Januárban olvasottak

Ez az év első bejegyzése, tudom, hogy már február van, de most érett meg rá az idő. Csak akkor írok a könyvekről, ha azt érzem, hogy mindenképp meg kell osztanom másokkal az olvasós élményeimet. Rengeteg mindent csináltam januárban, többször voltam színházban, kiállításon, sőt még egy kiállításban rendezett slam poetry estre is benéztem, egyszóval csak úgy döntöttem magamba a kultúrát. Ezek mellett persze a könyvtárba járás sem maradt el és azért olvasni is volt időm.  Az év eleje óta olvasott nyolc könyvből, arról a háromról írnék, amit a legjobbnak találok, ezeket mindenképp meg kell említenem.

Mary Hooper: Eliza Rose

Történelmi romantikus, erős tündérmesés jelleggel. Tipikusan már az első oldalnál tudod, hogy mi lesz a történet szerelmi szálának a vége, de nem is ez volt a fantasztikus a könyvben, hanem a körítés, ami azért olyan izgalmas volt, mert teljesen bele tud rántani az 1667-es Londonba (amit amúgy imádok, mint történelmi korszakot).  Az írónőtől nem ez volt az első könyvem, sőt, már írtam is a könyveiről ITT,  azok is mind a 17. századi Londonban játszódnak, de ez felülmúlta az előző kettőt.  9/10

Anna Woltz: Black Box

 

„A világ nem rózsaszínű műanyagból van.”

Mostanában több Tilos az Á könyvet olvastam, és egyre jobban szeretem ezt a kiadót, mert eddig még egyszer sem csalódtam bennük. A Black Box kőkemény társadalomkritika, tükör, elsősorban a mi korosztályunknak. Az első fejezetekben ez még nem olyan feltűnő, viszont ahogy egyre mélyebbre merülünk a sztoriban, megérezzük rögtön, hogy itt valami nagyon nincs rendben, és annyira kísértetiesen hasonlított a mai világra, hogy megrémültem, mi van, ha csak én nem veszem észre, hogy ilyen rossz a helyzet. (Mondjuk, én eleve kicsit paranoiás vagyok…) A történet leginkább a valóság show-k és a közösségi média körforgásában elvesző tinédzserekről szólt, elég komplex könyv, úgyhogy aki nem olvas figyelmesen, az egy látszólag lezáratlan történetet kap. Nagyon tanulságos könyv volt, sokáig nem tudtam szabadulni a hangulatától.  10/10

Tóth Krisztina : Pillanatragasztó

 „Ha minden mindennel összefügg, ha a világ végtelen számú különböző rajzolata mégis csak egymásra kopírozható, és a sok vonal egyetlen, legvégül értelmezhetetlen ábrává áll össze, akkor minek külön-külön bogozni, ujjunkkal követni mindet?”

Sokkal jobban tetszett, mint a Porhó (Tóth Krisztina verseskötete). Imádtam a novellákat, kivétel nélkül az összeset, mély nyomot hagytak bennem, gyakran napokkal később jutnak eszembe egyes mondatok, amiknek a jelentésére vagy a súlyára csak később éreztem rá. Kedvencem a Napfogyatkozás című történet, egyrészt mert egyszerűen gyönyörű, másrészt, mert a szülinapomon játszódik (egy nappal a napfogyatkozás előtt), azt ki is írtam (kézzel!) hogy bármikor elővehessem és olvasgathassam. Amint lehet megveszem magamnak a kötetet. 10/10

Ami nem érte meg, hogy elolvassam:

Hilde Østby: A vágyakozás enciklopédiája

Ez a könyv egy lufi volt. Nagyot csalódtam benne, mert hiába a csodaszép borítás, ha belül semmi értelmes sincsen. Tökéletes példája annak, hogy hogyan lehet a semmiről könyvet írni, ami persze sok oldal és úgy tűnik, mintha értelmes lenne. Ez is novellagyűjtemény, felejthető történetekkel, amikbe egytől egyik a saját kielégítetlenségét fogalmazza meg az írónő valamilyen módon – igaz az elején sem állította, hogy ez a beteljesült vágyak enciklopédiája lenne, mégis egy idő után unalmassá válik. Nem éri meg időt pazarolni rá.  3/10

Jerry Spinelli: Stargirl

"Tudod, amikor mosolyogsz, az egész világ sokkal jobb hely, mint egyébként."

