Januárban olvasottak

Ez az év első bejegyzése, tudom, hogy már február van, de most érett meg rá az idő. Csak akkor írok a könyvekről, ha azt érzem, hogy mindenképp meg kell osztanom másokkal az olvasós élményeimet. Rengeteg mindent csináltam januárban, többször voltam színházban, kiállításon, sőt még egy kiállításban rendezett slam poetry estre is benéztem, egyszóval csak úgy döntöttem magamba a kultúrát. Ezek mellett persze a könyvtárba járás sem maradt el és azért olvasni is volt időm.  Az év eleje óta olvasott nyolc könyvből, arról a háromról írnék, amit a legjobbnak találok, ezeket mindenképp meg kell említenem.

Mary Hooper: Eliza Rose

Történelmi romantikus, erős tündérmesés jelleggel. Tipikusan már az első oldalnál tudod, hogy mi lesz a történet szerelmi szálának a vége, de nem is ez volt a fantasztikus a könyvben, hanem a körítés, ami azért olyan izgalmas volt, mert teljesen bele tud rántani az 1667-es Londonba (amit amúgy imádok, mint történelmi korszakot).  Az írónőtől nem ez volt az első könyvem, sőt, már írtam is a könyveiről ITT,  azok is mind a 17. századi Londonban játszódnak, de ez felülmúlta az előző kettőt.  9/10

Anna Woltz: Black Box

 

„A világ nem rózsaszínű műanyagból van.”

Mostanában több Tilos az Á könyvet olvastam, és egyre jobban szeretem ezt a kiadót, mert eddig még egyszer sem csalódtam bennük. A Black Box kőkemény társadalomkritika, tükör, elsősorban a mi korosztályunknak. Az első fejezetekben ez még nem olyan feltűnő, viszont ahogy egyre mélyebbre merülünk a sztoriban, megérezzük rögtön, hogy itt valami nagyon nincs rendben, és annyira kísértetiesen hasonlított a mai világra, hogy megrémültem, mi van, ha csak én nem veszem észre, hogy ilyen rossz a helyzet. (Mondjuk, én eleve kicsit paranoiás vagyok…) A történet leginkább a valóság show-k és a közösségi média körforgásában elvesző tinédzserekről szólt, elég komplex könyv, úgyhogy aki nem olvas figyelmesen, az egy látszólag lezáratlan történetet kap. Nagyon tanulságos könyv volt, sokáig nem tudtam szabadulni a hangulatától.  10/10

Tóth Krisztina : Pillanatragasztó

 „Ha minden mindennel összefügg, ha a világ végtelen számú különböző rajzolata mégis csak egymásra kopírozható, és a sok vonal egyetlen, legvégül értelmezhetetlen ábrává áll össze, akkor minek külön-külön bogozni, ujjunkkal követni mindet?”

Sokkal jobban tetszett, mint a Porhó (Tóth Krisztina verseskötete). Imádtam a novellákat, kivétel nélkül az összeset, mély nyomot hagytak bennem, gyakran napokkal később jutnak eszembe egyes mondatok, amiknek a jelentésére vagy a súlyára csak később éreztem rá. Kedvencem a Napfogyatkozás című történet, egyrészt mert egyszerűen gyönyörű, másrészt, mert a szülinapomon játszódik (egy nappal a napfogyatkozás előtt), azt ki is írtam (kézzel!) hogy bármikor elővehessem és olvasgathassam. Amint lehet megveszem magamnak a kötetet. 10/10

Ami nem érte meg, hogy elolvassam:

Hilde Østby: A vágyakozás enciklopédiája

Ez a könyv egy lufi volt. Nagyot csalódtam benne, mert hiába a csodaszép borítás, ha belül semmi értelmes sincsen. Tökéletes példája annak, hogy hogyan lehet a semmiről könyvet írni, ami persze sok oldal és úgy tűnik, mintha értelmes lenne. Ez is novellagyűjtemény, felejthető történetekkel, amikbe egytől egyik a saját kielégítetlenségét fogalmazza meg az írónő valamilyen módon – igaz az elején sem állította, hogy ez a beteljesült vágyak enciklopédiája lenne, mégis egy idő után unalmassá válik. Nem éri meg időt pazarolni rá.  3/10

