Németh Eszter: Kötéltánc

Fülszöveg: Konrád Lia tizenhét éves vidéki lány. A fullasztó kisvárosi környezetben hiába keresi az egyensúlyt két élet, két fiú, de legfőképp a külvilág és saját elvárásai között. Torz tükörben látja önmagát, titkos blogjában vall arról, hogyan hagyják cserben egymás után szülei és barátai…

Németh Eszter blogregényében megdöbbentő hitelességgel mutatja be az 1995 után született digitális generáció útkeresését.

Szerintem..

Utálom az olyan könyveket, amiknek nem az a vége, hogy „boldogan éltek, amíg meg nem haltak.” Valószínűleg azért mert engem a rossz dolgok nagyon megviselnek, kiszakítanak a kis biztonságos világomból, az arcomba vágják a kemény valót.  Viszont meg kéne tanulnom elfogadni a világot, így ahogy van, nem szabadna azt képzelnem, hogy az „egyszer minden jóra fordul” minden esetben érvényes. Talán épp ezért volt az az első mondatom Németh Eszter könyve után, hogy „ebből ennyi elég is volt, soha többé olyan könyv, aminek gyógyszer van a borítóján”. Félek attól, hogy tehetetlen vagyok, hogy nem szólhatok bele a történésekbe, hogy látnom kell, ahogy egy szereplő csúszik lefelé és nem rázhatom meg, hogy „Térj már észhez!” hanem csak csendben figyelhetem a pálya széléről.

Ritkán olvasok olyan könyvet, ami falun játszódik (talán a legutóbbi az Grecsó Krisztián Megyek utánad c. könyve volt) de mindig nagyon elvarázsol. A kis helyeknek teljesen más hangulata van, mint Budapestnek, nyugodtabb. Itt mindenki ismer mindenkit már kisgyerek kora óta, biztonság van, nagymamák, és persze utolsó busz és sokszor nagyon kilátástalan jövőkép.

Amilyen Liának is van, aki minden jel szerint depressziós. Az önbizalomhiány, a legkevésbé sem meleg és támogató családi háttér, egy agresszív társ, mind csak hozzásegítette ehhez. Erre a megállapításra azonban csak a könyv háromnegyede felé jutottam és szidtam magamat, hogy eddig ez, hogy nem tűnt fel?.

Főszereplőnk blogot vezet. Eleinte nehéz volt felvennem a bejegyzések ritmusát, csapongott az érzések, beszélgetések és a gondolatok között. Lassan azért összeálltak a dolgok, a sok karakter közül kisilabizáltam, hogy kit honnan ismerünk, milyen vele Lia kapcsolata, de sajnos ebben a borító belsején látható kis ábra sem segít valami sokat.  A könyvben helyet kap a szerelem, az állandó félreértések, de hogy ne csak az érem egyik oldalát lássuk, csetelések is vannak, ráadásul éppen MOST játszódik. Nemcsak mert beveti a virtuális kommunikáció minden válfaját. (Van itt minden, mint a búcsúban: Facebook, Instagram, Pinterest, Skype, Whatsup, Twitter - ami közben vicces is pont egy leghagyományosabb a könyv esetében). A történet viszont tényleg 2015 szeptemberében kezdődik és januárban van vége.  Nagyon durva a könyvbéli bejegyzést a dátum szerinti napján olvasni (ez egyrészt még inkább segíti a belehelyezkedést, másrészt viszont a tehetetlenség érzését is növeli) viszont ezt még maximum három hónapig tapasztalhatják meg az olvasók, aztán ez a kis trükk elveszíti varázsát. De ez is valahogy azt az érzést erősíti bennem, hogy a szerző nagyon tudatosan építette fel nemcsak a történetet (amiben minden brutális téma a depressziótól a bántalmazásig helyet kap), hanem precízen kiszámította, hogy mivel milyen hatást érhet el. Azért szerencsére nem egy pszichológiai kézikönyvre, vagy esetleírásra hasonlít, mert kamaszos a hangvétele.

A regény sok Shakespeare idézetet tartalmaz, ami felpezsdítette nekem az egész melankolikus hangulatát (bár ha meggondolom Shakespeare-nél sem ritka a tragikus végkifejlet.)

És ha a borítót alaposabban megnézem, nem is lepődtem volna a végén, mert a borító nem hagy kétséget a felől, hogy mit is fogunk olvasni. Illik a könyvhöz. 