Nicholas Sparks

Fülszöveg:

Egy nap új lány érkezik a 16 éves Leo iskolájába, aki mindenkit elképeszt különös viselkedésével. Lehetetlen ruhákat hord, a menzán a békésen abrakoló diákság legnagyobb megrökönyödésére se szó se beszéd felpattan, és gitárkíséret mellett dalolva táncra perdül, kedvenc háziállata egy patkány, amelyet mindenhová magával hurcol, Stargirlnek nevezi magát, pedig nem is ez a valódi neve, és mindennap azzal borzolja a kedélyeket, hogy az aznapi születésnapost ebéd közben az egész iskola szeme láttára dallal és zeneszóval felköszönti. Nem csoda, hogy hamarosan kivívja mindenki ellenszenvét. Ez azonban egy csapásra megváltozik, amikor lelkes közreműködésével feltámasztja halottaiból az iskola kosárlabdacsapatát. Társai kezdenek ráeszmélni, hogy Stargirlből különleges bűverő árad: az öntörvényű egyéniség varázsa… 

Ez a történet egyszerűen fejbevágott. Újra át kellett élnem ezt az egészet. Mint azt, hogy nem voltam sehol, mármint jelen esetben Stargirl nincs sehol, nem tartozik senkihez és nincsenek barátai.  Utáltam, amikor velem is ez volt a helyzet, hogy az osztálytársaim kiközösítettek és nem akartak megismerni. Talán akkor is az fájt a legjobban, hogy nem akartak megismerni, hogy nem akarták látni, hogy milyen vagyok igazából. Aztán persze javult a helyzet és lettek barátaim, de sosem fogom elfelejteni azt a két évet, amikor minden délután sírva jöttem haza, hogy ma is gonoszkodtak velem. Amikor már belejöttem és megtört a jég, elkezdtem beszélgetni úgy igazán, akkor már nem izgattam magam, hogy az adott ember meg szeretne-e ismerni vagy sem. De ebben a hullámzó időszakban is volt egy mentőövem, egy olyan szakkör, amit minden héten tűkön ülve vártam,és imádtam minden percét (még most is imádom) és ez a színjátszókör. Végre egy olyan közegbe kerültem, ahol teljesen új lappal nyitottam és mindenki őszinte és közvetlen volt és elfogadtak, sőt azt hiszem szeretnek olyannak, amilyen vagyok. Ez nagyon jót tett. Én is nyitottam és elkezdtem úgy élni, hogy ne akarjak mindenáron megfelelni senkinek és semminek csak magamnak, hogy ez segített-e vagy sem ez még feldolgozás alatt áll. Na, de most már vissza a könyvhöz.

 

Mi történik, amikor egy tipikus amerikai gimiben, ahol mindenki belefásult már a nagy monotonitásba (mert mindenki ugyanazt eszi, ugyanúgy öltözködik és ugyanúgy viselkedik) belepottyan egy nem éppen átlagosnak mondható lány? Aki Csillaglánynak hívatja magát, egy patkánnyal jár suliba, végtelenül jó a kedve és mindenkit megajándékoz, ami sokszor elég zavarba ejtő, például mikor minden ebédszünetben odamegy az aktuális szülinaposhoz és önmagát ukulelén kísérve előadja a „Boldog szülinapot”. Ekkor kezdődik a nagy találgatás, hogy honnan érkezhetett, de leginkább, hogy a csaj kamu vagy nem kamu? Azaz az iskolavezetőség egy színészt dobott közéjük, hogy felpezsdítse a mindennapokat vagy tényleg létezik ilyen ember?

Stargirl, az örök rejtély. A lány, aki úgy él, ahogyan ő szeretne, és azért él, hogy mosolyt csaljon az arcokra, boldogságot és örömöt hoz mindenki életébe. Mármint azoknak, akik hagyják, mindenkinek tudja, hogy mikor van a szülinapja, elolvassa az újság töltelék híreit, mert abból tudhatja meg a legtöbbet az emberekről.  Eddig magántanuló volt és azért jött a gimibe, hogy barátokat szerezzen.  De mind tudjuk, hogy ez nem valami egyszerű, ha az embernek az átlagos viselete egy 16. századi mintára varrt ruha. (Az anyukája jelmeztervező és ezt is ő készítette.) Szeretnivaló és a maga módján nagyon is bájos. Végtelenül vonzó és mindenkit el is varázsol, ugyanakkor nagyon nehéz vele lenni,  vagy vele lépést tartani, mert folyton azzal szembesíti a többieket, hogy nem mernek önmaguk lenni, vagy hogy nem csinálják teljes szívből, amit csinálnak – végső soron, hogy nem őszinték sem magukhoz, sem egymáshoz. Ez kényelmetlen érzés és a többség eltávolodik Starlgirltől, sőt bűnbakot csinálnak belőle, hogy ne is kelljen a problémával és saját problémáikkal (félelmeikkel és gyengeségeikkel) szembenézni.