Geek Girl a lány, akit soha senki nem vett észre

 Harriet Manners tudja, hogy egy macska fülében 32 izom van, hogy az egy napi járásra lévő hely 27 750 méter messze van, és azt is, hogy egy átlagember naponta 15 alkalommal nevet. Azzal is tisztában van, hogy a denevérek mindig bal irányba repülnek, ha előjönnek az üregükből, és hogy a dinamit egyik alkotóeleme a mogyoró. Azt viszont nem tudja, hogy vajon miért nem kedveli őt senki az iskolában. Így hát, amikor Harrietet felfedezi egy modellügynökség, megragadja a lehetőséget, hogy új emberré váljon. Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy ellopja a legjobb barátja álmát, magára vonja ősellensége, Alexa haragját, és újra meg újra hülyét csináljon magából a pofátlanul jóképű modell, Nick előtt. És még akkor is, ha hazudnia kell azoknak, akiket a legjobban szeret. Bár ott van mellette segítőtársnak a mindig lelkes és izgatott apja, meg az überstréber zaklatója, Toby is, mégis egyik divatkatasztrófa követi a másikat, és Harriet lassan rájön, hogy a divat kulisszái között ugyanúgy nem találja a helyét, mint a hétköznapi világban. Vajon sikerül-e stréberből menő csajjá változnia, miután a régi élete szinte már darabokra hullott, vagy mindent elszúr az új életében is?

Mérhetetlenül untam ezt a könyvet.

Nem tagadom, nagyon vártam, hogy megjelenjen magyarul is és azonnal a kezembe kaphassam. Úgy alakult, hogy csak most jutottam hozzá, de nem bánom. Könyvtárból vettem ki, gyorsan elolvastam, aztán visszavittem. Ennyi lenne a mi történetünk, de nem hagyhatom az egészet (több) szó nélkül.

Kezdem a könyv pozitívumaival: modern a borítója, és gyorsan el lehet olvasni.

Több nem jut eszembe, és most jöjjenek a negatívumok:

1.       Nem ragadja meg az olvasót, (legalábbis engem nem) bármikor le lehet tenni, mert egyszerűen nem izgalmas, és nyomában nem igazán törnek fel az olvasóból a világmegváltó gondolatok.

2.       Klisékkel teli, uhh van egy béna csaj, akit felfedeznek és előkelő környezetbe kerül, ahol meg kell tanulnia boldogulni. Nem ismerős ez már valahonnan? Csak nekem van olyan érzésem mintha egy picit átírt neveletlen hercegnő került volna a kezembe? És akkor még nem is említettem a titokzatos és persze extraszexi modellsrácot.

3.       Nagyon vicces akar lenni. És sajnos emiatt talán nagyon erőltetett, a poénok vagy bénák voltak, vagy inkább kínosak, mint viccesek, még öniróniát sem véltem benne felfedezni, pedig az mennyit dobott volna az egészen…

4.       Az emberi kapcsolatok nem életszerűek, a regényben úgy veszekednek a 16 éves lányok, mint az óvodások, a szülők túlságosan is gyerekesek, az ügynök pedig kezelhetetlen. Mintha az egészet nyolcadikosok írták volna.

5.       Idegesítő a nyelvezete, túl sok(k) a becézés, a mézesbarackoskrémesem, meggymagom és bébipandám közé még befért volna egy édespicicukroskekszem is, bár ez már messze túl van ragozva. Simán lehet, hogy ez bevett a divatszakmában, de szerintem kifejezetten béna. Emellett rengeteg a szóismétlés, persze minden embernek megvan a saját szókészlete, nekem is, de a sok azonos szó, (mint mondjuk a Szent Johanna Gimiben itt is) elkezdhet idegesítővé válni. Ilyen volt ebben a kötetben a „mindegy” és a „na jó”.

