Januárban olvasottak

Ez az év első bejegyzése, tudom, hogy már február van, de most érett meg rá az idő. Csak akkor írok a könyvekről, ha azt érzem, hogy mindenképp meg kell osztanom másokkal az olvasós élményeimet. Rengeteg mindent csináltam januárban, többször voltam színházban, kiállításon, sőt még egy kiállításban rendezett slam poetry estre is benéztem, egyszóval csak úgy döntöttem magamba a kultúrát. Ezek mellett persze a könyvtárba járás sem maradt el és azért olvasni is volt időm.  Az év eleje óta olvasott nyolc könyvből, arról a háromról írnék, amit a legjobbnak találok, ezeket mindenképp meg kell említenem.

Mary Hooper: Eliza Rose

Történelmi romantikus, erős tündérmesés jelleggel. Tipikusan már az első oldalnál tudod, hogy mi lesz a történet szerelmi szálának a vége, de nem is ez volt a fantasztikus a könyvben, hanem a körítés, ami azért olyan izgalmas volt, mert teljesen bele tud rántani az 1667-es Londonba (amit amúgy imádok, mint történelmi korszakot).  Az írónőtől nem ez volt az első könyvem, sőt, már írtam is a könyveiről ITT,  azok is mind a 17. századi Londonban játszódnak, de ez felülmúlta az előző kettőt.  9/10

Anna Woltz: Black Box

 

„A világ nem rózsaszínű műanyagból van.”

Mostanában több Tilos az Á könyvet olvastam, és egyre jobban szeretem ezt a kiadót, mert eddig még egyszer sem csalódtam bennük. A Black Box kőkemény társadalomkritika, tükör, elsősorban a mi korosztályunknak. Az első fejezetekben ez még nem olyan feltűnő, viszont ahogy egyre mélyebbre merülünk a sztoriban, megérezzük rögtön, hogy itt valami nagyon nincs rendben, és annyira kísértetiesen hasonlított a mai világra, hogy megrémültem, mi van, ha csak én nem veszem észre, hogy ilyen rossz a helyzet. (Mondjuk, én eleve kicsit paranoiás vagyok…) A történet leginkább a valóság show-k és a közösségi média körforgásában elvesző tinédzserekről szólt, elég komplex könyv, úgyhogy aki nem olvas figyelmesen, az egy látszólag lezáratlan történetet kap. Nagyon tanulságos könyv volt, sokáig nem tudtam szabadulni a hangulatától.  10/10

Tóth Krisztina : Pillanatragasztó

 „Ha minden mindennel összefügg, ha a világ végtelen számú különböző rajzolata mégis csak egymásra kopírozható, és a sok vonal egyetlen, legvégül értelmezhetetlen ábrává áll össze, akkor minek külön-külön bogozni, ujjunkkal követni mindet?”

Sokkal jobban tetszett, mint a Porhó (Tóth Krisztina verseskötete). Imádtam a novellákat, kivétel nélkül az összeset, mély nyomot hagytak bennem, gyakran napokkal később jutnak eszembe egyes mondatok, amiknek a jelentésére vagy a súlyára csak később éreztem rá. Kedvencem a Napfogyatkozás című történet, egyrészt mert egyszerűen gyönyörű, másrészt, mert a szülinapomon játszódik (egy nappal a napfogyatkozás előtt), azt ki is írtam (kézzel!) hogy bármikor elővehessem és olvasgathassam. Amint lehet megveszem magamnak a kötetet. 10/10

Ami nem érte meg, hogy elolvassam:

Hilde Østby: A vágyakozás enciklopédiája

Ez a könyv egy lufi volt. Nagyot csalódtam benne, mert hiába a csodaszép borítás, ha belül semmi értelmes sincsen. Tökéletes példája annak, hogy hogyan lehet a semmiről könyvet írni, ami persze sok oldal és úgy tűnik, mintha értelmes lenne. Ez is novellagyűjtemény, felejthető történetekkel, amikbe egytől egyik a saját kielégítetlenségét fogalmazza meg az írónő valamilyen módon – igaz az elején sem állította, hogy ez a beteljesült vágyak enciklopédiája lenne, mégis egy idő után unalmassá válik. Nem éri meg időt pazarolni rá.  3/10