Kép forrása: Móra Kiadó

Írónő: 

"Németh Eszter 1980-ban született egy kisalföldi városban. Hivatására nézve tanár. 2008 óta foglalkozik gyerekirodalommal. A Könyvmutatványosok nevű gyerekirodalmi portál alapítója és szerkesztője, emellett számos online folyóiratnál jelennek meg recenziói, kritikái. A Kötéltánc az első könyve."  (Móra kiadó)

Megjelenés éve: 2015

Kiadó: Móra

Oldalszám: 224 oldal

Összességében 7/10

Fehér és piros avagy hol is keressük az álmainkat?

Alessandro D’Avenia : Fehér mint a tej, piros mint a vér

„Az élet álmok nélkül olyan, mint a kert virágok nélkül, a lehetetlen álmokkal teli élet viszont olyan, mint a művirágokkal teli kert…”

Egy szuper könyv szeptemberre, nagyon örültem, vártam, hogy végre nekikezdhessek. Olaszországban játszódik, ahol mindig meleg van, egy humán gimnáziumban, és szerelemről szól. Mi lehet ez, ha nem vidám és pörgős?

Annyira nem volt könnyed, mint vártam, elgondolkodtam, viszont kaptam térképet ahhoz, hogy merre keressem a nagyvilágban bóklászó álmaimat. Egy délután alatt elolvastam, leültem a kis (piros) fotelbe a nappaliban, fel sem álltam, végigálmodtam az egész könyvet.

A tizenhat éves Leo átlagos kamasz: jól elvan a haverokkal, szeret focizni, motorozni és iPod-ozni. Iskolába csak muszájból jár, a tanárokat afféle kihalásra ítélt furcsa fajnak tekinti, és alig várja, hogy ezt az új történelemtanárnak is a tudomására hozza. Az új tanár azonban más, mint pedagóguskollégái. Szemében különös fény gyúl, amikor magyaráz, és különös, lelkiismeretébresztő hatással van diákjaira. Leóban hatalmas erők feszülnek, csak a fehérség fog ki rajta. A fehérséggel, a hiány, a veszteség színével Leo a szerelem, a szenvedély és a vér színét, álmainak szerelme, Beatrice haja vörösét fordítja szembe. Amikor azonban megtudja, hogy Beatrice beteg, s hogy betegségének valamiképpen a gyűlöletes fehérséghez is köze van, Leo önvizsgálatra kényszerül. Hogyan tovább? Mihez kezd eztán az álmaival, és mihez az erejével?

A Fehér, mint a tej, piros, mint a vér – a harmincas éveinek elején járó középiskolai tanár, Alessandro D’Avenia első regénye – az elmúlt év talán legnagyobb könyvsikere volt Olaszországban, és tucatnyi nyelvre lefordították már. Megható, de egy cseppet sem érzelgős, könnyű, de egy cseppet sem súlytalan mű – nagyszerű olvasmány.

Maga az alapsztori nem túl bonyolult. Adott egy olasz kamasz, aki teljesen hétköznapi, szeret focizni, robogóval jár és persze (hogy ez a szál se maradjon ki) szerelmes. Muszáj viszont valaminek történnie is, így bekövetkezik az, amit mostanában ténylegesen rengeteg könyv boncolgat (csak gondoljunk az Amíg élek, Nővérem húga vagy a Csillagainkban a hiba fő mozgatórugójára) a még halálos betegség, a rák. Szerintem ez mostanában már annyira általános téma lett, hogy ugyanannyi rákos fiatalról találunk könyvet a könyvtárban, mint vámpírrá változó kamaszokról, erre van kereslet. Csak azt tudnám, hogy ki szeret halálos beteg tinikről olvasni? Vagy ez is csak a csaljunk könnyet egy tinilány szemébe kampány egyik legjövedelmezőbb témaköre? Bevallom, én sok ilyen könyvet olvastam, persze nem szándékosan azért, mert „huh végre egy könyv a rákos lányról”, hanem mert tetszett a fülszövege, a borítója, amiből általában nem derül ki, hogy a rákról szól, csak miután a főhős megtudja/ főhős szerelme megtudja stb. és szinte mindig sikerül ráhibáznom az ilyen könyvekre. Egy kicsit elkalandoztam. Tehát a történetet E/1-ben ő meséli el Leo, és az ő szemén keresztül láthatjuk, hogy milyen nehéz is hinni az álmainkban és emellett persze, mint olvasó végig követhetjük, ahogyan ez alatt az egy év alatt felnő, rájön, hogy valójában mit akar. Leo sokszor kerül hullámvölgybe, lejtmenetbe, gödör aljára - ebből is látszik, hogy milyen egyszerű elbizonytalanítani, egy még erősen befolyásolható kamaszt. Leonak van egy különleges, vagy inkább furcsa tulajdonsága: mindent színekhez köt, a szerelem vörös és nyughatatlan, Silvia kék és nyugodt, a csönd fehér, és ettől fél a legesleginkább, hisz minden jobb a magányos (és ezért borzalmas) létezésnél. Sokat gondolkozik, keresi az álmait emellett pedig egy igazi dacos, ingerlékeny kamasz srác. Már most hiányzik, hogy nem olvashatom tovább a monológjait, nem hallhatom a belső hangját, és hogy nem tudom, hogy mi fog történni vele ezek után. Silvia, főhősünk legjobb barátja, a biztos pont, akit az éjszaka közepén is fel lehet hívni, tanácsokat ad, vigyáz rá, egyszóval főnyeremény a csaj. Beatrice pedig Leo (leginkább plátói) szerelme. Igen, az ő vére lesz fehér, de ezt már ki lehetett olvasni a fülszövegből. Izgalmas karakter (lehetne), bár nehéz megkedvelni, mert nem sok serül ki róla, utólag olyan mintha csak egy álom lett volna. És nem hagyhatom ki A TANÁRT, (csupa nagybetűvel) aki a tartalom szerint „különös, és lelkiismeretébresztő hatással van a