+Nem értem, hogy minek ebből sorozat, mikor ez a kötet is tökéletesen le volt zárva. Kapott egy keretet,minek ezt tovább húzni?

Ez egy tiniknek szánt egyszerű könyv volt, nem tette magasra a lécet, de még azt sem próbálta megugrani.

Kiadó: Manó könyvek
Eredeti cím: Geek Girl
Eredeti megjelenés : 2013
Oldalszám: 336

Összességében: 3/10 

Végtelen unalom Pemberley-ben

Rebecca Ann Collins : Pemberley-krónikák

Fülszöveg: 

A menyegzőnek vége, szedelőzködnek a vendégek. Két boldog ifjú pár búcsúztatja őket: 
Elizabeth & Mr. Darcy 
Jane & Mr. Bingley 
Jane Austen világhírű Büszkeség és balítélet című könyvének történetét gondolta tovább Rebecca Ann Collins. Az ismert és szeretett szereplők közös élete még csak most kezdődik. Szerelem és házasság, pénz és gyerekek – személyes történetük összefonódik a korabeli Anglia politikai és társadalmi változásaival, melyek Pemberley-t sem kerülik el.

„Austen elmosolyodna és áldását adná rá.” – Beverly Wong

Nagyon remélem, hogy nem, és ha Jane bele is olvasna, nagy ívben elhajítaná, mint majdnem az összes Büszkeség és balítélet fanfictiont. Azért mondom, hogy majdnem, mert több ilyen könyvet is olvastam már és van, ami tényleg nem volt rossz. (Jo Baker tavalyi Longbourn árnyékában regénye például a szolgák szemszögéből megírt tökéletesen önálló regény, aminek a Bennet család életének eseményei csak keretéül szolgálnak, és a Bennet lányok a háttérben nem is olyan szimpatikusak az éjjel nappal dolgozó cselédlánynak) Sok más dolgom miatt a hónapban kevés időm jutott az olvasásra, és amikor megláttam Rebecca Ann Collins: Pemberley-krónikák című könyvét a könyvtár egyik eldugott polcán, úgy éreztem végre valami, amivel lazíthatok. Kár, hogy nem így lett, viszont most már értem, hogy miért volt oda száműzve két további részével együtt. Nem azt a jóleső örömet hozta, hogy de jó, végre megtudom mi lett az esküvők után, vagy hogy visszakapcsolódhatok a történetbe, amit annyira szerettem. Inkább dühös lettem, hogy mégis ez, hogy lehet ilyet írni?

A könyv második felét már inkább szúrópróbaszerűen teszteltem, mert nem volt hozzá türelmem, és a sorozat további két kötetet pedig már biztos, hogy nem kölcsönzöm ki.

