Jerry Spinelli: Stargirl

"Tudod, amikor mosolyogsz, az egész világ sokkal jobb hely, mint egyébként."

Nicholas Sparks

Fülszöveg:

Egy nap új lány érkezik a 16 éves Leo iskolájába, aki mindenkit elképeszt különös viselkedésével. Lehetetlen ruhákat hord, a menzán a békésen abrakoló diákság legnagyobb megrökönyödésére se szó se beszéd felpattan, és gitárkíséret mellett dalolva táncra perdül, kedvenc háziállata egy patkány, amelyet mindenhová magával hurcol, Stargirlnek nevezi magát, pedig nem is ez a valódi neve, és mindennap azzal borzolja a kedélyeket, hogy az aznapi születésnapost ebéd közben az egész iskola szeme láttára dallal és zeneszóval felköszönti. Nem csoda, hogy hamarosan kivívja mindenki ellenszenvét. Ez azonban egy csapásra megváltozik, amikor lelkes közreműködésével feltámasztja halottaiból az iskola kosárlabdacsapatát. Társai kezdenek ráeszmélni, hogy Stargirlből különleges bűverő árad: az öntörvényű egyéniség varázsa… 

Ez a történet egyszerűen fejbevágott. Újra át kellett élnem ezt az egészet. Mint azt, hogy nem voltam sehol, mármint jelen esetben Stargirl nincs sehol, nem tartozik senkihez és nincsenek barátai.  Utáltam, amikor velem is ez volt a helyzet, hogy az osztálytársaim kiközösítettek és nem akartak megismerni. Talán akkor is az fájt a legjobban, hogy nem akartak megismerni, hogy nem akarták látni, hogy milyen vagyok igazából. Aztán persze javult a helyzet és lettek barátaim, de sosem fogom elfelejteni azt a két évet, amikor minden délután sírva jöttem haza, hogy ma is gonoszkodtak velem. Amikor már belejöttem és megtört a jég, elkezdtem beszélgetni úgy igazán, akkor már nem izgattam magam, hogy az adott ember meg szeretne-e ismerni vagy sem. De ebben a hullámzó időszakban is volt egy mentőövem, egy olyan szakkör, amit minden héten tűkön ülve vártam,és imádtam minden percét (még most is imádom) és ez a színjátszókör. Végre egy olyan közegbe kerültem, ahol teljesen új lappal nyitottam és mindenki őszinte és közvetlen volt és elfogadtak, sőt azt hiszem szeretnek olyannak, amilyen vagyok. Ez nagyon jót tett. Én is nyitottam és elkezdtem úgy élni, hogy ne akarjak mindenáron megfelelni senkinek és semminek csak magamnak, hogy ez segített-e vagy sem ez még feldolgozás alatt áll. Na, de most már vissza a könyvhöz.

 

Mi történik, amikor egy tipikus amerikai gimiben, ahol mindenki belefásult már a nagy monotonitásba (mert mindenki ugyanazt eszi, ugyanúgy öltözködik és ugyanúgy viselkedik) belepottyan egy nem éppen átlagosnak mondható lány? Aki Csillaglánynak hívatja magát, egy patkánnyal jár suliba, végtelenül jó a kedve és mindenkit megajándékoz, ami sokszor elég zavarba ejtő, például mikor minden ebédszünetben odamegy az aktuális szülinaposhoz és önmagát ukulelén kísérve előadja a „Boldog szülinapot”. Ekkor kezdődik a nagy találgatás, hogy honnan érkezhetett, de leginkább, hogy a csaj kamu vagy nem kamu? Azaz az iskolavezetőség egy színészt dobott közéjük, hogy felpezsdítse a mindennapokat vagy tényleg létezik ilyen ember?