diákjaira”. Ez csak nekem tűnik olyannak, mintha az író egy kicsit beleírta volna magát a könyvbe? Hiszen ő maga is tanár és bár nem történelmet és filozófiát tanít, (hanem latint és görögöt), azért vonható párhuzam a kettő között, vagy akár a Holt Költők Társasága felejthetetlen angoltanára között (de ezeknek a szupertanároknak  majd inkább külön bejegyzést szentelek, mert érdekes téma). Az Álmodozónak átkeresztelt tanár végigkíséri Leo egész évet, ha kell, személyesen keresi fel, az órán vitatkozik vele, vagy éppen Leo olvassa a tanár blogját. Nem hagyja elveszni a fiút és ez nagyon fontos. Diákjaival keresteti a céljaikat, vágyaikat és útmutatót is ad, hogy hogyan és merre keressék őket.

A szöveg talán egy picit túl volt finomítva, szépek voltak a mondatok és az átmenetek - néha hatásosabb lett volna egy kis kamaszos csiszolatlanság, akár durvaság is. A tördelés a szövegkép és minden más is olyan volt amilyennek lennie kell, álom volt olvasni.

Borító: Abba szerettem bele elsőre, és bár annyira nem is passzol a történethez, nem tudom mással elképzelni.

Amikor jobban utánakerestem ennek az egésznek, láttam, hogy film is készült belőle, méghozzá olaszul. Találtam angol feliratos előzetest, ha valakit érdekel, akkor itt megnézheti. 

Alessandro D'Avenia Palermóban született 1977-ben. Humán gimnáziumban tanult, antik irodalomból érettségizett. Most latint és görögöt tanít középiskolában. 2010-ben megírta első regényét a Fehér mint a tej, piros mint a vért.


Eredeti cím:  Alessandro D'Avenia: Bianca come il latte, rossa come il sangue
Eredeti megjelenés: 2010
Fordította: Gál Judit
Kiadó: Európa
Oldalszám: 332

Összességében: 8/10

TOP 5 könyv, amit már nagyon régóta el kéne olvasnom

A szobámban kupacokban állnak az olvasatlan könyvek és csak gyűlik. (De tényleg!) Vannak várólistáim, most kell elolvasnom listáim, nem hanyagolhatom el listám, de még így is vannak könyvek, amik már nagyon régóta várnak. (Általában a listák és a kupacok legalján..)

Szentelek nekik egy ötös listát, hogy ne érezzék annyira elhanyagolva magukat, tehát akkor öt könyv a várólistáim legeslegaljáról:

5. Elisabeth Gaskell: Észak és Dél

4. F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

3. Shannon Hale: A suttogó

2. Viktor Hugo: Nyomorultak

1. Robert Merle: Védett férfiak

The DUFF

Fülszöveg:

Kody Keplinger
The DUFF
Eredeti borító

A tizenhét éves Bianca Piper cinikus, hűséges, és még véletlenül sem gondolja azt, hogy ő lenne a legszebb a barátnői között. Arról nem is beszélve, hogy okosabb annál, mint hogy elkábítsák az iskolai nőcsábász, Wesley Rush szavai. 
Ami azt illeti, Bianca kifejezetten gyűlöli ezt a srácot. 
Amikor pedig Wesley Duffnak nevezi őt, egyszerűen ráborítja a kóláját. 

