Laurie Halse Andreson: Hadd mondjam el...

"A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen."

Stephen King

Fülszöveg: 

Hadd mondjam el…
Miért kerülik Melindát iskolatársai? S ő miért viselkedik olyan különösen? Alig beszél, egyre inkább magába zárkózik, pedig nagyon is szeretne ismét a közösséghez tartozni. Történhetett valami, de mi és mikor?
Mi okozza a zavart a tizennégy éves lányban s körülötte? Mi oszlathatja el annak a borzalmas nyári bulinak az emlékét, s teheti a helyére az ott történteket?
Ezt meséli el a szerző díjnyertes, több nyelvre lefordított, drámai erejű, ugyanakkor az iróniát sem nélkülöző könyvében.

Szerintem...

Sokszor nem tudjuk rendesen szavakba önteni, hogy mit is érzünk egy adott dologgal kapcsolatban. Valakinek egyes dolgok könnyen a nyelvére jönnek, másoknak pedig akár évek is kellenek ahhoz, hogy meg bírják fogalmazni a velük történteket. Erről a könyvről nehéz egyből véleményt alkotni. Ez egy jól megírt, nagyon eltalált könyv. Sokat adott, jobban kezdtem figyelni az emberekre és persze jó olyan témákról olvasni (hallani) amikről általában nem beszélnek az emberek ilyen nyíltan és nyersen. Azt hiszem, nálam az írónő célt ért ezzel, mert sokat gondolkodtam rajta, fél éjszakákat fent voltam és a könyvet is csak lassan emésztgettem. Ugyanis nem könnyű olvasmány, pedig egyszerű a nyelvezete és még csak nem is hosszú, de a tartalma talán a legbrutálisabb, leginkább mellbevágó azok közül, amit eddig olvastam. (Még mondjuk a Semmi jöhet számításba ezen a téren...) Melindát, a történet főszereplőjét az írónő saját bevallása szerint egy rémálmából teremtette igazán szokatlan módon (bár a horror kategóriában ez nyilván előfordul).

Ez a könyv kétszáz oldalnyi tömör segélykérés. Kiáltás. Sikítás, még akkor is, ha a főhősünk szinte sosem szólal meg.

Sok olyan helyzet van az életünkben, amikor rosszul érezzük magunkat és elszorul a torkunk, képtelenek vagyunk bármit is kinyögni. Van valaki, aki ugyanúgy küzd belül, mint mi? Ez Melinda történetének a lényege. Az embereket az érdekli (beleértve engem is), hogy miért nem beszél.

Én is tudni akartam, hogy mi történt azon a fontos estén, ami miatt már a fél gimi ismeri. Most már tudom, miért lett depressziós és minden olvasó is tudni fogja, ha végigolvassa a könyvet.

A könyv egyik jó tulajdonsága, hogy nem öli meg teljesen a reményt. Érezzük valahogy, hogy Melindának azért ott világít a fény az alagút végén, hogy végül sikerül majd kiverekedni a magát a depresszióból, igaz mivel másra nem nagyon számíthat, jobbára egyedül. De nem, nem dőlt össze a világ. Melinda próbálkozik és újra meg újra megpróbálja. Nem úgy, mint te, Hannah Baker. Ezt a könyvet először is neki ajánlanám, aki 13 apró ok miatt megölte magát a Tizenhárom okom volt című könyvben. Mert az ő élete közel sem volt olyan rettenetes és még csak nem is próbálta jobbá tenni. De ezt már egyszer leírtam.

Nem hiába olvastatják ezt a világ nagyon sok részén az általános iskolákban és az alsós gimiseknél, ennek a könyvnek tényleg minden iskolai könyvtárban ott van a helye. Én itthon is kötelezővé tenném, mert akkor talán a tinik nem lennének annyira kirekesztőek és jobban átgondolnák a dolgokat. Ez a téma valószínűleg több embert érint, mint gondolnánk. A mostani kötelező olvasmányok jó része elavult, amiről szó van bennük, ahhoz nekünk már közünk sincs. Persze-persze, a hazai irodalom legjobb alkotásai meg minden, de akkor is. Ha olvashatnánk mást is kötelezőként, tuti ezt javasolnám a célra.

Ez a könyv annyiszor felbukkant már korábban, hallottam róla itt-ott, de sosem tudtam igazán, hogy miről is van szó. Most elolvastam, megnéztem a filmet is és interjúkat is olvastam. Így már világos, még ha dermesztő is.