Leo, a főszereplőnk, aki inkább kommentátora a történetnek, mint tényleges főszereplője, hiszen a könyv címéből is rájöhetünk, hogy nem Leo átlagosnak is mondható gondjairól lesz szó. Ez a srác egy rejtőzködő egyéniség (mint mindannyian) és producernek sem utolsó. Az elsők közt veszi észre a jót Stargirlben, csak túlságosan gyáva ahhoz, hogy tegyen néhány lépést felé. Végül elszánja magát a lépésekre, de akkor újabb akadállyal találja szemben magát, vagy Stargirl vagy a többiek, ki számít igazán? A fiú vajon ki mer állni a lány mellett? Vagy gyávaságból inkább megy a többiek után?

A könyv két különböző világot mutat be, ahol a tökéletlenség és egyediség áll az egyik, a tömeg után menés és az azt-csinálom-amit-mindenki pedig a másikon. 

Az író olyan fordulatokat írt bele a könyvbe, amitől az embernek leesik az álla. Úgy vezeti végig az olvasót a könyvön, hogy közben átértékeli magában, mi fontos és mi nem. Hogy mi is az igazi boldogság. 

(Mellékesen: Patkányokat az 1960-as években kezdtek el háziállatként tartani. Általában 2-3 évig élnek. Persze ők is, mint más háziállatok, gyorsan hozzászoknak az emberhez, ha rendesen bánnak velük. A patkányok hallgatnak a nevükre, imádnak közel lenni a gazdijukhoz és ha már egyszer összebarátkoztatok, szeret ülni a válladon vagy a kabátzsebedben vagy a pulcsiujjadban bóbiskolni. A patkányok nagyon intelligensek, kíváncsiak és gyanakvóak éppen ezért gyorsan hozzászoknak az új környezetükhöz. Sok tévhittel ellentétben, hiszen a gyerekek szinte az ABC-vel egyszerre tanulják meg, hogy a patkány csúnya, gonosz állat. Szerintem ezek az állatok nem is visszataszítóak és talán egyszer meggondolom, hogy legyen-e saját patkányom. (Addig is örökbe fogadok egy méhecskét.)

 

Jerry Spinelli 1941-ben született (azaz most 73 éves) amerikai gyermekkönyvíró. 16 éves korában a sportok iránt érdeklődött (fiatal korában öt különböző sportot űzött, többek között amerikai futballt, atlétikát és kosárlabdát), és írt is imádata tárgyáról, fociban aratott győzelméről például egy verset (eredetileg nem akart könyveket írni, még csak olvasni sem szeretett), amit lehozott városának helyi lapja. Ekkor döntötte el, hogy inkább író lesz. 1977-ben feleségül vette Eileen Mesit, aki szintén gyerekeknek szóló könyveket írt. 6 gyermekük, és 21 unokájuk született.

Kiadó:  Könyvmolyképző,
Oldalszám: 244 oldal 
 Fordította: Borbás Mária 
 Illusztrálta: Komlódi Judit

Úgy mindent összevetve : 9/10

Anna és a nagy francia lamúúúr

 Fülszöveg:
Anna nagy várakozással tekint végzős évének kezdete elé atlantai középiskolájában, ahol van egy remek munkája, egy hűséges legjobb barátnője, és egy alakulófélben levő, ígéretesnek tűnő kapcsolata. Így aztán eléggé elkeseredik amiatt, hogy Párizsba kell költöznie egy bentlakásos iskolába – egészen addig, amíg ott nem találkozik Étienne St. Clairrel, aki okos, sármos, gyönyörű, szóval tökéletes… lenne, ha nem volna foglalt. De a Fények Városában a vágyak valahogy mindig utat törnek maguknak. Vajon a szerelmes majdnem-ek éve a hőn óhajtott francia csókkal ér véget? Stephanie Perkins a romantikus feszültséget mindvégig sistergőn, a vonzalmat pedig magas hőfokon tartja debütáló regényében, amely garantáltan megbizserget minket a fejünk búbjától a lábujjainkig és megolvasztja a szívünket.

Szerintem....

Amikor még csak a fülszöveget olvastam, nem keltette fel az érdeklődésemet ez a könyv, de beleolvasva egy egyszerű nyelvezetű és felépítésű, klisékkel teli regénnyel találtam szemben magam. Ez egy könnyed, csajos olvasmány, amit szerintem pont jókor olvastam (abban a korban vagyok és lelkileg is tökéletesen be tudtam fogadni). Szuper volt, megnevettetett (ami sokszor a fordításnak is köszönhető). A történet aranyos volt, és még csak a főszereplőnk sem volt reménytelen eset. A könyv nem valami rövid, az írónő nem sieti el a dolgokat, lassan, komótosan halad és így az ember biztosan nem kap szívrohamot. De mégiscsak, mindent összevetve ez egy jól megírt sablonsztori.