Stargirl, az örök rejtély. A lány, aki úgy él, ahogyan ő szeretne, és azért él, hogy mosolyt csaljon az arcokra, boldogságot és örömöt hoz mindenki életébe. Mármint azoknak, akik hagyják, mindenkinek tudja, hogy mikor van a szülinapja, elolvassa az újság töltelék híreit, mert abból tudhatja meg a legtöbbet az emberekről.  Eddig magántanuló volt és azért jött a gimibe, hogy barátokat szerezzen.  De mind tudjuk, hogy ez nem valami egyszerű, ha az embernek az átlagos viselete egy 16. századi mintára varrt ruha. (Az anyukája jelmeztervező és ezt is ő készítette.) Szeretnivaló és a maga módján nagyon is bájos. Végtelenül vonzó és mindenkit el is varázsol, ugyanakkor nagyon nehéz vele lenni,  vagy vele lépést tartani, mert folyton azzal szembesíti a többieket, hogy nem mernek önmaguk lenni, vagy hogy nem csinálják teljes szívből, amit csinálnak – végső soron, hogy nem őszinték sem magukhoz, sem egymáshoz. Ez kényelmetlen érzés és a többség eltávolodik Starlgirltől, sőt bűnbakot csinálnak belőle, hogy ne is kelljen a problémával és saját problémáikkal (félelmeikkel és gyengeségeikkel) szembenézni.

Leo, a főszereplőnk, aki inkább kommentátora a történetnek, mint tényleges főszereplője, hiszen a könyv címéből is rájöhetünk, hogy nem Leo átlagosnak is mondható gondjairól lesz szó. Ez a srác egy rejtőzködő egyéniség (mint mindannyian) és producernek sem utolsó. Az elsők közt veszi észre a jót Stargirlben, csak túlságosan gyáva ahhoz, hogy tegyen néhány lépést felé. Végül elszánja magát a lépésekre, de akkor újabb akadállyal találja szemben magát, vagy Stargirl vagy a többiek, ki számít igazán? A fiú vajon ki mer állni a lány mellett? Vagy gyávaságból inkább megy a többiek után?

A könyv két különböző világot mutat be, ahol a tökéletlenség és egyediség áll az egyik, a tömeg után menés és az azt-csinálom-amit-mindenki pedig a másikon. 

Az író olyan fordulatokat írt bele a könyvbe, amitől az embernek leesik az álla. Úgy vezeti végig az olvasót a könyvön, hogy közben átértékeli magában, mi fontos és mi nem. Hogy mi is az igazi boldogság. 

(Mellékesen: Patkányokat az 1960-as években kezdtek el háziállatként tartani. Általában 2-3 évig élnek. Persze ők is, mint más háziállatok, gyorsan hozzászoknak az emberhez, ha rendesen bánnak velük. A patkányok hallgatnak a nevükre, imádnak közel lenni a gazdijukhoz és ha már egyszer összebarátkoztatok, szeret ülni a válladon vagy a kabátzsebedben vagy a pulcsiujjadban bóbiskolni. A patkányok nagyon intelligensek, kíváncsiak és gyanakvóak éppen ezért gyorsan hozzászoknak az új környezetükhöz. Sok tévhittel ellentétben, hiszen a gyerekek szinte az ABC-vel egyszerre tanulják meg, hogy a patkány csúnya, gonosz állat. Szerintem ezek az állatok nem is visszataszítóak és talán egyszer meggondolom, hogy legyen-e saját patkányom. (Addig is örökbe fogadok egy méhecskét.)

 

Jerry Spinelli 1941-ben született (azaz most 73 éves) amerikai gyermekkönyvíró. 16 éves korában a sportok iránt érdeklődött (fiatal korában öt különböző sportot űzött, többek között amerikai futballt, atlétikát és kosárlabdát), és írt is imádata tárgyáról, fociban aratott győzelméről például egy verset (eredetileg nem akart könyveket írni, még csak olvasni sem szeretett), amit lehozott városának helyi lapja. Ekkor döntötte el, hogy inkább író lesz. 1977-ben feleségül vette Eileen Mesit, aki szintén gyerekeknek szóló könyveket írt. 6 gyermekük, és 21 unokájuk született.

Kiadó:  Könyvmolyképző,
Oldalszám: 244 oldal 
 Fordította: Borbás Mária 
 Illusztrálta: Komlódi Judit

Úgy mindent összevetve : 9/10

Stephanie Perkins: Lola és a szomszéd srác avagy mindenkinek helyes srác lakik a szomszédjában?

"A tökéletlenség szép, az őrület zsenialitás, és még mindig jobb nevetségesnek lenni, mint halál unalmasnak."