A borító pedig... Hát nem a 2013-as kiadás a legszebb de végül is a lényeg az, ami benne rejlik. De vannak gyönyörű borítók, például az, ami ennek a bejegyzésnek az elején is szerepel. 

Eredeti cím: Speak

Mű eredeti megjelenése: 1999

Oldalszám: 246

Fordította: Csatári Ferenc

 

Az írónőről ebben az interjúban tudhattok meg többet: Itt!

Ez pedig a film trailere.

Úgy (tényleg) mindent összevetve : 10/10

Kalapos Éva: D.A.C. 2- Rázós utakon

Itt írtam az előző részről: D.A.C.

„Inkább a borzalmas vég, mint borzalmak vég nélkül.”

 (Murphy törvény)

Fülszöveg:

Jaj, ezek a fiúk! A D.A.C. létrejöttével Flóra körül lassan rendeződnek a dolgok, de Márk még mindig tartogat meglepetéseket a számára. Bár először úgy tűnik, minden a lány reményei szerint alakul, a fiú hirtelen furcsán kezd viselkedni, mintha rejtegetne valami sötét titkot Flóra elől… Eközben a Fellegi családban is tovább bonyolódnak a dolgok: Geri viselkedése egyre aggasztóbbá válik, gyakran tűnik el ismeretlen helyekre, gyanús alakok társaságában. És mindennek a tetejébe Flóra múltjából felbukkan egy rég látott ismerős, Dani is, hogy mindent összekuszáljon. Még több szerelem, még több rejtély és még több barátság vár ebben a kötetben!

„Az jutott eszembe, hogy a gimis szerelmem néhány vonásában hasonlított a Zsanira – például a nevében –, és végig az ő arcával helyettesítettem be  a szereplőt. Ez sokáig jól működött, és láttam magam előtt a körömlakkal bevont délutánokat (...)”

Likó Marci, Vad Fruttik

Szerintem...

Flórának nem csak átlagos tini problémákkal kell megküzdenie, hanem az őt és a családját ért veszteséggel, édesanyja halálával. Ezt nem heverte ki senki a családból, és úgy tűnik, majd’ minden baj és nehézség ebből fakad.

A család tragikus helyzete nem egyedülálló eset, sajnos az én környezetemben is van olyan család, ahol meghalt az édesanya, így bár szerencsére nem velem történt, mégis nagyon bele tudtam élni magam, mintha az írónő rólam, velem, vagy nekem mesélné el az egész történetet. A stílusa, hangneme nagyon közvetlen, olyan érzést kelt, mintha tényleg bele lehetne látni egy tininek az életébe, olyan dolgaiba, amik veled, velem, vagy bárkivel megeshetnek.

Az első kötet végére feltorlódó drámák a második részben még nagyobb drámákba csapnak át, és a végén már attól fél az ember, hogy csak tragédia lehet a vége. Mint ahogy egyszer egy humorista így foglalta össze Shakespeare műveit: „Cselt szőnek, csalnak, csókolóznak, aztán fűbe harapnak, vége a darabnak.”

Annyira kaotikussá válik a helyzet, annyi a titok és titkolózás, hogy az embert már az sem lepné meg, ha valamelyik főszereplő halálos betegséget kapna, és tíz oldal múlva már alulról szagolná az ibolyát. Holott a kötet kétharmadáig mintha nem is történne semmi, és csak ülnek és tűrnek és várják, hogy történjen valami. Lehet, hogy ez indítja be Flórában a „mostmindentrendbeteszek-méghanemisazéndolgom” késztetést, ez hozza ki belőle a Superwomant, bár amit csinál, nem mindig sül el jól. De ha már itt tartunk, térjünk át a karakterekre, főhősnőnk kikupálódott, nyitottabb és sokkal többet tesz azért, hogy jól érezze magát, elkezdte élvezni az életet és ebben nagy segítséget kapott a D.A.C.-tól. Ebben a kis társaságban segítik egymást, beszélgetnek, és ha valaki szomorú, azt azonnal észreveszik, és összekaparják, ha kell. Mindenkinek kijár egy ilyen társaság és a szerencséseknek megvan a saját D.A.C.-uk.

Geri a legijesztőbb szereplő, de talán azért, mert félek, hogy amit csinál, az tök normális reakció egy ilyen helyzetre. Csak borzasztó tehetetlenül nézni, még olvasóként is. Valószínűleg egyszerűen reális. (Azért meghatódtam, amikor kiderült, hogy a látszat ellenére nagyon is bírja a testvérét. „…de végig csak egy dolog lebegett a szemem előtt: Geri, ahogyan sorozatlövéssel elintézi a zónából kirohanó katonákat, hogy megmentse az életem.”)