Barátok közt Szophoklésszal

Ma (ebben az évben először) igazán éreztem a tavaszt. Nem csak egy pici napsütéssel, kabátban vacogóst, hanem a nincs-sehol-árnyék, pulcsira vetkőzőset. Írhatnék most ide költői dolgokat a tavaszról, pl., hogy milyen szépen rügyeznek a fák, virágillat, madarak ésatöbbi, de ez nem lenne igaz, mert a fák még marhára nem rügyeznek és nincs virágillat, ahogyan hajnali madárcsiripelés sem. De ezt egyáltalán nem bánom, hiszen ha kinyílnak a virágok, akkor jönnek a rovarok, bogarak, a csápos repülő kis állatkák, akiket legszívesebben meg sem látnék. Na, de ez egyáltalán nem lényeges, igazándiból azért akartam írni, mert két napja, amikor a nagy tavaszi fáradságom közepette néztem a Barátok köztöt, és éppen egy nagyon drámai jelenetnél tartottunk úgy a kilencedik perc körül, akkor az a gondolat ugrott be, hogy vajon miért nem írnak ebből a szappanoperából könyvet? Ezen gondolkodtam pár napja, egy magazin olvasgatása mellett is, (szintén a nagy pihenés része), amikor hirtelen megvilágosodtam. Felesleges lenne szappanoperából könyvet írni, hiszen erre van a dráma mint műfaj, erős karakterekkel, személyes közléssel, sok-sok monológgal és párbeszéddel. És ha már tavasz, akkor dráma, színház, valami veszekedős, gőzkieresztős, lazításképp-koncentrálós. Ha pedig dráma, akkor Szophoklész. (Ő jut elsőként eszembe most, hiszen kilencedikes humán tagozatosként, ha álmomból fölkeltenek, akkor is tudnom kell szegény drámaíró életét. ) Ezért is gondoltam arra, hogy az Antigonéról írok. (Igaz, kicsit komolyabb témákkal foglalkozik, mint a Barátok közt, de ez pont így van jól.) Miért választottam ezt a majdnem kétezer éves ókori krimit? Talán, mert szeretem ezeket a versben beszéléseket, furcsán más hangulata lesz így az egésznek, mert látszik, hogy nem csak úgy beleírták a vakvilágba, hanem ez meg van szerkesztve, tervezve, és mindenekelőtt, nagyon át van gondolva. Na, oké nem fogok hazudni, nem azért olvastam el, mert édesen hexameterbe van írva, hanem mert kötelező volt. De ki mondta, hogy egy kötelezőt nem lehet szeretni? Mert ezt én igenis szeretem.

Tetszett benne, hogy egy pillanatig sem hagyott unatkozni, és állandóan történtek az események, ezzel együtt viszont, ha nem koncentráltam eléggé, akkor újra kellett olvasnom az adott részt, mert a nyelvezete azért nem teszi lehetővé, hogy akár félálomban is felfogjam. Mert azért azt ne felejtsük el, hogy az ókori görögök is hasonló problémákkal küszködtek, mint mi, szerintem azóta csak a gondolkodásmód változott, az érzelmek biztosan nem. A szerelem, a szeretet, a gyűlölet mind ugyanaz, és az lesz száz év múlva is, az érzelmek örökké érzelmek maradnak.