Marilyn Monroe

Fülszöveg:
Lola Nolan, a szárnypróbálgató divattervező nem híve a divatkövetésnek. Ő jelmezeket alkot. Minél ütősebb a szerelése – minél sziporkázóbb, furább és vadabb –, annál jobb. De bármennyire hajmeresztő is a stílusa, Lola imádja a szüleit, tűzbe menne a barátnőjéért, és merész terveket szövöget a jövőről. Szóval minden tök tuti (a dögös rocker fiúját is beleértve), amíg vissza nem költöznek a környékre a rémes/utálatos Bell ikrek: Calliope és Cricket. Miután Cricket – a tehetséges feltaláló -,ikernővére árnyékából kilépve, ismét része lesz Lola életének, a lány rákényszerül, hogy végre tudomásul vegye az érzéseket, amiket időtlen idők óta táplál a szomszéd srác iránt. 

Sok könyvnél úgy érzem, mintha nekem írták volna. Felkeltette az érdeklődésemet a borító, a fülszöveg, meg persze az, amit a Blogturné Klub keretében olvastam róla.

Ez a könyv olyan, amit az anyukák-nagymamák valószínűleg (önszántukból) nem vesznek meg az lányuknak-unokájuknak. Mégis, milyen nagymama vesz könyvet egy lila hajú lánnyal a borítón egy ilyen kompromittáló címmel? Ha mégis kézbe venné, akkor meg a fülszöveg alapján tenné vissza a polcra, mert abból az is kiderül, hogy a fura parókás lányt ráadásul két meleg férfi neveli. Persze nem mondom, hogy minden anya vagy nagymama konzervatív, sőt…, de ez nem igazán az ő világuk. Ezért is vettem meg én magamnak.

A Lola, nálam új szó a különlegesre. Mégis, mi mást lehetne mondani egy olyan lányra, aki jelmezeket hord. Azt a filozófiát követi, hogy sohasem veszi fel kétszer ugyanazt az összeállítást. Imádja a színeket, az anyagokat, a csillogást, úgy érzi, így mutathatja meg, ki is ő valójában. Néha viszont, mint minden tini, ő is elbizonytalanodik.

Max, Lola szexi pasija már elmúlt 20 éves, egy rockbandában játszik. Szinte csak feketét hord és nagyon szerelmes. Makacs, mint egy öszvér és a megbocsátás sem az erőssége. Lola szülei: Andy és Nathan. Andy, a férfi, akinek pitesütő vállalkozása van és ezen felül a legvajszívűbb karakter akiről valaha olvastam, Nathan pedig a másik apuka, a kemény szigort és a fegyelmet képviseli otthon. (Ő igazándiból Lola nagybátyja – de Andynek azért még nem testvére...)

Még nem említettem, de ez a történet egy második rész. Ez azért nem zavaró, mert az egyes részek története nem kapcsolódik szorosan, és teljesen más nézőpontokat és karaktereket ismerhetünk meg. Persze feltűnnek régi figurák, akiknek így többet tudhatunk meg az életéről, arról, hogyan boldogulnak. Mondhatnám, hogy jobb volt, mint az Anna és a francia csók, de végtére is ugyanaz volt. Ugyanaz a történet egy kicsit más köntösben, és nem lennék meglepve, ha a harmadik kötet is egy ilyesfajta szerelmi történetet boncolgatna. Tény, hogy nagyon kiszámítható volt, de ha az emberek ezt élvezik (és bevallom sokszor én is), akkor meg minek pazaroljam arra az időt, hogy leírjam, mennyire, de mennyire sablonos. Igaz, hogy tele van klisékkel, de megtoldja az egészet néhány nagyon egyedi gondolattal és így valahogy mégis különlegesnek hat.  
  
Mindenkinek van egy helyes szomszédja? Vagy ez egy közös ábránd? Mert nekem sajnos nincs (vagyis van, remélem, nem olvassa a blogomat). De azért remélem, hogy egyszer majd lesz (lásd előző mondat), mert ha sok könyvhősnőnek ilyen mázlija van, akkor igazán nekem is lehetne (megint lásd). Vegyük példának okáért Katie-t (Obszidián) akinek a szomszédja Daemon, vagy Lillát, akinek Krisztián a szomszédja (Nyitótánc), de most itt van Lola is, így aztán ez már tuti nem véletlen.

Borító: Nem úgy, mint az Anna és a francia csóknál, itt illett a történethez a borító. Épp annyira volt szokatlan, mint a belseje. Nekem tetszett és ott díszeleg a polcomon.

Stephanie Perkins
Dél-Karolinában született és most Észak-Karolinában él férjével és macskájával. Tinédzser korában felnőtt könyveket olvasott, de egyszer egy barátnője elcipelte moziba a Neveletlen hercegnő naplójára és annyira megtetszett neki, hogy el is olvasta. Azóta csak tiniirodalmat olvas és ír. Egész életében könyvekkel dolgozott, volt könyvesbolti eladó, könyvtáros, majd végül író lett.

