John Green: Alaska nyomában avagy hogyan jutunk ki az Élet labirintusából?

Első pia, Első balhé, Első csaj, Utolsó szavak

„Untat ez az egész.” – Winston Churchill (mielőtt kilenc napra kómába esett és meghalt)

Fülszöveg: 

A tizenhat éves Miles Haltert elbűvölik a híres emberek utolsó mondatai és unja otthoni biztonságos életét. A középiskola után rábeszéli szüleit, hogy írassák be egy bentlakásos iskolába, mert abban bízik, ettől talán megváltozik addigi unalmas élete. Itt ismerkedik meg Alaska Younggal, az okos, vicces és halálosan szexi lánnyal, valamint Chippel, az ösztöndíjas zsenivel, aki kollégiumi szobatársa lesz.
Százhuszonnyolc nap alatt Miles élete gyökeresen megváltozik, miközben Alaskát önpusztító viselkedése a végső tragédia felé sodorja.

John Green Alabamában járt bentlakásos iskolába, amely nem sokban különbözött az Alaska nyomában Culver Creekjétől. Az Alaska nyomában az első regénye. 

29 nappal azután… (mármint, hogy elolvastam a könyvet) 

Lassan már egy hónapja várok. Várom, hogy mikor tör rám az az érzés, hogy vége a világnak mert ez egy olyan sztori. Legalábbis nekem mindenki ezt mondta. Most már arra gyanakszom, hogy nem értettem a lényegét, vagy az rám valamiért nem volt hatással. Nem tudom.

A könyv egyes napjait nem dátumozták vagy ilyesmi, hanem feltüntették, hogy előtte x nappal, utána y nappal, ami persze kúl, mert egyszerűen kreatív és ilyet még nem nagyon láttam, de annyira elveszi az ember figyelmét, hogy még hány nap van hátra addig a bizonyos dologig, hogy egyes (mint később kiderül) fontos jelenetek a fényüket vesztik. Bevallom, nekem is sokszor vissza kellett lapoznom az előtte napokra, mert csak arra figyeltem, hogy mikor jutunk már el a nagy napig, hogy unalmasnak titulált oldalakat ugrottam át és így lemaradtam néhány dologról. 

Alapjában véve egy ultramodern Rómeó és Júlia, ahogyan a Csillagainkban a hiba is (a szerző második regénye, ami most nagyon népszerű – és már a mozikban van) csak míg ez a fiúk világát térképezi fel és mutatja meg, addig a Csillagainkban a hiba inkább a lányok különösen érzékeny „annyira édes, hogy telesírom a párnám” idegét piszkálgatja. (Ami persze 90%-ban be is jön, és a csajok ténylegesen bőgnek.) Ha döntenem kéne, hogy az eddigi nálunk megjelent brutál népszerű két könyve közül, mert van több is, melyiket szeretem jobban, akkor tuti azt mondanám, hogy döntetlen. Na, de nagyon elkanyarodtam a könyvtől. Az biztos, hogy ezen a könyvön is kiválóan lehet sírni, ha az embernek ez minden vágya, de azért nem erre megy ki a sztori. Van egy kerete az egésznek, egy rendesen kitalált alappal együtt, viszont a fontos dolgok közti légüres tereket leginkább a dohányzás témája tölti ki, hogy ki-mikor-mit--hol-szívott, kivel-és-mennyire-bírta, amit egyszer elolvasni még talán élvezetes, de amikor már 10 oldalanként belefutsz egy ilyesféle „térkitöltésbe”, amit, hogy ne mondatról mondatra ismétlődjön, néha ivással, különféle hányással és füvezéssel is tarkítanak. Pufi/Miles ebbe az egész, ivás-dohányzás dologba azért megy bele, mert a többiek csinálják, megy a banda után, ami nem túl szimpatikus, talán mert alapjában véve szerintem én nem vagyok egy „sodródom az árral” típus, és volt hogy lenéztem azokat, akik ezt tették. De ha az ember beköltözik egy ilyen gimibe, akkor nyilván el kell fogadnia vagy alkalmazkodnia kell az ottani szabályokhoz, a kialakult hierarchiához, ami lássuk be, elég kemény meló. John Greennek ebben a könyvében is főszereplő a halál és a felejtés: vajon emlékezni fognak-e ránk a halálunk után? Lesz-e valaki mellettem, amikor meghalok? Lesz-e valaki aki lejegyzi az utolsó szavaimat?

Alaska Youngra, biztosan emlékezni fognak, azt garantálom.