Így aztán csak néhány hibát tudok felsorolni, de az összes úgyse férne el egy bejegyzésben. Először is, meg kell említenem, hogy hiába igyekezett, valahogy nem tudott korhű környezetet teremteni, mindig kilógott valami, és ezzel teljesen el is szúrta a hangulatot. Keverte a saját maga által megálmodott plusz karaktereket a történetben, például elrontotta a nevét (ez persze a fordító és a szerkesztő hibája is lehet) és előfordul, hogy irreális az adott rokoni viszonylatban egyik-másik szereplő életkora, és akkor a hirtelen (két látogatás, vagy egy évszak alatt) felnövő gyerekekről még nem is szóltam. Irdatlanul sok karaktert szeretett volna mozgatni ebben a kis világban, viszont már maga a Benett család sem egy kis pereputty, de férjekkel és azok minden rokonával kiegészülve (na meg az írónő által megálmodott gyerekekről és unokákról nem is beszélve) úgy saccperkábé ötven szereplő ingázott a kastélyok, London és a templom közt. Ami egy idő után már nagyon unalmas, részint mert állandóan vissza kell lapozni az elejére, ahol van egy kis lista (pozitívum), hogy kinek ki a gyereke (nyilván sejtették, hogy egy átlagolvasó számára követhetetlen). Az is fárasztó, hogy sosem jutunk egy beszélgetés végére mondjuk Darcy és Elizabeth között, mert már ugrunk is Kitty és az ő szerelmének a sztorijához, aminek szintén nem tudjuk meg a végét, mert máris Jane terhessége a téma és így tovább. A karakterek pedig teljesen laposak lettek, a szerző egyszerű szappanoperahősöket faragott belőlük, egy hatalmas rózsaszín buborékfelhőben, ahol mindenki állandóan ölelkezik, könny szökik a szemükbe a meghatottságtól és a csöpögős boldogságot még az is tetézi, hogy mindenki, ismétlem, mindenki házasodik (ha lehet a szomszédból) és aki csak lehet, állapotos lesz. (Bocsi a spoilerért, de sejthető, hogy csak így keletkezhet ez a Bennet-Bingley-Gardiner univerzum.) Sajnos még Lizinek is eltűnik a fanyar humora, sőt, minden humora, és kizárólag az örök szerelem-boldogság-világbéke hármas harmóniájára koncentrál, és ami még ijesztőbb, hogy Mr. Darcy is. Bár a társadalmi igazságtalanság néhány Pemberley 

környékén is tapasztalható formája – jön az ipai forradalom - is felháborítja – megint csak teljes egyetértésben férje oldalán. 

De életük központi témája, és ez minden fejezetnek szerves része legalább egyszer (van ahol kétszer is!), hogy kölcsönösen biztosítsák egymást, és önmagukat a soha ki nem hunyó,töretlen, múlhatatlan, megmásíthatatlan, sírig tartó szerelmükről, ami a harmadik alkalom után már egyszerűen hányingerkeltő, az aranyos helyett. Jane és Bingley tudjuk, hogy mindig is ilyenek voltak, de elrontani a könyv főszereplőit azzal, hogy csak szerelmes biodíszletnek vannak ott, az nem fair.

Hátrébb olvasva sem lesz jobb. 

Kiadó: I.P.C.

Kiadás éve: 2008 (magyarul: 2010)

Fordító: Fügedi Tímea

Oldalszám: 452 oldal

Képek forrása: pinterest

Szűcs Vanda: Egy ikerpár titkos naplója, avagy érdemes volt-e kiadni ezt a könyvet?

Ki ez a lány, aki majdnem annyi idős, mint én. Ki ő? Miért ír könyvet?

Megnéztem a vele készült interjúkat, videókat, oldalakat, amik fent vannak az interneten.

Nickelback-et hallgat  *-* <3

 

Fülszöveg:

Vajon ki állítja azt, hogy az egypetéjű ikreknek belülről is hasonlítaniuk kellene? Hát, nem! Ott van például Feltser Luca, aki színötös tanuló, cserkészetre jár, és sohasem hazudik. És Feltser Zita, akit leginkább csak a csinos ruhák és Nagy Marci smaragdzöld tekintete érdekel. Ez a könyv az ő titkos, párhuzamos naplójuk, melyet a hetedikes tanév kezdete óta vezetnek: Luca dátumozva és az élményeket pontozva, ahogy kell; Zita pedig csak úgy, ahogy érzi...

Ha hiányzott már, hogy első kézből értesülj a tinik életéről, a suliban és azon túl, akkor neked találták ki ezt a könyvet, amelynek szerzője ugyanúgy tizenhárom éves, mint főhősei, és akikkel együtt fog felnőni a titkos napló további fejezeteiben!