Eredeti cím: Stephanie Perkins: Lola and the Boy Next Door
Eredeti megjelenés: 2011
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordító: Komáromy Rudolf
Oldalszám: 336
Honnan szereztem: Könyvhéten vettem

 Úgy összességében: 8/10

Laurie Halse Andreson: Hadd mondjam el...

"A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen."

Stephen King

Fülszöveg: 

Hadd mondjam el…
Miért kerülik Melindát iskolatársai? S ő miért viselkedik olyan különösen? Alig beszél, egyre inkább magába zárkózik, pedig nagyon is szeretne ismét a közösséghez tartozni. Történhetett valami, de mi és mikor?
Mi okozza a zavart a tizennégy éves lányban s körülötte? Mi oszlathatja el annak a borzalmas nyári bulinak az emlékét, s teheti a helyére az ott történteket?
Ezt meséli el a szerző díjnyertes, több nyelvre lefordított, drámai erejű, ugyanakkor az iróniát sem nélkülöző könyvében.

Szerintem...

Sokszor nem tudjuk rendesen szavakba önteni, hogy mit is érzünk egy adott dologgal kapcsolatban. Valakinek egyes dolgok könnyen a nyelvére jönnek, másoknak pedig akár évek is kellenek ahhoz, hogy meg bírják fogalmazni a velük történteket. Erről a könyvről nehéz egyből véleményt alkotni. Ez egy jól megírt, nagyon eltalált könyv. Sokat adott, jobban kezdtem figyelni az emberekre és persze jó olyan témákról olvasni (hallani) amikről általában nem beszélnek az emberek ilyen nyíltan és nyersen. Azt hiszem, nálam az írónő célt ért ezzel, mert sokat gondolkodtam rajta, fél éjszakákat fent voltam és a könyvet is csak lassan emésztgettem. Ugyanis nem könnyű olvasmány, pedig egyszerű a nyelvezete és még csak nem is hosszú, de a tartalma talán a legbrutálisabb, leginkább mellbevágó azok közül, amit eddig olvastam. (Még mondjuk a Semmi jöhet számításba ezen a téren...) Melindát, a történet főszereplőjét az írónő saját bevallása szerint egy rémálmából teremtette igazán szokatlan módon (bár a horror kategóriában ez nyilván előfordul).

Ez a könyv kétszáz oldalnyi tömör segélykérés. Kiáltás. Sikítás, még akkor is, ha a főhősünk szinte sosem szólal meg.

Sok olyan helyzet van az életünkben, amikor rosszul érezzük magunkat és elszorul a torkunk, képtelenek vagyunk bármit is kinyögni. Van valaki, aki ugyanúgy küzd belül, mint mi? Ez Melinda történetének a lényege. Az embereket az érdekli (beleértve engem is), hogy miért nem beszél.

Én is tudni akartam, hogy mi történt azon a fontos estén, ami miatt már a fél gimi ismeri. Most már tudom, miért lett depressziós és minden olvasó is tudni fogja, ha végigolvassa a könyvet.

A könyv egyik jó tulajdonsága, hogy nem öli meg teljesen a reményt. Érezzük valahogy, hogy Melindának azért ott világít a fény az alagút végén, hogy végül sikerül majd kiverekedni a magát a depresszióból, igaz mivel másra nem nagyon számíthat, jobbára egyedül. De nem, nem dőlt össze a világ. Melinda próbálkozik és újra meg újra megpróbálja. Nem úgy, mint te, Hannah Baker. Ezt a könyvet először is neki ajánlanám, aki 13 apró ok miatt megölte magát a Tizenhárom okom volt című könyvben. Mert az ő élete közel sem volt olyan rettenetes és még csak nem is próbálta jobbá tenni. De ezt már egyszer leírtam.

Nem hiába olvastatják ezt a világ nagyon sok részén az általános iskolákban és az alsós gimiseknél, ennek a könyvnek tényleg minden iskolai könyvtárban ott van a helye. Én itthon is kötelezővé tenném, mert akkor talán a tinik nem lennének annyira kirekesztőek és jobban átgondolnák a dolgokat. Ez a téma valószínűleg több embert érint, mint gondolnánk. A mostani kötelező olvasmányok jó része elavult, amiről szó van bennük, ahhoz nekünk már közünk sincs. Persze-persze, a hazai irodalom legjobb alkotásai meg minden, de akkor is. Ha olvashatnánk mást is kötelezőként, tuti ezt javasolnám a célra.

