is csak ceruzával.

4. Hogyan jelölöd, hogy hol tartasz egy könyvben? 

Így, úgy amúgy, alapjában véve egy végtelenül lusta ember vagyok, hiába van itthon megközelítőleg 90 könyvjelzőm (igen, igen gyűjtő vagyok), mégis van, hogy csak fejjel lefelé fordítom (átkozottul nagy bűn) vagy az asztal sarkáról lógatom, esetleg beleteszem a legközelebb található fecnit.

5. Mindig el kell jutnod egy fejezet végéig, vagy le tudod tenni a könyvet bárhol?

Bárhol, sosem igazodtam a fejezetekhez, valahogy sosem éreztem úgy, hogy külön részek, nekem az egész összefolyik. Bár igazából, ha egy könyv nagyon jó, akkor le se tudom tenni, ha pedig nagyon rossz, akkor percenként, na jó, igazából oldalanként letenném és le is teszem, vagy úgy elteszem, hogy ne is kerüljön a szemem elé többet.

6. Olyan ember vagy, aki elhajítja a könyvet a szoba másik sarkára, ha nagyon idegesítő könyvet olvas?

Persze, de általában csak a szabadesés törvénye szerint a padlóig jut el. (Hű, a fizikatanárom büszke lenne rám…) Viszont, ha irdatlanul idegesít a történet vagy valami nagyon jó jelenetnél tartok, akkor nem tudom eldönteni, hogy nevessek vagy olvassak-e tovább, és mivel általában hangosan nevetek, az egész család elnézően néz.

7. Ha szembejön veled egy ismeretlen szó, azonnal rákeresel?

Nem az erősségem a szótárban utánanézés. Számítógépem meg ugyebár nincs, ezért maradok annál a verziónál, hogy megkérdezem a szüleimet, ha ők sem tudják, akkor tényleg kinyitom az értelmező szótárt és kikeresem benne.

8. Mit olvasol most?

Ebben a pillanatban épp Moliére drámáit. Nem mondom, hogy letehetetlen, de azt sem, hogy végtelenül unalmas. Nem hiszem, hogy írni fogok róluk, de az biztos, hogy maradandó élményt nyújtottak/nyújtanak.

9. Milyen könyvet vettél legutóbb? 

Régen nem vettem könyvet, talán az utolsót még a Könyvhéten vettem, méghozzá a Lola és a szomszéd srácot. De erről írtam is.

10. Van kedvenc helyed, vagy időpontod olvasásra?

Van. Szeretek délutánonként és esténként olvasni, mármint ezek a kedvenc időpontjaim és sokszor az egész délutánt átolvasom. Kedvenc helyem az nagyon sok van, először is Tihany, imádtam Tihanyban olvasni, vagy Szentendrén, a Templomdombon, a Dunakorzón, akár Pesten a Marczibányi téri művelődési központ mosdójában is, az fura kedvenc.

11. A sorozatokat vagy az egyrészes könyveket szereted jobban? 

Nehéz kérdés. Nem igazán tudok rá válaszolni, az egyiket ezért, a másikat azért szeretem.

Szeretem az egyrészeseket, mert tudom, hogy nincs tovább és vagy lezárják a történetet, vagy hagynak sok kiskaput, hogy az olvasó ki tudja találni önmaga a történet végét.

A sorozatokat pedig azért szeretem, mert imádok sokáig olvasni, hosszú ideig egy történetben élni, mint például a Szent Johanna gimibe vagy a Roxfortba járni a többiekkel, meg amikor az ember megszeret egy karaktert, akkor minél többet meg szeretne tudni róla és minél több időt vele tölteni, pont úgy, mint mikor egyszerre néz meg öt részt egy sorozatból.

12. Van olyan könyv, amit mindig előhozol, és szeretettel ajánlasz mindenkinek? 

Persze, hogy van, szerintem ilyet mindenki tudna mondani. Mindenkinek tudnám javasolni az Egy különc srác feljegyzéseit és a Semmit is. Meg persze van még ezer ilyen meg olyan jó könyv. De ez a kettő jutott először eszembe.