Zsaninak, Ginnynek, Ákosnak és Áginak, látszólag nincsenek problémáik (már ha a „hogyan-manőverezzük-bele-csajunkat-az-első-csókba” fejezeteken átívelő stratégiai játékot nem számítjuk), és a könyv sem foglalkozik velük valami sokat. Minden a Fellegi család körül forog. Halász Dani azonban egy talány – eleve idegesítő volt, hogy Flóra tudja, de csak nem mondja…MI KÖZE EHHEZ A TÖRTÉNETHEZ? Az írónő ennek fel/megoldását az idők végezetéig húzza, és az olvasó már azt érzi, hogy az életben nem fogja megtudni, ki a fene ez a titokzatos félidegen, és mi a szerepe a történetben. Rém idegesítő volt Mark titokzatoskodása is, de ebből spoiler lenne, ha folytatnám. A könyv háromnegyedénél elbizonytalanodtam, olvassam-e tovább? Már abban sem voltam biztos, hogy tudni akarom, mi a vége. Viszont azt kell hogy mondjam: meglepődtem. Sokkolt. De erről csak ennyit.

Mint már az előző résznél említettem, ez a „sötét oldal”, ami kimaradt a Szent Johannából, Egy ikerpár titkos naplójából és még a Hűvösvölgyi suliból is. Kilóg, mert még ha velünk nem történik is meg minden tragédia, azért sejtjük, hogy a tinik élete legfeljebb a Disney Channelen habostorta. Most azonnal ide a következő részt!

Utóirat: 

1. A könyvben nagyon szerettem, hogy a fejezetcímekből (filmcímek) egy csomót már ismerek, láttam is őket és valamilyen módon hasonlítani tudtam az adott fejezethez. Nem beszélve, hogy mekkorákat nevettem a filmes poénokon, nemcsak könyvrajongó vagyok. 

2. Ginny „hozza be” a Vad Fruttikat a könyvbe, koncertre mennek, CD-t hallgatnak tőlük, és Flóra azt érzi mindegyik szám róla vagy legalábbis neki szól. Ez pedig az a szám, amit a legtöbbször említenek meg, és én is nagyon szeretem.

3. Megjelent a Dac 1,5. része is még Valentin nap környékén, egy novella, Márk szemszögéből, ami viszont csak elektronikus formában kapható. Márkról végre megtudunk egyet s mást, szimpatikusabb lett, kiderült, hogy amerikai focit néz meg még sok olyan dolog, amivel elbűvölt. 

Könyvborító:

Majdnem ugyanolyan, mint az előző, csak más színben – viszont (a Szent Johannához, vagy a Hűvösvölgyi-sulihoz hasonlóan) rögtön beazonosítható. A következő piros lesz? Vagy sárga?

 
Az írónő: Kalapos Éva, szabadúszó újságíró, imádja a filmeket és a sorozatokat, és meggyőződése, hogy a lelke mélyén egy életre megmaradt tinédzsernek. Nyíregyházán született, a nagykállói Korányi Frigyes Gimnázium német-magyar két tannyelvű tagozatán érettségizett, majd hosszas útkeresés után a Károli Gáspár Reformárus Egyetem magyar szakán szerzett diplomát.Több mint 15 éve énekel különféle zenei formációkban, Másik Szoba nevű együttesével kortárs költők verseit dolgozzák fel.Irodalommal gyerekkora óta foglalkozik, utóbbi években több irodalmi elismerésben részesült. 

Oldalszám: 304 oldal
Kiadó: Manó könyvek
Eredeti megjelenés : 2014 

8/10

Szűcs Vanda: Egy ikerpár titkos naplója, avagy érdemes volt-e kiadni ezt a könyvet?

Ki ez a lány, aki majdnem annyi idős, mint én. Ki ő? Miért ír könyvet?

Megnéztem a vele készült interjúkat, videókat, oldalakat, amik fent vannak az interneten.

Nickelback-et hallgat  *-* <3

 

Fülszöveg:

Vajon ki állítja azt, hogy az egypetéjű ikreknek belülről is hasonlítaniuk kellene? Hát, nem! Ott van például Feltser Luca, aki színötös tanuló, cserkészetre jár, és sohasem hazudik. És Feltser Zita, akit leginkább csak a csinos ruhák és Nagy Marci smaragdzöld tekintete érdekel. Ez a könyv az ő titkos, párhuzamos naplójuk, melyet a hetedikes tanév kezdete óta vezetnek: Luca dátumozva és az élményeket pontozva, ahogy kell; Zita pedig csak úgy, ahogy érzi...