Imádtam, ahogyan a karakterek védték a saját álláspontjukat, ahogyan makacsul kitartottak (Antigoné Kreónnal szemben), szerettem benne a titkokat, az ármánykodást, ahogyan ezek a nagyon erős egyéniségek egymásnak feszültek, és az ebből született konfliktusokat is (amikből nem szenvedett hiányt a történet). A dráma boncolgat feminizmust, vallást, az élet és halál kérdését, jogot és kötelességet. Egyszóval szinte olyan, mintha mindez ma is megtörténhetne, szerintem érdemes elolvasni, újraolvasni mert kortalan, független az eseményektől a földrajzi helyzettől, a hovatartozástól ,az évszázadtól, mert alapvetően annyira személyes jellegű, hogy bárhol és bármikor játszódhatna és pont ez az, amiért össze sem lehet hasonlítani a Barátok közttel.

Kalapos Éva : A harmadik D.A.C.

 Itt írtam az előző részekről D.A.C. 1. D.A.C. 2.

Fülszöveg:

A sorozat harmadik részében Flóra és barátai ismét olyan helyzetekkel találják szembe magukat, amilyenekkel még sosem találkoztak. Végre megtörik a jég, és Flóráéknál talán lassan helyreáll a családi béke, ezzel párhuzamosan azonban a lány magánélete egyre zűrösebbé válik. Flóra és Dani barátsága tovább mélyül, és fény derül arra, kik és miért zaklatják a fiút. Vajon hogy reagál a D.A.C. ebben a helyzetben? És mit tegyen Flóra, ha közben ő maga is egyre jobban összezavarodik a saját érzéseivel kapcsolatban? A hosszú, közös balatoni nyaralás alatt, tisztázódnak a dolgok vagy még jobban összekuszálódik minden? Születnek-e új szerelmek, lesznek-e nagy szakítások, hogyan alakul a társaság élete? Tarts te is Flórával, Zsanival és a többiekkel, és légy részese a D.A.C. 3. fergeteges nyári kalandjainak! 

Ez a könyv olyan, mint az ölelés. Mint ezernyi ölelés. Van köztük forró, hűvös, szerelmes, baráti, testvéri és csoportos is.

Még mielőtt belemennék a történet boncolgatásába, muszáj megjegyeznem, hogy Kalapos Éva megtáltosodott, mármint én nem tudom, hogy mi történt vele, de valami biztos, mert ez a könyv sokkal jobb, mint az eddigi kettő együttvéve (pedig azokat is szerettem). Ez vonatkozik a felépítésére, a karakterek kidolgozására, a stílusra, körülbelül mindenre.

Sikerült úgy átadnia írásban az érzelmeket, ahogy csak nagyon kevés író tudja és annyit sűrített a kötetbe, hogy a végén úgy érzi az olvasó, meg kell ölelnie valakit, mert benne is csordultig vannak az érzelmek.

Ezúton is küldök egy nagy ölelést az írónőnek, köszönöm az élményt.

Igaz hideg van, és végre a hó is esik, ez a könyv mégis visszarepít fél évvel. Amikor a D.A.C. tagjai két hétre lementek nyaralni a Balatonhoz, újra éreztem a nyarat, ahogyan sátraztunk a barátnőimmel, ahogy szalonnát sütöttünk, ahogyan csak élveztük az életet. És nem csak mi tettünk így, hanem Flóráék is, délig aludtak, a strandon süttették a hasukat, csak úgy elvoltak. Strandolás, szendvicsezés, bulizás, és persze óriási nagy beszélgetések. Persze ebből a kötetből sem maradhatott ki a dráma, ami kezdettől fogva kísér(t)i a D.A.C. életét. Az előző részekhez képest sokkal nagyobb, felelősebb döntéseket kellett meghozni. Fontos problémák kerültek terítékre, hogy csak egy párat említsek, a tolerancia, hogy mennyire meghatározó (vagy éppen nem) az anyagi háttér, és a szexualitás is. Ugyanakkor meglepett a hirtelen jött családi béke, nem számítottam ilyen egyszerű szálelvarrásra. Eddig minden kicsit inkább komplikáltabb volt – nem is értettem.