Ám Bianca élete otthon sem éppen tökéletes, így figyelemelterelésre van szüksége. Azon kapja magát, hogy megcsókolja Wesleyt. És ami a legrosszabb, még élvezi is. Hogy elszabaduljon a mindennapok poklából, beleveti magát a fiúval egy titkos „ellenségek extrákkal” kapcsolatba. 

És ez egészen addig működik is, amíg ki nem csúsznak a dolgok az irányítása alól: kiderül, hogy Wesley nem is olyan rossz hallgatóság, ráadásul az ő élete is elég kiábrándító. Bianca elborzadva veszi észre, hogy kezd beleszeretni abba a srácba, akiről úgy gondolta, mindenkinél jobban utálja.

Szerintem: 

Egy nagyon lehúzó kritikában találkoztam ezzel a könyvvel először. A fülszöveg miatt, nem is volt szimpatikus, és miután megnéztem belőle a filmet, már 100%-ékra biztos voltam abban, hogy ez sem különbözik az összes többi bugyuta gimis tini love sztoritól. Aztán egyik éjszaka belekezdtem az E-bookomon és hatalmas meglepetés volt. Mert ez a könyv egyáltalán nem az, mint amire gondoltam.

Meglepett, mert értelmes volt, komoly és kedves, emellett még szórakoztató is. Meghagyták azt a fajta vicces tinis bénázást, amiért én nagyon rajongok.

A történet egyszerű, de nem csak közhelyekből áll. Biancát, a nagymenő Wesley rádöbbenti, hogy ő csak a DUFF a barátai közt. (Rövidítés, Ügyeletes Ronda Dundi Barátnő) Ezen kezd el agyalni a főhős. Közben szépen lassan eltávolodik mindenkitől és a helyzet egyre rosszabb lesz. A fő téma: az önértékelés: Mit gondolnak rólam? Vonzó vagyok? Érdekes vagyok? Olyannak látnak, amilyennek szeretném, hogy mások lássanak?  Ezek azok a kérdések, amik a főhősünkben is felmerülnek, méghozzá elég gyakran. (Persze látszólag nem sokat ad a látszatra.) Bianca szeretné megtalálni önmagát, kideríteni hogy mit (és kit) szeretne igazán és, hogy mit jelent a barátság. A könyv az alkoholizmus, a csonka család, a felelősség és a szexualitás témáját is felveti és néhol elég mélyre ás benne..

Bianca nagyon makacs lány, önfejű, sokszor gyerekes és soha nem enged az igazából. Emellett kedves, értelmes és nyilvánvalóan szeretethiányos. Nem szeret mindent a nyilvánosság előtt intézni, mint legjobb barátnői Casey és Jess a gyönyörű, céltudatos bombázok, akikért mindenki odavan, köztük Wesley  Rush is, a könyv másik főszereplője, a látszólag felszínes, gazdag srác, aki úgy váltogatja a barátnőit, mint más a zokniját. De ebben a könyvben semmi sem ilyen egyszerű. A karakterek árnyaltak, mindenkinek vannak gyenge pontjai és olyan területei, amin verhetetlen.

Ajánlom minden önmagát kereső tininek, aki már átélte, hogy egy gimiben nem olyan könnyű megtalálni a helyünket.

Kedvenc idézet: 

 ” – Spanyol? – pillantott le a papírlapokra, miközben összeszedte őket. – Mondj valami érdekeset spanyolul! 
– El tono de tuvozhacequequieraestrangularme. 
Felálltam, majd vártam, hogy átnyújtsa a papírokat. 
– Szexin hangzik. – Felállt, majd odanyújtotta a spanyol feladatokat tartalmazó lapokat, amiket összekapart a földről. – Mit jelent? 
– Amikor meghallom a hangodat, legszívesebben megfojtanám 
saját magamat. 
– Te kis perverz.”

Borító: Tökéletesen illett az eredeti elképzelésemhez a könyvről. Annyira szerintem nem jó, de szerencsére nem kellett sokat bámulnom, mert az E-bookomon ugyebár csak a szöveg van.

Mint fentebb már említettem a könyvből készült film is. Önmagában nem rossz tinivígjáték, voltak vicces jelenetek, jól ábrázolták Biancát, (én is pont így képzeltem el). Wesley szívdöglesztő volt, viszont rengeteg fontos (és kedves/aranyos) jelenetet kihagyták, így nem jött át igazán a karaktere, írtak bele új szereplőket, látványos szivatásokat, egyszóval egy felszínes, rózsaszín, disney világot csináltak az amúgy értelmes történetből.