Miles/Pufi vagy hívd, ahogy szeretnéd, a mi kedves főszereplőnk, aki végtelenül naiv (később persze megedződik), új életet kezd, bátran hallgat, mert élni szeretne, és titkon reméli, hogy majd valakit érdekel, mik is voltak az ő utolsó szavai.

Ezredes, avagy az egyetlen imádnivaló karakter, (legalábbis ő volt az egyetlen, akit meg tudtam kedvelni), aki életképes ebben a gimiben és még élvezi is. Tanítgatja Pufit, azaz igyekszik felkészíteni a kemény életre és nem utolsósorban remek balhékat szervez maga is. 

A következő, talán egyben a legfontosabb szereplő is, Alaska Young, aki hetedik szülinapjára azt kapta, hogy nevet választhatott, ami egy vészesen kreatív ötlet a szülőktől. Ő a könyv kiismerhetetlen, rejtélyes és megfejthetetlen NŐ-je, csupa (kettő) nagybetűvel. Többet nem árulok el róla, mert az mérhetetlen szemétség lenne, lelőnék minden poént. 

A címben feltett kérdésre pedig, hogy kijutunk-e valaha, azt nem én fogom megválaszolni. Majd a könyv, vagy az élet, a sors, vagy bármi, ahol te megtalálod rá a választ. 

Kinek ajánlom: Elsősorban fiúknak és persze mindenki másnak is, aki megkeresné a Nagy Talánt, csak nem tudja, hogyan fogjon hozzá.

Borító: Klassz. Szerintem felesleges róla bármit is mondani, a feliratok találóak, a színvilág átlagos.

Úgy hallottam, a filmes jogokat már eladták, a távoli jövőben valamikor ebből még film is lesz. 

Író

Eredeti cím:  John Green: Looking For Alaska

Fordító: Szabados Tamás

Kiadó: GABO

Kiadás éve: 2005

Kiadás éve itthon: 2011

Oldalszám:  292

Úgy mindent összevetve: 6/10

 

john green csillagainkban a hiba avagy ehhez tényleg kell egy csomó zsepi?

Egy erős könyv.

Fülszöveg:

A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni…
„A csillagainkban a hiba” – John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó, vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában.

Két hónap után betévedtem a könyvtárba. A polcok közt egyszer csak megláttam egy élénk kék borítót. Mivel én általában „színre utazom”, tehát színről állapítok meg dolgokat, azokra csapok le, amiknek tetszik a színe, tudom ez így elég felületesnek hangzik, de a megérzéseimben ritkán csalódóm, és most sem kellett.

Egy erős regényt találtam a csodálatos borító alatt.  Egy olyan regényt, amelynek sikerült megérintenie. (Először a Semmi óta, ami akkor nagyon kiakasztott.) Ennél is könnybe lábadt a szemem, itt már az olvasás közben – a Semminél is végig bennem lappangott és nem tudtam semmit tenni.

Igaz előtte is hallottam a könyvről, mivel egy ideig a csapból is ez folyt. Nagy elvárásokkal kezdtem bele.Még sose hallottam olyanról, hogy egy férfi egy 16 éves lány szemszögéből írna. Érdekes volt.

 Ebben a könyvben mindenkit csak szeretni lehet, főleg ezért nehéz olvasni – rossz, amikor fájdalmuk van azoknak, akiket megszerettünk.
Kedvencem: Isaac, szegény Isaac, rájárt a rúd. De csak semmi spoiler, nem fogok semmit elárulni.

Idézet tőle: 

„Én vesztem el a szemem világát, és ő nem tudja feldolgozni.”

Meglepődtem, mert az előző olvasmányom pont az Anne Frank naplója volt, így még ahhoz is kaptam plusz infókat. A vége tartogatott meglépetéseket. Körülbelül ekkor kezdett hatni az eddigi információáradat.
Sokkolt, de nem sírtam, mert mindenki azt mondta, ezen zokogni kell/fogok/nembíromki de nem is tudom, persze ez nem azt jelenti, hogy nem érintett meg, hanem azt, hogy én ilyen típusú ember vagyok.
 
Biztosan bennem marad, ez a könyv mély nyomokat hagyott.

Idézet:

"Egyes turisták azt gondolják, hogy Amszterdam a bűn városa, holott valójában a szabadság városa. Csakhogy a szabadságban a legtöbb ember a bűnt látja."

Nyáron a film is a mozikba kerül. (Már nagyon várom)

A kérdésre még nem igazán válaszoltam, elég sok molytársamnak szüksége volt zsebkendőre, de ez nálam kimaradt. (Azért, ha olvassátok legyen nálatok, hátha kell )
:) 

Oké? Oké. :)                                                10/10