Persze, mint minden jó könyvsorozatnál itt is többet megtudtunk a főszereplőkről. De nekem még így is kevés, mármint persze tök szupi, hogy a képzeletünkre hagyja a karakterek külsejét, de valahogy egy kicsit több leírást szívesebben olvastam volna róluk.

Flórában megmaradt a superwoman képesség (ezt az előző kötet értékelésében említettem).

Daniról néha úgy éreztem, még mindig nem tudunk semmit, annyit biztos nem, amennyit én szeretnék, mert ha megtetszik egy karakter, én leginkább személyesen is megismerkednék vele – vagyis talán picit telhetetlen vagyok.

Kalapos Éva könyve kapcsán még néhány dolgot meg kell említenem, például hogy nem gondoltam, hogy ilyen fantasztikus a humora. Nem a Leiner Laura-féle fanyar humor, hanem az a ritkán szóló, de akkor teli szájjal kacagós. Viszont az írónő talán túl jó példát akar mutatni és nyíltan vagy a sorok között neveli az emberek lelkét, kicsit világmegváltós módon, ami persze nem rossz, bár itt-ott túlzásba esik vagy csak nagyon nyilvánvaló a szándék.

Nagyon kíváncsi vagyok a sorozat következő részére! 

A borító nem része a bejegyzésnek. Egyrészt azért, mert nem akartam, hogy lássátok, mielőtt minden jót elmondok egy tényleg fantasztikus könyvről, másrészt mert szinte fáj, hogy így néz ki. Tudom, nem én írtam, és nem is nagyon szólhatnék be rá, de meg kell tennem, hisz ez egy nagy negatívum, az eddig agyonimádott könyvvel kapcsolatban. Ha valakit mégis érdekel, akkor ITT megnézheti.

Írónőről:
 Kalapos Éva, szabadúszó újságíró, imádja a filmeket és a sorozatokat, és meggyőződése, hogy a lelke mélyén egy életre megmaradt tinédzsernek. Nyíregyházán született, a nagykállói Korányi Frigyes Gimnázium német-magyar két tannyelvű tagozatán érettségizett, majd hosszas útkeresés után a Károli Gáspár Reformárus Egyetem magyar szakán szerzett diplomát.Több mint 15 éve énekel különféle zenei formációkban, Másik Szoba nevű együttesével kortárs költők verseit dolgozzák fel.Irodalommal gyerekkora óta foglalkozik, utóbbi években több irodalmi elismerésben részesült.

Kiadó:Manó könyvek
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 304 oldal

Delphine de Vigan: No és Én

„Tudom, néha jobb így maradni, önmagunkba fordulva, magunkba zárkózva. Mert egy pillantás elég, hogy meginogjunk, ha valaki kinyújtja a kezét, és máris érezzük, mennyire törékenyek és mennyire sebezhetőek vagyunk. És néha minden összeomlik, akár egy gyufából emelt piramis”.

Fülszöveg:

Lou tizenhárom éves, látszólag mindene van, szülei, szobája, számítógépe.
Lou intellektuálisan koraérett, két osztállyal előrébb jár, mint kortársai. Lou álmodozó, nehezére esik megszólalni mások elôtt, és a cipőfűzője is mindig lóg.
No tizennyolc éves, senkije és semmije nincs, csak egy zötyögős kerekes bőröndje.
No bizalmatlan, vad, keserű.
No az utcán él. Hajléktalan.
Lucas tizenhét éves, az osztályban túlkoros, már kétszer bukott.
Lucas vagány, pimasz, szép, minden lány odavan érte.
Lucas egyedül lakik egy ötszobás, fényűző párizsi lakásban.
Három különböző módon magára hagyott fiatal, akinek a sorsa összekapcsolódik.
Szembeszállhat-e három tizenéves a világgal, a társadalmi realitásokkal?
Vagy minden próbálkozás hiábavaló, úgyis mindig a könyörtelen valóságé az utolsó szó?