Itt a trailer:

Írónő:  Kody Keplinger


Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: The DUFF
Kiadás éve: 2010
Oldalszám: 300 oldal
Képek forrása: weheartit.com

Összeségében: 8/10

TOP 5 könyvespolc megoldás

Mint minden könyvmoly, én is imádok könyvet venni. Már többször eljátszottam a gondolattal, hogy ha egyszer elköltözöm itthonról, akkor a saját lakásomban hogyan fogom tárolni a milliónyi könyvemet. A neten keresgéltem és találtam öt, nekem nagyon tetsző megoldást, és ezeket most meg is mutatom…

5. 

4.

3.

2.

1.

Geek Girl a lány, akit soha senki nem vett észre

 Harriet Manners tudja, hogy egy macska fülében 32 izom van, hogy az egy napi járásra lévő hely 27 750 méter messze van, és azt is, hogy egy átlagember naponta 15 alkalommal nevet. Azzal is tisztában van, hogy a denevérek mindig bal irányba repülnek, ha előjönnek az üregükből, és hogy a dinamit egyik alkotóeleme a mogyoró. Azt viszont nem tudja, hogy vajon miért nem kedveli őt senki az iskolában. Így hát, amikor Harrietet felfedezi egy modellügynökség, megragadja a lehetőséget, hogy új emberré váljon. Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy ellopja a legjobb barátja álmát, magára vonja ősellensége, Alexa haragját, és újra meg újra hülyét csináljon magából a pofátlanul jóképű modell, Nick előtt. És még akkor is, ha hazudnia kell azoknak, akiket a legjobban szeret. Bár ott van mellette segítőtársnak a mindig lelkes és izgatott apja, meg az überstréber zaklatója, Toby is, mégis egyik divatkatasztrófa követi a másikat, és Harriet lassan rájön, hogy a divat kulisszái között ugyanúgy nem találja a helyét, mint a hétköznapi világban. Vajon sikerül-e stréberből menő csajjá változnia, miután a régi élete szinte már darabokra hullott, vagy mindent elszúr az új életében is?

Mérhetetlenül untam ezt a könyvet.

Nem tagadom, nagyon vártam, hogy megjelenjen magyarul is és azonnal a kezembe kaphassam. Úgy alakult, hogy csak most jutottam hozzá, de nem bánom. Könyvtárból vettem ki, gyorsan elolvastam, aztán visszavittem. Ennyi lenne a mi történetünk, de nem hagyhatom az egészet (több) szó nélkül.

Kezdem a könyv pozitívumaival: modern a borítója, és gyorsan el lehet olvasni.

Több nem jut eszembe, és most jöjjenek a negatívumok:

1.       Nem ragadja meg az olvasót, (legalábbis engem nem) bármikor le lehet tenni, mert egyszerűen nem izgalmas, és nyomában nem igazán törnek fel az olvasóból a világmegváltó gondolatok.

2.       Klisékkel teli, uhh van egy béna csaj, akit felfedeznek és előkelő környezetbe kerül, ahol meg kell tanulnia boldogulni. Nem ismerős ez már valahonnan? Csak nekem van olyan érzésem mintha egy picit átírt neveletlen hercegnő került volna a kezembe? És akkor még nem is említettem a titokzatos és persze extraszexi modellsrácot.

3.       Nagyon vicces akar lenni. És sajnos emiatt talán nagyon erőltetett, a poénok vagy bénák voltak, vagy inkább kínosak, mint viccesek, még öniróniát sem véltem benne felfedezni, pedig az mennyit dobott volna az egészen…

4.       Az emberi kapcsolatok nem életszerűek, a regényben úgy veszekednek a 16 éves lányok, mint az óvodások, a szülők túlságosan is gyerekesek, az ügynök pedig kezelhetetlen. Mintha az egészet nyolcadikosok írták volna.

5.       Idegesítő a nyelvezete, túl sok(k) a becézés, a mézesbarackoskrémesem, meggymagom és bébipandám közé még befért volna egy édespicicukroskekszem is, bár ez már messze túl van ragozva. Simán lehet, hogy ez bevett a divatszakmában, de szerintem kifejezetten béna. Emellett rengeteg a szóismétlés, persze minden embernek megvan a saját szókészlete, nekem is, de a sok azonos szó, (mint mondjuk a Szent Johanna Gimiben itt is) elkezdhet idegesítővé válni. Ilyen volt ebben a kötetben a „mindegy” és a „na jó”.

+Nem értem, hogy minek ebből sorozat, mikor ez a kötet is tökéletesen le volt zárva. Kapott egy keretet,minek ezt tovább húzni?