13. Hogyan rendszerezed a könyveidet?

Két nagy polcom van. A kedvenceim és azok, amiket imádok. Végül is az összes könyv, amit a polcomon tartok kedvenc, csakhogy azon belül is vannak fokozato,k mint például kedvenc, nagyon kedvenc, extra-über kedvenc, de asszem, ha ezt itt és most folytatnám, akkor mindenkinek elmenne a kedve a blogom olvasásától, úgyhogy most már nem folytatom.

Jerry Spinelli: Stargirl

"Tudod, amikor mosolyogsz, az egész világ sokkal jobb hely, mint egyébként."

Nicholas Sparks

Fülszöveg:

Egy nap új lány érkezik a 16 éves Leo iskolájába, aki mindenkit elképeszt különös viselkedésével. Lehetetlen ruhákat hord, a menzán a békésen abrakoló diákság legnagyobb megrökönyödésére se szó se beszéd felpattan, és gitárkíséret mellett dalolva táncra perdül, kedvenc háziállata egy patkány, amelyet mindenhová magával hurcol, Stargirlnek nevezi magát, pedig nem is ez a valódi neve, és mindennap azzal borzolja a kedélyeket, hogy az aznapi születésnapost ebéd közben az egész iskola szeme láttára dallal és zeneszóval felköszönti. Nem csoda, hogy hamarosan kivívja mindenki ellenszenvét. Ez azonban egy csapásra megváltozik, amikor lelkes közreműködésével feltámasztja halottaiból az iskola kosárlabdacsapatát. Társai kezdenek ráeszmélni, hogy Stargirlből különleges bűverő árad: az öntörvényű egyéniség varázsa… 

Ez a történet egyszerűen fejbevágott. Újra át kellett élnem ezt az egészet. Mint azt, hogy nem voltam sehol, mármint jelen esetben Stargirl nincs sehol, nem tartozik senkihez és nincsenek barátai.  Utáltam, amikor velem is ez volt a helyzet, hogy az osztálytársaim kiközösítettek és nem akartak megismerni. Talán akkor is az fájt a legjobban, hogy nem akartak megismerni, hogy nem akarták látni, hogy milyen vagyok igazából. Aztán persze javult a helyzet és lettek barátaim, de sosem fogom elfelejteni azt a két évet, amikor minden délután sírva jöttem haza, hogy ma is gonoszkodtak velem. Amikor már belejöttem és megtört a jég, elkezdtem beszélgetni úgy igazán, akkor már nem izgattam magam, hogy az adott ember meg szeretne-e ismerni vagy sem. De ebben a hullámzó időszakban is volt egy mentőövem, egy olyan szakkör, amit minden héten tűkön ülve vártam,és imádtam minden percét (még most is imádom) és ez a színjátszókör. Végre egy olyan közegbe kerültem, ahol teljesen új lappal nyitottam és mindenki őszinte és közvetlen volt és elfogadtak, sőt azt hiszem szeretnek olyannak, amilyen vagyok. Ez nagyon jót tett. Én is nyitottam és elkezdtem úgy élni, hogy ne akarjak mindenáron megfelelni senkinek és semminek csak magamnak, hogy ez segített-e vagy sem ez még feldolgozás alatt áll. Na, de most már vissza a könyvhöz.

 

Mi történik, amikor egy tipikus amerikai gimiben, ahol mindenki belefásult már a nagy monotonitásba (mert mindenki ugyanazt eszi, ugyanúgy öltözködik és ugyanúgy viselkedik) belepottyan egy nem éppen átlagosnak mondható lány? Aki Csillaglánynak hívatja magát, egy patkánnyal jár suliba, végtelenül jó a kedve és mindenkit megajándékoz, ami sokszor elég zavarba ejtő, például mikor minden ebédszünetben odamegy az aktuális szülinaposhoz és önmagát ukulelén kísérve előadja a „Boldog szülinapot”. Ekkor kezdődik a nagy találgatás, hogy honnan érkezhetett, de leginkább, hogy a csaj kamu vagy nem kamu? Azaz az iskolavezetőség egy színészt dobott közéjük, hogy felpezsdítse a mindennapokat vagy tényleg létezik ilyen ember?