Delphine de Vigan ezért a könyvéért számos elismerésben részesült, sőt a legrangosabb francia irodalmi kitüntetésre, a Goncourt-díjra is jelölték.
Kesernyés hangvételű, mégis szívmelengető regényét húsz országban adták ki, és mozifilm is készült belőle. Egy érzékenyen megírt, mély, igaz történet a barátságról és egy a sors ellenében végzett nagyszabású kísérletről. 

Most olvasom másodszorra ezt a könyvet, és már elsőre is fantasztikusnak találtam, de így most még inkább meggyőzött, hogy érdemes volt megvenni. Ez az a könyv, amit mindenképpen beiktatnék a kötelezők közé, mondjuk úgy nyolcadikban, mert olyan regény, amely mellett nem lehet szó nélkül elmenni.

Itt most hideg van, felkapcsoltam a fűtést, és a regény elolvasása után bele kellett gondolnom, hányan élnek tető nélkül és fáznak most nagyon-nagyon. A szabad ég alatt alvás sosem volt az erősségem, főleg, hogy utálom a bogarakat, így leginkább a négy fal közt érzem jól magam. (Ellentétben az egyik legjobb barátnőmmel, aki mint cserkész, imád a szabadban aludni és ismer mindenféle tájékozódási módot a szabadban, csillagok állása, szél, ilyesmik.) Igazából ez a könyv bárhol játszódhatott volna, hiszen minden városban vannak ilyen helyzetben élő emberek, és hiába ringatnám magamat hamis képzetekbe, nyilvánvalóan nem lehet a világ összes hajléktalanját befogadni, mert ez a valóság. Nem lehet mindenkit megmenteni, de már csak azért sem, mert nem is mindenki szeretné, hogy megmentsék. (Nemrég olvastam egy hajléktalan srácról, aki könyv ismertetőket ad, itt a videó http://zacc.cafeblog.hu/2014/11/05/a-jarda-konyvmoly-avagy-a-leginspiralobb-hajlektalan-video/ )

A történet Párizsban játszódik, és valahogy én is, mint nyilván sok más olvasótársam, ezt a történetet egy tipikus francia környezetbe képzelte, mármint valami olyasmibe, amit a filmekben látunk. Hiszen hol is láthattam volna az igazi, mármint azt a szemetes, koszos rétegét Párizsnak, amit ez a könyv megmutat? (Amúgy, pont tegnap olvastam, hogy létezik Párizs-szindróma, amiben nagyrészt japán turisták szenvednek, mert nem olyan a város, ahogyan elképzelték, valamiféle kulturális sokkot kapnak, és a japán nagykövetség még segélyvonalat is üzemeltet a rászorultaknak.)

Valahogy jobban szeretek különc fiatalokról olvasni, mint teljesen átlagosokról, mert így biztos, hogy találok a karakterben izgalmas vonásokat és véletlenül sem unom meg a történetet. A regény komoly társadalmi kérdéseket boncolgat, melyeket egy 13 éves (kis)lány, Lou szemén keresztül tár elénk, mintha csak a naplóját olvasnánk, olyan mondatokkal, amikben leírja, hogy mennyire, de mennyire kívülállónak érzi magát ebben a világban. „Bárhol voltam is, mindig kilógtam a képből, a társalgásból, mintha más hullámhosszon lennék, mintha csak egyedül én hallanék meg hangokat vagy szavakat, amit a többiek nem észlelnek, és süket lennék azokra, amiket ők meg látszólag hallanak, mintha csak kívül esnék a kereten, egy hatalmas, láthatatlan üveg túloldalán lennék”. Egy lány, aki nagyon sokat gondolkodik a világon, több borzalmas dolgon átesett, talán kicsit koraérett, szeretethiányban szenved, és ahogy rátalál No-ra, aki elfogadja őt, úgy ahogy van, akkor előtör belőle a beteges ragaszkodás, valami, amit képtelen voltam meghatározni. Ezzel szemben No nem sok mindennel törődik, 18 éves és céltalanul tengeti a napjait, hajléktalanszállók, a pályaudvar és a népkonyha között, viszont az élete épp Lou miatt gyökeresen megváltozik.