Ez egy tiniknek szánt egyszerű könyv volt, nem tette magasra a lécet, de még azt sem próbálta megugrani.

Kiadó: Manó könyvek
Eredeti cím: Geek Girl
Eredeti megjelenés : 2013
Oldalszám: 336

Összességében: 3/10 

Andy Weir: A Marsi

az eredeti borító

  Hat nappal ezelőtt Mark Watney az elsők között érkezett a Marsra. Most úgy fest, hogy ő lesz az első ember, aki ott is hal meg.

Miután csaknem végez vele egy porvihar, ami evakuációra kényszeríti az őt halottnak gondoló társait, Mark teljesen egyedül a Marson ragad. Még arra is képtelen, hogy üzenetet küldjön a Földre, és tudassa a világgal, hogy életben van – de még ha üzenhetne is, a készletei elfogynának, mielőtt egy mentőakció a segítségére siethetne.

Bár valószínűleg úgysem lesz ideje éhen halni. Sokkal valószínűbb, hogy még azelőtt vesztét okozzák a sérült berendezések, a könyörtelen környezet vagy egyszerűen csak a jó öreg „emberi tényező”.

De Mark nem hajlandó feladni. Találékonyságát, mérnöki képességeit, és az élethez való hajthatatlan, makacs ragaszkodását latba vetve, rendíthetetlenül állja a sarat a látszólag leküzdhetetlen akadályok sorozatával szemben. Vajon elegendőnek bizonyul-e leleményessége a lehetetlen véghezviteléhez?

Sosem hittem, hogy tetszeni fog ez a könyv. Mert nem igazán hoznak lázba sem az űrhajók sem a bolygók, de még a marslakók sem. Nem vagyok sci-fi rajongó és általában halálra unom magam kémia és fizika órán, helyette inkább verseket olvasok és bámulok kifelé az ablakon. 

Erre a könyvre viszont azt kell mondanom, jó volt, nem azt mondom, hogy „mega-atom-über-szuper-zseniális”, de élveztem. Elsősorban azért, mert már az első mondattal megnevettetett, (szerintem nem spoilerezek nagyon, ha leírom, az első mondat: „Erre rábasztam.”) De nem csak az elején, mivel a főszereplőnek fantasztikus humora van, ami a legreménytelenebb helyzetekben is megcsillan. Másodsorban pedig azért fogott meg már rögtön az első oldalaknál, mert (örök pesszimistaként) én szeretem a reménytelennek tűnő helyzeteket, mármint szeretek róluk olvasni (lásd Csillagainkban a hiba, vagy a Majd újra lesz nyár). De mégis: el tudnánk képzelni annál kilátástalanabb helyzetet, mint hogy otthagynak valakit a Marson tök egyedül és valahogy túl kell élnie? Tiszta Robinson Crusoe, csak neki termékeny föld volt a talpa alatt, tudott szkafander nélkül is sétálgatni és a levegő nem volt mínusz 60 fokos. Tehát itt egy picit nehezebb a helyzet, ezért is jön jól a pozitív gondolkodás. Mark Watney (a kutató, aki nem mellesleg botanikus és mérnök) talán képes még ezeket a problémákat is áthidalni, bár ehhez rengeteg szerencse és kitartás kell. Állandóan számol, képleteket ír és ellenőriz mindenféle abszolút érthetetlen működésű szerkezeteket, és ezt ráadásul nagyon hosszan is teszi. Ezek a részek nem mindig érdekeltek, persze izgultam, hogy mi lesz vele, csakhogy hiába érzem magam okosnak, hogy ilyen képleteket olvasok, egy idő elvesztettem a fonalat (na jó, szinte azonnal) és át is ugrottam több ilyen részt. 

Azért a történetet végigszurkoltam, izgultam, reménykedtem, mintha én is a NASA központjában ülnék és figyelném, hogy mit csinál, mert bármennyire is akartam, nem tudtam neki segíteni. Se senki másnak, aki még az űrhajóban volt; ők is érdekes karakterek lehettek volna, szerintem kaphattak volna egy kicsit több szerepet, hatalmas volt rajtuk is a nyomás, olyan döntéseket kellett meghozniuk, amikre én még csak gondolni sem merek, életüket kockáztatták, miközben nem mellesleg komoly fizikai megpróbáltatásokat kell kiállniuk. Szerintem én már attól rosszul lennék, ha egy picit megdől az űrhajó. Eddig sem akartam űrutazni, ezek után sem fogok, ez a könyv sem hozta meg hozzá a kedvem. Azt viszont sajnálom, hogy nincs több tehetségem a kémiához, mert akkor talán még ennél is élvezhetőbb lett volna a számomra könyv. 