Ez a könyv annyiszor felbukkant már korábban, hallottam róla itt-ott, de sosem tudtam igazán, hogy miről is van szó. Most elolvastam, megnéztem a filmet is és interjúkat is olvastam. Így már világos, még ha dermesztő is.

A borító pedig... Hát nem a 2013-as kiadás a legszebb de végül is a lényeg az, ami benne rejlik. De vannak gyönyörű borítók, például az, ami ennek a bejegyzésnek az elején is szerepel. 

Eredeti cím: Speak

Mű eredeti megjelenése: 1999

Oldalszám: 246

Fordította: Csatári Ferenc

 

Az írónőről ebben az interjúban tudhattok meg többet: Itt!

Ez pedig a film trailere.

Úgy (tényleg) mindent összevetve : 10/10

Kalapos Éva: D.A.C. 2- Rázós utakon

Itt írtam az előző részről: D.A.C.

„Inkább a borzalmas vég, mint borzalmak vég nélkül.”

 (Murphy törvény)

Fülszöveg:

Jaj, ezek a fiúk! A D.A.C. létrejöttével Flóra körül lassan rendeződnek a dolgok, de Márk még mindig tartogat meglepetéseket a számára. Bár először úgy tűnik, minden a lány reményei szerint alakul, a fiú hirtelen furcsán kezd viselkedni, mintha rejtegetne valami sötét titkot Flóra elől… Eközben a Fellegi családban is tovább bonyolódnak a dolgok: Geri viselkedése egyre aggasztóbbá válik, gyakran tűnik el ismeretlen helyekre, gyanús alakok társaságában. És mindennek a tetejébe Flóra múltjából felbukkan egy rég látott ismerős, Dani is, hogy mindent összekuszáljon. Még több szerelem, még több rejtély és még több barátság vár ebben a kötetben!

„Az jutott eszembe, hogy a gimis szerelmem néhány vonásában hasonlított a Zsanira – például a nevében –, és végig az ő arcával helyettesítettem be  a szereplőt. Ez sokáig jól működött, és láttam magam előtt a körömlakkal bevont délutánokat (...)”

Likó Marci, Vad Fruttik

Szerintem...

Flórának nem csak átlagos tini problémákkal kell megküzdenie, hanem az őt és a családját ért veszteséggel, édesanyja halálával. Ezt nem heverte ki senki a családból, és úgy tűnik, majd’ minden baj és nehézség ebből fakad.

A család tragikus helyzete nem egyedülálló eset, sajnos az én környezetemben is van olyan család, ahol meghalt az édesanya, így bár szerencsére nem velem történt, mégis nagyon bele tudtam élni magam, mintha az írónő rólam, velem, vagy nekem mesélné el az egész történetet. A stílusa, hangneme nagyon közvetlen, olyan érzést kelt, mintha tényleg bele lehetne látni egy tininek az életébe, olyan dolgaiba, amik veled, velem, vagy bárkivel megeshetnek.

Az első kötet végére feltorlódó drámák a második részben még nagyobb drámákba csapnak át, és a végén már attól fél az ember, hogy csak tragédia lehet a vége. Mint ahogy egyszer egy humorista így foglalta össze Shakespeare műveit: „Cselt szőnek, csalnak, csókolóznak, aztán fűbe harapnak, vége a darabnak.”

Annyira kaotikussá válik a helyzet, annyi a titok és titkolózás, hogy az embert már az sem lepné meg, ha valamelyik főszereplő halálos betegséget kapna, és tíz oldal múlva már alulról szagolná az ibolyát. Holott a kötet kétharmadáig mintha nem is történne semmi, és csak ülnek és tűrnek és várják, hogy történjen valami. Lehet, hogy ez indítja be Flórában a „mostmindentrendbeteszek-méghanemisazéndolgom” késztetést, ez hozza ki belőle a Superwomant, bár amit csinál, nem mindig sül el jól. De ha már itt tartunk, térjünk át a karakterekre, főhősnőnk kikupálódott, nyitottabb és sokkal többet tesz azért, hogy jól érezze magát, elkezdte élvezni az életet és ebben nagy segítséget kapott a D.A.C.-tól. Ebben a kis társaságban segítik egymást, beszélgetnek, és ha valaki szomorú, azt azonnal észreveszik, és összekaparják, ha kell. Mindenkinek kijár egy ilyen társaság és a szerencséseknek megvan a saját D.A.C.-uk.