A 13 éves lány adja meg számára az újrakezdés lehetőségét, és csak rajta áll, hogy él-e vele. A harmadik fő karakter, akiről eddig még egy szó sem esett Lucas, mindkettejük szöges ellentéte, talán az egyetlen ebben a könyvben, aki végig is gondolja a döntései következményeit és fantasztikusan önálló, talán mert ezt kellett megszoknia. Senki sem tökéletes – sőt többnyire távolról sem az, de ha csak egy picit is, mindegyikükben felismerhetjük önmagunkat, elhibázott döntéseinket, fel nem ismert lehetőségeinket és hibáinkat.

Ha egy szóval kéne jellemeznem a könyvet, a szó a fájdalmas lenne. Nem arra gondolok, hogy fájdalmasan rossz, vagy hogy nem élveztem, hanem, hogy olyan kérdések merültek fel bennem a könyv kapcsán, amik szomorúak, elkeserítőek és valóságosak. Mikor befejeztem, nem tudtam kifújni a levegőt, amit mindvégig benntartottam, nem volt meg a fellélegzés, rá kellett jönnöm, hogy van akinek az egész élet egy ilyen idegesen nemkifújt levegő.

Úgy érzem, bármit írok is erről a könyvről, nem tudom visszaadni azt, amit az olvasása közben éreztem, így csak egyet tudok mondani: olvassátok el!

Írónő:
egy francia regényíró
született: 1966 március 1.
 Egy szociológiai kutatóintézetben dolgozik, ezért csak éjszaka van ideje írni. Eddig csak négy könyve jelent meg. A leghíresebb a No és Én.  Két gyermekével jelenleg Párizsban él.

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 216
Eredeti cím: No et moi
Eredeti megjelenés:2007

Úgy mindent összevetve: 10/10

Stephen Chbosky : Egy különc srác feljegyzései

"Légy önmagad. A világ imádja az eredetit."

Ingrid Bergman

Fülszöveg: 

Az „Egy különc srác feljegyzései” című könyv elbeszélője egy tizenöt éves középiskolás srác, Charlie. Furcsának és magányosnak érzi magát, mintha a pálya széléről, kívülállóként figyelné a körülötte zajló eseményeket. Egy nap elhatározza, hogy leveleket ír egy ismeretlennek, aki akár a barátja is lehetne. Ezekből a levelekből aztán szép lassan – olykor mulatságosan, olykor meghatóan – egy cseppet sem átlagos tinédzsert ismerhetünk meg. Charlie kétségbeesett erőfeszítéssel próbálja élni a saját életét, miközben menekül is előle, és ez a kettősség különleges, járatlan utak bejárására kényszeríti: családi drámák sora, új barátok, az első randevú, szexualitás, drogok… Chbosky regénye a lélek legmélyebb rezdüléseit tükrözi, miközben felidézi az olvasóban a felnőtté válás nehéz, semmi mással össze nem hasonlítható éveit.
A kötet megjelenése óta több mint 1 000 000 példányban kelt el és hatalmas vitákat gerjesztett, miközben a tinédzserek megkerülhetetlen kultuszregényévé vált világszerte. Ellentmondásos módon egyszerre tiltott könyv és kötelező olvasmány az amerikai középiskolákban. Ez a regény ugyanazt jelenti a 21. századi tinédzsereknek, mint amit a „Zabhegyező” jelentett a szüleik generációinak.