Stargirl, az örök rejtély. A lány, aki úgy él, ahogyan ő szeretne, és azért él, hogy mosolyt csaljon az arcokra, boldogságot és örömöt hoz mindenki életébe. Mármint azoknak, akik hagyják, mindenkinek tudja, hogy mikor van a szülinapja, elolvassa az újság töltelék híreit, mert abból tudhatja meg a legtöbbet az emberekről.  Eddig magántanuló volt és azért jött a gimibe, hogy barátokat szerezzen.  De mind tudjuk, hogy ez nem valami egyszerű, ha az embernek az átlagos viselete egy 16. századi mintára varrt ruha. (Az anyukája jelmeztervező és ezt is ő készítette.) Szeretnivaló és a maga módján nagyon is bájos. Végtelenül vonzó és mindenkit el is varázsol, ugyanakkor nagyon nehéz vele lenni,  vagy vele lépést tartani, mert folyton azzal szembesíti a többieket, hogy nem mernek önmaguk lenni, vagy hogy nem csinálják teljes szívből, amit csinálnak – végső soron, hogy nem őszinték sem magukhoz, sem egymáshoz. Ez kényelmetlen érzés és a többség eltávolodik Starlgirltől, sőt bűnbakot csinálnak belőle, hogy ne is kelljen a problémával és saját problémáikkal (félelmeikkel és gyengeségeikkel) szembenézni.

Leo, a főszereplőnk, aki inkább kommentátora a történetnek, mint tényleges főszereplője, hiszen a könyv címéből is rájöhetünk, hogy nem Leo átlagosnak is mondható gondjairól lesz szó. Ez a srác egy rejtőzködő egyéniség (mint mindannyian) és producernek sem utolsó. Az elsők közt veszi észre a jót Stargirlben, csak túlságosan gyáva ahhoz, hogy tegyen néhány lépést felé. Végül elszánja magát a lépésekre, de akkor újabb akadállyal találja szemben magát, vagy Stargirl vagy a többiek, ki számít igazán? A fiú vajon ki mer állni a lány mellett? Vagy gyávaságból inkább megy a többiek után?

A könyv két különböző világot mutat be, ahol a tökéletlenség és egyediség áll az egyik, a tömeg után menés és az azt-csinálom-amit-mindenki pedig a másikon. 

Az író olyan fordulatokat írt bele a könyvbe, amitől az embernek leesik az álla. Úgy vezeti végig az olvasót a könyvön, hogy közben átértékeli magában, mi fontos és mi nem. Hogy mi is az igazi boldogság. 

(Mellékesen: Patkányokat az 1960-as években kezdtek el háziállatként tartani. Általában 2-3 évig élnek. Persze ők is, mint más háziállatok, gyorsan hozzászoknak az emberhez, ha rendesen bánnak velük. A patkányok hallgatnak a nevükre, imádnak közel lenni a gazdijukhoz és ha már egyszer összebarátkoztatok, szeret ülni a válladon vagy a kabátzsebedben vagy a pulcsiujjadban bóbiskolni. A patkányok nagyon intelligensek, kíváncsiak és gyanakvóak éppen ezért gyorsan hozzászoknak az új környezetükhöz. Sok tévhittel ellentétben, hiszen a gyerekek szinte az ABC-vel egyszerre tanulják meg, hogy a patkány csúnya, gonosz állat. Szerintem ezek az állatok nem is visszataszítóak és talán egyszer meggondolom, hogy legyen-e saját patkányom. (Addig is örökbe fogadok egy méhecskét.)

 

Jerry Spinelli 1941-ben született (azaz most 73 éves) amerikai gyermekkönyvíró. 16 éves korában a sportok iránt érdeklődött (fiatal korában öt különböző sportot űzött, többek között amerikai futballt, atlétikát és kosárlabdát), és írt is imádata tárgyáról, fociban aratott győzelméről például egy verset (eredetileg nem akart könyveket írni, még csak olvasni sem szeretett), amit lehozott városának helyi lapja. Ekkor döntötte el, hogy inkább író lesz. 1977-ben feleségül vette Eileen Mesit, aki szintén gyerekeknek szóló könyveket írt. 6 gyermekük, és 21 unokájuk született.

Kiadó:  Könyvmolyképző,
Oldalszám: 244 oldal 
 Fordította: Borbás Mária 
 Illusztrálta: Komlódi Judit

Úgy mindent összevetve : 9/10