Főleg a kémia tagozatos évfolyamtársaimnak ajánlom, ők biztosan imádni fogják. 

A borító látványos, mutatja, hogy mire számíthatsz (és persze nagyon hasonlít az eredetihez, ami nálam mindig plusz pont). 

Kedvenc idézeteim,

  (…) Nem gondoltam, hogy a laptopnak baja lehet odakint. Ez csak elektronika, nem igaz? Elég meleg marad arra a rövid időre, amíg szükségem van rá, levegő pedig egyáltalán nem kell neki. 
     Azonnal meghalt. A képernyő még azelőtt elsötétült, hogy kiléptem volna a légzsilipen. Mint kiderült, az „L” az „LCD”-ben annyit tesz, hogy „likvid”. Gondolom, vagy megfagyott, vagy elpárolgott. Lehet, hogy írok majd egy vásárlói értékelést. „A terméket a Mars felszínére hoztam. Nem működött. 0/10”.

"Igen, naná, hogy a ragasztószalag szinte teljes vákuumban is működik. A ragasztószalag bárhol működik. A ragasztószalag mágia, amit bálványozni kellene."

Nemsokára film is lesz a történetből, ez pedig az előzetese:

Az író

Eredeti cím: Andy Weir: The Martian

Megjelenési év: 2014

Kiadó: Fumax

Oldalszám: 358

Képek forrása: Pinterest

Úgy összességében 8/10 

Könyvek nyárra

Szerintem a legtöbbet olvasni nyáron lehet. Kiülünk a könyvvel a kertbe, levisszük a strandra, olvassuk vonaton, sátorban (zseblámpával) ,  kocsiban,  táborhelyen (ha esetleg esik az eső) -  ilyenkor tengernyi időnk van rá.   Én leginkább a Balatonon szeretek olvasni, mert ott általában csak a családommal vagyok és hagyjuk egymást élni és olvasni. Tavaly csak a két hét alatt vagy 10 könyvet olvastam el és erre már nagyon ki vagyok éhezve, mert a suli mellett csak akkor jutott időm olvasni, amikor épp beteg voltam, ami pedig valljuk be nem az igazi. Idén nyáron viszont rengeteg időt fogok vonaton, buszon és autóban is ülni, úgyhogy már be is terveztem egy adag könyvet.  (De ez majd egy másik poszt.)

Összeírtam egy listát azoknak, akik még nem tudják, hogy mit is olvassanak a tengernyi idejükben.  A strandon, a vonaton vagy csak a kertben.

Június, nekem ez az utazás hónapja, így három, utazós könyvet szedtem össze:

·          Négyen egy gatyában  Szuper történet, négy kamaszlányról, egy fantasztikus nyárról és egy varázslatos farmerről, rengeteg utazással, szerelemmel és kalanddal fűszerezve.

·         Indigó nyár Smilla és barátai egy (a Twilight-ból ismert) indiánrezervátumban sátraznak és a lánynak szembesülnie kell azzal, hogy errefelé minden tele van rejtélyekkel  és, hogy a barátai, akik tavaly is itt nyaraltak valamit nagyon titkolnak a hellyel kapcsolatban.

·         A soha határa Camryn húsz évesen úgy érzi, hogy pontosan tudja, hogy hol a helye a világban és, hogy milyen lesz az élete, de arra még ő sem gondolt, hogy egyszer csak ott fog hagyni mindent és táskájával és egy mobillal elindul a vakvilágba, hogy megtalálja önmagát.

Július, ezt a hónapot, a kiválogatott könyvek szempontjából leginkább szerelem jellemzi

·         Ha az enyém lennél  Ashton a jóskislány, aki a rossz srácba szeret bele, mert hát a tiltott gyümölcs mindig édesebb. Tökéletes strandos olvasmány.

·         Bábel 17 évesek, fesztiváloznak, őrültek és mindez Leiner Laura humorával. Felejthetetlen.

·         A nyár amikor megszépültem  Belly szerelmes, és egy nagyon izgalmas nyaralás áll előtte anyukája barátnőjének fiaival, akik közül valamelyiket neki szánta a sors. De vajon melyiket?

Augusztus, ez pedig, hát nem is tudom, hogy minek nevezzem: egyveleg.

·         Majd újra lesz nyár Daisyt, , lepasszolják nyaralni a vidéki rokonokhoz. Egyik ámulatból a másikba esik: sosem hitte volna, hogy vannak tizennégy éves srácok, akik annyire szabadok, mint bármelyik felnőtt. Ráadásul felügyelet nélkül maradnak, mert kitört a háború, ami sajnos még az ő falujukat sem kerüli el.