Nagy felüdülés volt levelezést olvasni, sokkal érdekesebb, mint ha naplót olvasna az ember. Mert bár lényegében ugyanaz, mégis jobban szeretem a tudatot, hogy nem egy ember (akár élő, akár halott) magánéletében (naplójában) vájkálok. Nem mintha a levelezés nem lenne magánügy. (De ott legalább van még egy ember.) Az igazság az, hogy nagyon szeretek levelezni, az egyik barátnőmmel maratoni hosszúságú leveleket szoktunk írni egymásnak, persze elektronikus módon. A többiekkel inkább rövid facebookos csetelés, néhány soros üzenet, félperces telefonbeszélgetés, vagy esetleg skypeolás. De ők szerintem nem tudják milyen az, amikor kinyitod az email-fiókodat és látod, hogy leveled jött, azt az izgalmat, hogy vajon ez most miről szól. De félreértés ne essék, levelet írni is imádok, mert ha időt szánok rá, hogy megfogalmazzam a véleményemet, összefogjam a szerteszét futó gondolataimat az igazán jó abból a szempontból is, hogy jobban megismerjem magamat. Talán ezért írtam meg ezt a levelet Charlie-nak.

Kedves Charlie!

Örülök, hogy olvashattam a leveleidet, és köszi, hogy a te szemszögedből élhettem át az első gimis évet. (Most szeptemberben leszek középiskolás és bevallom, azért egy picit tartok tőle.) Jó, hogy ilyen sokat, ilyen hosszan és fáradságot nem ismerve írtál. Köszi, hogy beengedtél az életedbe és megismerhettelek téged, és nemcsak a nyugis hétköznapokat, a családodat, hanem a nagy szomorúságokat is, hogy a legjobb barátod nemrégiben lett öngyilkos. Elolvastam mindent, amit írtál, amit átéltél, ami szórakoztatott, ami untatott téged és veled együtt örültem és veled együtt szomorkodtam.

Most már tudom, hogy mit gondolsz a suliról, a barátaidról, az emberekről úgy általában, a bulikról, a piálásról, a drogról, a másságról, a világról és még annyi mindenről, hogy azt itt felsorolni sem lehetne. Van olyan, hogy ismeretlen ismerős? Ha van szerelem első látásra, akkor talán van barátság első olvasásra. Az utolsó leveled volt a kedvencem, és mindig is az marad, már csak a tudat miatt is, hogy itt már nincs tovább, ez volt az utolsó, ennyi volt és kész. Amikor a végére értem az utolsó levelednek is, dühös voltam magamra, amiért nem olvastam lassabban, amiért két nap alatt elolvastam és nem hagytam rá több időt, hogy faltam, ezt az egyet nagyon sajnálom. Az egész levélhez már csak egyetlen mondatot szeretnék hozzá fűzni, mégpedig azt, hogy mindig, de tényleg mindig, maradj önmagad, Charlie!

Szeretettel ölel: M.

U.i.: Kíváncsi vagyok, hogy mit szólsz ahhoz, hogy a leveleidet már több mint egymillióan olvasták és nagyon-nagyon megszerettek téged. 

A könyvből filmet is készítettek, egészen jó színészgárdával. Persze, nem volt olyan, mint a könyv, teljesen más volt. Szerettem ezt is, azt is. Mást lehet mondani egy filmmel, mást egy könyvvel és ez így jó, de lényegében véve mindkettő Charlie.

A filmplakáttal találkoztam először, nekem az jobban bejött, mint az eredeti  borító.

 Itt a filmelőzetes:

Stephen Chbosky 1970-ben született Pittsburgh-ben. Fiatalkorában Salinger és Scott Fitzgerald hatott rá leginkább. Regényeket, forgatókönyveket ír, emellett filmrendező. Leghíresebb regénye a részben önéletrajzi ihletésű The Perks of Being a Wallflower (1999), az ebből készült filmet is ő rendezte főszereplők: Logan Lerman, Emma Watson és Ezra Miller. Ő írta a 2005-ös Rent című film forgatókönyvét, valamint közreműködött a Jericho című TV-sorozat létrehozásában.

Eredeti mű: Stephen Chbosky: The Perks of Being a Wallflower
Eredeti megjelenés éve: 1999
 Kiadó:Alexandra
Oldalszám: 240
Fordító: Gyuris Norbert

  Mindent összevetve 10/10