Saját kritika:

Nemrég voltam hetedikes. Még tisztán emlékszem rá. Nem vagyok idősebb az írónőnél szinte semmivel. De ez a könyv reális, teljesen úgy van megírva, ahogy két egymástól teljesen különböző lány megírta volna 13 évesen. DE NEM EGY IKERPÁR. Érezni, hogy az író nem alkotja tagját egy ikerpárnak, jó esetben csak ismer ikreket, de simán lehet, hogy még azt sem. Nem hiteles a történet ikerpár szála. Ugyanabban a családban két ugyanannyi idős lány – akik mellesleg ugyanúgy is néznek ki –, hogy élhetnek ennyire más látásmóddal? Ugyanazok a szülők nevelik őket, ugyanabban a környezetben élnek, de mégis teljesen más az értékrendjük, az erkölcsi normájuk, és ez nekem nagyon nem tetszett.

Tehát a könyv egy és óriási hibája az volt, hogy a szerző egy ikerpárról írta.

A naplóforma nem hiba, hiszen ha valami, akkor ez az, ami sose megy ki a divatból. Sosem lehet elcsépelt.

Nekem a betűkkel nem volt sok bajom – sokan panaszkodtak, hogy olvashatatlan –, persze kicsit nehezebb volt olvasni, de el akartam olvasni, és aki el akarja, az el is tudja. Persze, ha nem ekkora betűkkel lenne írva, akkor nehezen lenne 150 oldal. (Így 289).

Zita:

Jobban a szívemhez nőtt, mint Luca. A csaj laza, menő, életigenlő, élvezi az életet, viszont egyáltalán nem együttérző, és nagyon hiú.

Idézet a naplójából:

„úgy lefagytam, mint otthon a Firefox”- teljesen mai tinédzserhez illő fogalmazás, poén, ez volt az a rész, amikor rájöttem, hogy „Zita” sokkal több van a mai fiatalok között.

Luca:

A jó kislány, aki a legkevésbé se laza, a cserkészettel teljesen kikészített, (nekem is van olyan barátnőm, aki cserkészetre jár, de ő nem ennyire kötött) görcsösen akar megfelelni és mindig mindenből jót szeretne, igazi maximalista, egyáltalán nem hiú, de annál inkább emocionális, nagyon nem hasonlít a testvérére, aki olyan mintha az ellentéte lenne.

Idézet a naplójából:

„a természet szép látványt nyújtott” – ilyet tényleg 13 évesek szoktak a naplójukba írni? Még egyetlen lánnyal se találkoztam, aki ehhez hasonlóan fogalmazott volna (bárhol, nemhogy még a naplójában).

Lucánál még egy dolgon felháborodtam:

Ha szólnak neki, egyből megy, még akkor is, amikor Agatha Christie: Tíz kicsi néger című könyvének annál a részénél tart ahol kiderül, hogy ki volt a gyilkos.

Ki ne akarná azt a részt egyből elolvasni?  

Mindkét szereplőnek vannak jó és rossz tulajdonságai, tehát nem egyszerűen csak jók és rosszak a szereplők, hanem a szerző hagyja őket mindkettőnek lenni. Ezért jár a piros pont. 

A könyv most modernnek számít, nagyon is. Még egy éve sincs, hogy íródott, néhány dolog viszont már most is elavult.

Gondoljunk bele 4 év múlva mennyit fogunk nevetni ezen a könyvön. Hogyan éltek a tinédzserek, miket csináltak stb.

Igen, pozitív dolgokat akartam írni erről a könyvről. De elég vegyes lett, mert ha az ember megtalálja a pozitív dolgokat természetes, hogy a visszáját is megleli. Abból pedig (mármint negatív dologból) van elég.

Érdemes volt kiadni, mert tanulságos, és ritkán olvashatunk szövegeket egy igazi tinédzsertől.:)

A könyvhöz készült trailer is:

Úgy összességében: 3/10

Linkek:

Nickelback: Rockstar