Jenny Han: A nyár, amikor megszépültem avagy pár napja még nyár volt

„Ebben a könyvben mindaz benne van, amire minden lánynak szüksége van nyáron.”

Fülszöveg: 

Ahogy beköszönt a nyár, Belly maga mögött hagyja az iskolai életét, és Cousins Beachre menekül, oda, ahol élete minden eddigi nyarát töltötte. A nyaralóban nemcsak otthon érzi magát, távol az otthontól, de a számára legkedvesebb emberek veszik körül: Susannah, édesanyja legjobb barátnője a fiaival, Conraddal és Jeremiah-val. Belly azóta üldözi a szerelmével Conradot, amióta az eszét tudja, de mindennél jobban reménykedik abban, hogy ez a nyár más lesz, mint a többi. Bár megjelenik egy új srác, Cam, aki egy kicsit elvonja a figyelmét, és Conrad testvére, Jeremiah is sóvárgó pillantásokat vet rá, Belly szíve már Conradé. Vajon a fiú is neki szánja az övét? Tényleg olyan nyár áll előttük, amely mindent megváltoztat?

Szerintem...

Olyan régen írtam utoljára, hogy amikor megnyitottam a blogot, egyből be is csuktam, mert szégyelltem magam, amiért így elhanyagoltam majdnem egy hónapra. Aztán kb. 2 fejezetnyi olvasás után rájöttem, hogy nem vagyok normális, és gyorsan az „Új bejegyzés” opciót választottam. Így született meg ez a bejegyzés és elég fura érzés úgy írni, hogy már gimnazista vagyok, úgy érzem, most már teljesen más szemszögből kellene látnom a dolgokat, viszont mivel nem történt semmi az elmúlt héten a szememmel (még hiperisztikus ultra szűrő sem keletkezett rajta), így aztán ugyanúgy nézem a könyveket, mint eddig és igyekszem úgy írni róluk, ahogyan eddig tettem.

Cím. Ezen a kérdésen sokat gondolkodtam. Mégis, hogyan lehet egy ilyen könyvnek ilyen címet adni? Amikor megláttam a címet és a borítót, egyszerűen olyasmire asszociáltam, hogy mondjuk a főszereplő arcamputáción, jobb esetben szépészeti plasztikai műtéten esett át. Vagy egy disztópia jellegű könyvre vártam, amelyben vannak csúnyák és szépek, (akárcsak a Csúfokban) aztán, még az is felmerült bennem, hogy ez egy sci-fi, ahol elrabolják a leányzót és széppé teszik. Viszont az, hogy ez a cím egy ezerszer hallott szerelmi háromszöget (ebben a könyvben inkább négyszög) és egy nyár történetét takarja, azt egy pillanatra sem gondoltam. Pedig kellett volna. 

Ez az a könyv, amit az ember vagy imád, vagy egyszerűen ki nem állhat. Van, akinek tetszik, mert  visszaidézi a nyara (esetleg régebbi nyarai) legszebb pillanatát/pillanatait és lubickol ebben az érzésben, ebben a nyár által formált burokban. És biztos van, aki többet várt ettől a regénytől, egy kicsivel több izgalmat, határozottságot és történést. Én a második véleményt osztom, valahogy nekem nem volt elég.Az írásmód könnyed, gördülékeny, szerintem ez valamilyen mértékben azért a fordításnak is köszönhető. Élvezet olvasni, és ahogy már említettem, tökéletes nyári olvasmány, mert semmi megrázó nincs benne és még véletlenül se tudná magát elsírni rajta az olvasó.

Viszont az írónő mindent beletesz, amit egy tini elvár a nyártól, a bulikat, a srácokat, a lazítást a „nem kell csinálnom semmit” érzést, talán ez a titka, miért lehet oda valaki ezért a történetért. A helyszíneket nagy pontossággal és jó leíró készséggel teszi közszemlére és minden olvasó, kivétel nélkül (én sem vagyok kivétel) szeretne minimum két hetet ott tölteni.

Ha megkérdeznék , hogy mi is történt a 250 oldalban, tuti azt mondanám, hogy nem sok, de azért így meggondolva, akad benne konfliktushelyzet és komoly dolgokat is belekever az írónő a szerelmi négyszögön kívül, ami furán hangzik, mert általában háromszög szokott lenni, de a főszereplőnknek  - mint sok minden másban -, ebben is különcködnie kell.

Belly, (mint a Jelly Belly) bármennyire is úgy tűnik elsőre, nem döntésképtelen, tudja, hogy mit, vagy inkább, hogy kit akar, és mindenképpen el szeretné érni a célját. Megszokta már, hogy a nyarait srácok közt töltse, vicces beszólásai nagyon találóak, szimpatikus karakter.