Ha hiányzott már, hogy első kézből értesülj a tinik életéről, a suliban és azon túl, akkor neked találták ki ezt a könyvet, amelynek szerzője ugyanúgy tizenhárom éves, mint főhősei, és akikkel együtt fog felnőni a titkos napló további fejezeteiben!

Saját kritika:

Nemrég voltam hetedikes. Még tisztán emlékszem rá. Nem vagyok idősebb az írónőnél szinte semmivel. De ez a könyv reális, teljesen úgy van megírva, ahogy két egymástól teljesen különböző lány megírta volna 13 évesen. DE NEM EGY IKERPÁR. Érezni, hogy az író nem alkotja tagját egy ikerpárnak, jó esetben csak ismer ikreket, de simán lehet, hogy még azt sem. Nem hiteles a történet ikerpár szála. Ugyanabban a családban két ugyanannyi idős lány – akik mellesleg ugyanúgy is néznek ki –, hogy élhetnek ennyire más látásmóddal? Ugyanazok a szülők nevelik őket, ugyanabban a környezetben élnek, de mégis teljesen más az értékrendjük, az erkölcsi normájuk, és ez nekem nagyon nem tetszett.

Tehát a könyv egy és óriási hibája az volt, hogy a szerző egy ikerpárról írta.

A naplóforma nem hiba, hiszen ha valami, akkor ez az, ami sose megy ki a divatból. Sosem lehet elcsépelt.

Nekem a betűkkel nem volt sok bajom – sokan panaszkodtak, hogy olvashatatlan –, persze kicsit nehezebb volt olvasni, de el akartam olvasni, és aki el akarja, az el is tudja. Persze, ha nem ekkora betűkkel lenne írva, akkor nehezen lenne 150 oldal. (Így 289).

Zita:

Jobban a szívemhez nőtt, mint Luca. A csaj laza, menő, életigenlő, élvezi az életet, viszont egyáltalán nem együttérző, és nagyon hiú.

Idézet a naplójából:

„úgy lefagytam, mint otthon a Firefox”- teljesen mai tinédzserhez illő fogalmazás, poén, ez volt az a rész, amikor rájöttem, hogy „Zita” sokkal több van a mai fiatalok között.

Luca:

A jó kislány, aki a legkevésbé se laza, a cserkészettel teljesen kikészített, (nekem is van olyan barátnőm, aki cserkészetre jár, de ő nem ennyire kötött) görcsösen akar megfelelni és mindig mindenből jót szeretne, igazi maximalista, egyáltalán nem hiú, de annál inkább emocionális, nagyon nem hasonlít a testvérére, aki olyan mintha az ellentéte lenne.

Idézet a naplójából:

„a természet szép látványt nyújtott” – ilyet tényleg 13 évesek szoktak a naplójukba írni? Még egyetlen lánnyal se találkoztam, aki ehhez hasonlóan fogalmazott volna (bárhol, nemhogy még a naplójában).

Lucánál még egy dolgon felháborodtam:

Ha szólnak neki, egyből megy, még akkor is, amikor Agatha Christie: Tíz kicsi néger című könyvének annál a részénél tart ahol kiderül, hogy ki volt a gyilkos.

Ki ne akarná azt a részt egyből elolvasni?  

Mindkét szereplőnek vannak jó és rossz tulajdonságai, tehát nem egyszerűen csak jók és rosszak a szereplők, hanem a szerző hagyja őket mindkettőnek lenni. Ezért jár a piros pont. 

A könyv most modernnek számít, nagyon is. Még egy éve sincs, hogy íródott, néhány dolog viszont már most is elavult.

Gondoljunk bele 4 év múlva mennyit fogunk nevetni ezen a könyvön. Hogyan éltek a tinédzserek, miket csináltak stb.

Igen, pozitív dolgokat akartam írni erről a könyvről. De elég vegyes lett, mert ha az ember megtalálja a pozitív dolgokat természetes, hogy a visszáját is megleli. Abból pedig (mármint negatív dologból) van elég.

Érdemes volt kiadni, mert tanulságos, és ritkán olvashatunk szövegeket egy igazi tinédzsertől.:)

A könyvhöz készült trailer is:

Úgy összességében: 3/10

Linkek:

Nickelback: Rockstar