Geri a legijesztőbb szereplő, de talán azért, mert félek, hogy amit csinál, az tök normális reakció egy ilyen helyzetre. Csak borzasztó tehetetlenül nézni, még olvasóként is. Valószínűleg egyszerűen reális. (Azért meghatódtam, amikor kiderült, hogy a látszat ellenére nagyon is bírja a testvérét. „…de végig csak egy dolog lebegett a szemem előtt: Geri, ahogyan sorozatlövéssel elintézi a zónából kirohanó katonákat, hogy megmentse az életem.”)

Zsaninak, Ginnynek, Ákosnak és Áginak, látszólag nincsenek problémáik (már ha a „hogyan-manőverezzük-bele-csajunkat-az-első-csókba” fejezeteken átívelő stratégiai játékot nem számítjuk), és a könyv sem foglalkozik velük valami sokat. Minden a Fellegi család körül forog. Halász Dani azonban egy talány – eleve idegesítő volt, hogy Flóra tudja, de csak nem mondja…MI KÖZE EHHEZ A TÖRTÉNETHEZ? Az írónő ennek fel/megoldását az idők végezetéig húzza, és az olvasó már azt érzi, hogy az életben nem fogja megtudni, ki a fene ez a titokzatos félidegen, és mi a szerepe a történetben. Rém idegesítő volt Mark titokzatoskodása is, de ebből spoiler lenne, ha folytatnám. A könyv háromnegyedénél elbizonytalanodtam, olvassam-e tovább? Már abban sem voltam biztos, hogy tudni akarom, mi a vége. Viszont azt kell hogy mondjam: meglepődtem. Sokkolt. De erről csak ennyit.

Mint már az előző résznél említettem, ez a „sötét oldal”, ami kimaradt a Szent Johannából, Egy ikerpár titkos naplójából és még a Hűvösvölgyi suliból is. Kilóg, mert még ha velünk nem történik is meg minden tragédia, azért sejtjük, hogy a tinik élete legfeljebb a Disney Channelen habostorta. Most azonnal ide a következő részt!

Utóirat: 

1. A könyvben nagyon szerettem, hogy a fejezetcímekből (filmcímek) egy csomót már ismerek, láttam is őket és valamilyen módon hasonlítani tudtam az adott fejezethez. Nem beszélve, hogy mekkorákat nevettem a filmes poénokon, nemcsak könyvrajongó vagyok. 

2. Ginny „hozza be” a Vad Fruttikat a könyvbe, koncertre mennek, CD-t hallgatnak tőlük, és Flóra azt érzi mindegyik szám róla vagy legalábbis neki szól. Ez pedig az a szám, amit a legtöbbször említenek meg, és én is nagyon szeretem.

3. Megjelent a Dac 1,5. része is még Valentin nap környékén, egy novella, Márk szemszögéből, ami viszont csak elektronikus formában kapható. Márkról végre megtudunk egyet s mást, szimpatikusabb lett, kiderült, hogy amerikai focit néz meg még sok olyan dolog, amivel elbűvölt. 

Könyvborító:

Majdnem ugyanolyan, mint az előző, csak más színben – viszont (a Szent Johannához, vagy a Hűvösvölgyi-sulihoz hasonlóan) rögtön beazonosítható. A következő piros lesz? Vagy sárga?

 
Az írónő: Kalapos Éva, szabadúszó újságíró, imádja a filmeket és a sorozatokat, és meggyőződése, hogy a lelke mélyén egy életre megmaradt tinédzsernek. Nyíregyházán született, a nagykállói Korányi Frigyes Gimnázium német-magyar két tannyelvű tagozatán érettségizett, majd hosszas útkeresés után a Károli Gáspár Reformárus Egyetem magyar szakán szerzett diplomát.Több mint 15 éve énekel különféle zenei formációkban, Másik Szoba nevű együttesével kortárs költők verseit dolgozzák fel.Irodalommal gyerekkora óta foglalkozik, utóbbi években több irodalmi elismerésben részesült. 

Oldalszám: 304 oldal
Kiadó: Manó könyvek
Eredeti megjelenés : 2014 

8/10