A fejezetek viszont meglepően rövidek, és nagyon sokszor ugrál vissza egy-egy fejezet erejéig régebbi nyarak eseményeire, ahonnan könnyebben megismerhetjük a fiúk és Belly viszonyát. Kevéssé praktikus ez a sok fejezet, szétdarabolja a történetet és nem tűnik indokoltnak.

 

Borító: eredeti borító, annyi változtatással, hogy a cím magyarul is rajta van. A borító nagyon nyárias, érezni a homokot, a tengert, a nyugalmat. A világos, meleg színek dominálnak, a borító illik a tartalomhoz.

 

Írónő: Jenny Han Richmondban, Virginia államban született és ott is nőtt fel. Diplomát az Észak-Karolinai Egyetemen szerzett Chapel Hillben. Ezután New Yorkban, a New Schoolban szerzett mesterfokozatot "Writing for Children" (gyerekeknek való írásban) szakon. Jelenleg Brooklynban él. Ha gyümölcs lehetne, barack lenne, imád az embereknek becenevet adni és gyengéje többek közt a vajas lekváros keksz és a délutáni szundikálás. Ha többet szeretnél róla megtudni, akkor itt keresgélhetsz: ITT.

 

De ha már, belekeveredtem az időbe, akkor megemlítem, hogy a trilógia második része október 21-én jelenik meg. Várom, de azért nem úgy, hogy „most azonnal ide, mert meghalok”, hanem csak úgy kellemesen és kíváncsi vagyok a következő részre (feltehetően egy újabb nyári szerelem az őszi szünetre).

  
Eredeti cím: The Summer I Turned Pretty

Eredeti megjelenés: 2009

Magyar megjelenés: 2014

Kiadó: Könyvmolyképző

Fordító: Tóth István

Oldalszám: 254

 Úgy mindent összevetve: 6/10

Jerry Spinelli: Stargirl

"Tudod, amikor mosolyogsz, az egész világ sokkal jobb hely, mint egyébként."

Nicholas Sparks

Fülszöveg:

Egy nap új lány érkezik a 16 éves Leo iskolájába, aki mindenkit elképeszt különös viselkedésével. Lehetetlen ruhákat hord, a menzán a békésen abrakoló diákság legnagyobb megrökönyödésére se szó se beszéd felpattan, és gitárkíséret mellett dalolva táncra perdül, kedvenc háziállata egy patkány, amelyet mindenhová magával hurcol, Stargirlnek nevezi magát, pedig nem is ez a valódi neve, és mindennap azzal borzolja a kedélyeket, hogy az aznapi születésnapost ebéd közben az egész iskola szeme láttára dallal és zeneszóval felköszönti. Nem csoda, hogy hamarosan kivívja mindenki ellenszenvét. Ez azonban egy csapásra megváltozik, amikor lelkes közreműködésével feltámasztja halottaiból az iskola kosárlabdacsapatát. Társai kezdenek ráeszmélni, hogy Stargirlből különleges bűverő árad: az öntörvényű egyéniség varázsa… 

Ez a történet egyszerűen fejbevágott. Újra át kellett élnem ezt az egészet. Mint azt, hogy nem voltam sehol, mármint jelen esetben Stargirl nincs sehol, nem tartozik senkihez és nincsenek barátai.  Utáltam, amikor velem is ez volt a helyzet, hogy az osztálytársaim kiközösítettek és nem akartak megismerni. Talán akkor is az fájt a legjobban, hogy nem akartak megismerni, hogy nem akarták látni, hogy milyen vagyok igazából. Aztán persze javult a helyzet és lettek barátaim, de sosem fogom elfelejteni azt a két évet, amikor minden délután sírva jöttem haza, hogy ma is gonoszkodtak velem. Amikor már belejöttem és megtört a jég, elkezdtem beszélgetni úgy igazán, akkor már nem izgattam magam, hogy az adott ember meg szeretne-e ismerni vagy sem. De ebben a hullámzó időszakban is volt egy mentőövem, egy olyan szakkör, amit minden héten tűkön ülve vártam,és imádtam minden percét (még most is imádom) és ez a színjátszókör. Végre egy olyan közegbe kerültem, ahol teljesen új lappal nyitottam és mindenki őszinte és közvetlen volt és elfogadtak, sőt azt hiszem szeretnek olyannak, amilyen vagyok. Ez nagyon jót tett. Én is nyitottam és elkezdtem úgy élni, hogy ne akarjak mindenáron megfelelni senkinek és semminek csak magamnak, hogy ez segített-e vagy sem ez még feldolgozás alatt áll. Na, de most már vissza a könyvhöz.