·         Stargirl Egy nap új lány érkezik a 16 éves Leo iskolájába, aki mindenkit elképeszt különös viselkedésével. Lehetetlen ruhákat hord, a menzán a békésen abrakoló diákság legnagyobb megrökönyödésére se szó se beszéd felpattan, és gitárkíséret mellett dalolva táncra perdül, kedvenc háziállata egy patkány, amelyet mindenhová magával hurcol, Stargirlnek nevezi magát, pedig nem is ez a valódi neve, és mindennap azzal borzolja a kedélyeket, hogy az aznapi születésnapost ebéd közben az egész iskola szeme láttára dallal és zeneszóval felköszönti. Senkit nem hagy hidegen és mindent felkavar maga körül.

·         Legyek ura Egy csapatnyi angol kamasz, akinek repülőgépe lezuhan egy lakatlan szigetre, nekilát, hogy Robinsonként megpróbálja újrateremteni a civilizációt. A fiúk testületeket választanak, törvényeket hoznak, igyekeznek ésszerűen berendezni életüket, ahogyan a brit gyarmatosító szellemet dicsőítő kalandregényekben szokás, de valahol kisiklik az egész.

D.A.C.-olunk de már negyedszer

Kalapos Éva: D.A.C. (Nem gyerekjáték)

Előző három rész linkjei: D.A.C. 1 D.A.C. 2 D.A.C. 3.

Megint csak 24 óra kellett ahhoz, hogy kiolvassam, viszont a véleményt már egy ideje érlelem magamban, mert igazság szerint nem tetszett annyira: amilyen jó volt a harmadik rész, azt a magasságot most ebben a kötetben már nem igazán sikerült megugrani, ez inkább tűnik amolyan átkötő regénynek, de talán a következő már hozni fogja a korábbi formát, legalábbis nagyon remélem.

A történet nem bővelkedett meglepő fordulatokban, és még csak olyan jelenet sem volt, ami gyomorszájon vágott volna. Ugyanakkor a dialógusok – leginkább viták – erőteljesek és nyersek voltak, el sem akartam hinni, hogy ennyire bele tudom magam élni egy könyvbeli vitába. Itt most konkrétan Dani és Flóra veszekedéseire gondolok, ahogyan például az ex-kérdést kezelték. Persze ezen kívül is voltak dolgok, amelyek kifejezetten tetszettek, ebben a negyedik részben például sokkal több szó esett a családról, mint az eddigiekben összesen, jó volt már ezt a szálat is mélyrehatóan átbeszélni, reális volt, és érzelmileg annyira kimerítő, hogy örültem, amikor épp senki sem volt haragban a másikkal.

Amit még szeretek a D.A.C.-ban – és most már látom, hogy olyasmi is akad, ami mégis inkább tetszett, mint nem – az az, hogy nem a főhős körül forog az egész univerzum, hanem minden karakternek megvan a saját élete, amibe még mi sem láthatunk bele; előttünk is maradnak titkok. Hús-vér emberek lépnek elénk, akik nagyon ki vannak találva, és ez megint egy pozitívum. Az Apa karaktere érdekes, eddig nem tudhattunk meg ennyit róla, mert az apa-lánya kapocs hosszú időn keresztül tabu volt, de jó, hogy ledőlt ez a fal is. Geri pedig néha felnőttebb, mint Flóra és kezd a kedvenc szereplőmmé válni (HŐSÖM!!), és szerintem jogosan, hiszen tanul a tapasztalataiból, szereti a családját, átlátja a problémákat, viszont ha maga Flóra is átlátna, akkor talán túl könnyen mennének a dolgok…

Viszont nagyon zavart a könyvben, hogy eltűntek a filmes utalások, persze a címek ott vannak, de ezeken kívül hol marad az egy-egy jelenethez hasonlítgatás, vagy hová lettek a színészek, vagy bármi? Pedig már úgy vártam…

 Hol vannak a Vad Fruttik? Oké, hogy nem lehet őket egész életünkben imádni, de hogy így egy szó se essen róluk a második kötet óta, pedig akkor hőseink még koncerten is voltak. Ginny imádta, Flóra folyamatosan dúdolta, és most sehol sincsenek. (Ahogyan más zenék se nagyon. Se film, se zene? )

A borító pedig, hát istenem, ezek már nem lesznek jobbak, ugye? Most majd jön valami piros vagy fekete és egy kéz mondjuk, ami szívecskét mutat?

Összeségében: 6/10