 

Mi történik, amikor egy tipikus amerikai gimiben, ahol mindenki belefásult már a nagy monotonitásba (mert mindenki ugyanazt eszi, ugyanúgy öltözködik és ugyanúgy viselkedik) belepottyan egy nem éppen átlagosnak mondható lány? Aki Csillaglánynak hívatja magát, egy patkánnyal jár suliba, végtelenül jó a kedve és mindenkit megajándékoz, ami sokszor elég zavarba ejtő, például mikor minden ebédszünetben odamegy az aktuális szülinaposhoz és önmagát ukulelén kísérve előadja a „Boldog szülinapot”. Ekkor kezdődik a nagy találgatás, hogy honnan érkezhetett, de leginkább, hogy a csaj kamu vagy nem kamu? Azaz az iskolavezetőség egy színészt dobott közéjük, hogy felpezsdítse a mindennapokat vagy tényleg létezik ilyen ember?

Stargirl, az örök rejtély. A lány, aki úgy él, ahogyan ő szeretne, és azért él, hogy mosolyt csaljon az arcokra, boldogságot és örömöt hoz mindenki életébe. Mármint azoknak, akik hagyják, mindenkinek tudja, hogy mikor van a szülinapja, elolvassa az újság töltelék híreit, mert abból tudhatja meg a legtöbbet az emberekről.  Eddig magántanuló volt és azért jött a gimibe, hogy barátokat szerezzen.  De mind tudjuk, hogy ez nem valami egyszerű, ha az embernek az átlagos viselete egy 16. századi mintára varrt ruha. (Az anyukája jelmeztervező és ezt is ő készítette.) Szeretnivaló és a maga módján nagyon is bájos. Végtelenül vonzó és mindenkit el is varázsol, ugyanakkor nagyon nehéz vele lenni,  vagy vele lépést tartani, mert folyton azzal szembesíti a többieket, hogy nem mernek önmaguk lenni, vagy hogy nem csinálják teljes szívből, amit csinálnak – végső soron, hogy nem őszinték sem magukhoz, sem egymáshoz. Ez kényelmetlen érzés és a többség eltávolodik Starlgirltől, sőt bűnbakot csinálnak belőle, hogy ne is kelljen a problémával és saját problémáikkal (félelmeikkel és gyengeségeikkel) szembenézni.

Leo, a főszereplőnk, aki inkább kommentátora a történetnek, mint tényleges főszereplője, hiszen a könyv címéből is rájöhetünk, hogy nem Leo átlagosnak is mondható gondjairól lesz szó. Ez a srác egy rejtőzködő egyéniség (mint mindannyian) és producernek sem utolsó. Az elsők közt veszi észre a jót Stargirlben, csak túlságosan gyáva ahhoz, hogy tegyen néhány lépést felé. Végül elszánja magát a lépésekre, de akkor újabb akadállyal találja szemben magát, vagy Stargirl vagy a többiek, ki számít igazán? A fiú vajon ki mer állni a lány mellett? Vagy gyávaságból inkább megy a többiek után?

A könyv két különböző világot mutat be, ahol a tökéletlenség és egyediség áll az egyik, a tömeg után menés és az azt-csinálom-amit-mindenki pedig a másikon. 

Az író olyan fordulatokat írt bele a könyvbe, amitől az embernek leesik az álla. Úgy vezeti végig az olvasót a könyvön, hogy közben átértékeli magában, mi fontos és mi nem. Hogy mi is az igazi boldogság. 

(Mellékesen: Patkányokat az 1960-as években kezdtek el háziállatként tartani. Általában 2-3 évig élnek. Persze ők is, mint más háziállatok, gyorsan hozzászoknak az emberhez, ha rendesen bánnak velük. A patkányok hallgatnak a nevükre, imádnak közel lenni a gazdijukhoz és ha már egyszer összebarátkoztatok, szeret ülni a válladon vagy a kabátzsebedben vagy a pulcsiujjadban bóbiskolni. A patkányok nagyon intelligensek, kíváncsiak és gyanakvóak éppen ezért gyorsan hozzászoknak az új környezetükhöz. Sok tévhittel ellentétben, hiszen a gyerekek szinte az ABC-vel egyszerre tanulják meg, hogy a patkány csúnya, gonosz állat. Szerintem ezek az állatok nem is visszataszítóak és talán egyszer meggondolom, hogy legyen-e saját patkányom. (Addig is örökbe fogadok egy méhecskét.)

 

Jerry Spinelli 1941-ben született (azaz most 73 éves) amerikai gyermekkönyvíró. 16 éves korában a sportok iránt érdeklődött (fiatal korában öt különböző sportot űzött, többek között amerikai futballt, atlétikát és kosárlabdát), és írt is imádata tárgyáról, fociban aratott győzelméről például egy verset (eredetileg nem akart könyveket írni, még csak olvasni sem szeretett), amit lehozott városának helyi lapja. Ekkor döntötte el, hogy inkább író lesz. 1977-ben feleségül vette Eileen Mesit, aki szintén gyerekeknek szóló könyveket írt. 6 gyermekük, és 21 unokájuk született.

Kiadó:  Könyvmolyképző,
Oldalszám: 244 oldal 
 Fordította: Borbás Mária 
 Illusztrálta: Komlódi Judit

Úgy mindent összevetve : 9/10