Adott egy lány, aki Párizsba költözik, hogy egy amerikai iskolába járjon. Alapjában véve nincs semmilyen különösen jó (és rossz) tulajdonsága sem. Kicsit hasonlított Renire a Szent Johanna Gimiből, mert sokat sírt és szenvedett, ami alapjáraton persze nem baj, csak ebből  túl sok volt. Szinte állandóan gyötörte valami. Viszont szimpatikus lett, mert kritikákat ír és mindenféle filmeket megnéz (filmmániás, akárcsak Flóra a D.A.C-ban). És persze adott egy helyes srác, aki tökéletesnek tűnik (és természetesen az is), mindene megvan, minimum két nyelven beszél, és jajj mindenképpen kell neki egy hangsúlyos gyengeség is, ami miatt még cukinak is tartjuk. (Elárulom, tériszonya van, akárcsak Négyesnek a Beavatottban.)

Borító: Nekem nem igazán jönnek be a Vöröspöttyös könyvek borítói, ez sem nyerte el a tetszésemet. Nem illett a történethez.

Itt a történet trailere:

Találtam tumblr oldalt is ahova csak a könyvvel kapcsolatos képeket válogatják ki

Itt nézheted!  

Írónő: 

Dél-Karolinában született és most Észak-Karolinában él férjével és macskájával. Tinédzser korában felnőtt könyveket olvasott, de egyszer egy barátnője elcipelte moziba a Neveletlen hercegnő naplójára és annyira megtetszett neki, hogy el is olvasta. Azóta csak tiniirodalmat olvas és ír. Egész életében könyvekkel dolgozott, volt könyvesbolti eladó, könyvtáros, majd végül író lett. Egy hónapot töltött Párizsban, úgy írta meg ezt a könyvet, nem nagyon tud franciául, ezért a barátai segítettek neki. Saját bevallása szerint a könyvében használt francia szavaknak a felét se tudja kiejteni.

Eredeti cím:  Stephanie Perkins: Anna and the French Kiss
Eredeti megjelenés: 2010
Fordító: Pásztor Judit

A fordítás csodás volt. Szinte úgy éreztem, mintha magyarul írták volna.

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám:  384 oldal

Úgy összeségében : 9/10 

A Párválasztó, avagy egy királyi valóságshow

"Minden lány szeret néha hercegnőset játszani, függetlenül attól, mennyire hasonlít rá az élete."

-Alex Flinn

Fülszöveg: 

Harmincöt lány. Egy korona. Egy lehetőség, ami az életben csak egyszer adódik. A Párválasztóban részt vevő harmincöt lány számára ez életük legnagyobb esélye. Egy lehetőség arra, hogy kiszabaduljanak abból az életből, amibe beleszülettek.
Hogy belépjenek egy világba, amiben csillogó ruhákat és felbecsülhetetlen értékű ékszereket hordanak. Hogy palotában lakjanak és a csodás Maxon herceg szívéért vetekedjenek egymással. America Singer számára azonban kész rémálom Kiválasztottnak lenni. Azt jelenti ugyanis, hogy hátat kell fordítania titkos szerelmesének, Aspennek, aki egy alsóbbrendű kasztba tartozik. El kell hagynia az otthonát, hogy beszálljon az ádáz küzdelembe egy koronáért, amire nem is vágyik. Egy palotában kell élnie, amit a lázadók erőszakos támadásai fenyegetnek állandóan. Aztán America megismeri Maxon herceget. Lassan megkérdőjelezi addigi terveit, és rádöbben arra, hogy az élet, amiről mindig is álmodott, talán köszönő viszonyban sincs a jövővel, amit korábban még csak el sem képzelt volna.

„Elbűvölő, megragadó és épp a megfelelő mennyiségű izgalom van benne!" Kiersten White, New York Times

Ez a könyv egy egyszerű, légies, csajos olvasmány. 

Az írónő szépen, kényelmesen vezeti a történetet, az olvasó biztosan nem fog szívrohamot kapni. J

Kiera Cass csodálatosan leírja a különböző helyszíneket, ruhákat és eseményeket. A ruhák (ahogy leírja) fantasztikusak, még így íráson keresztül is megbabonázzák az olvasót. A lányok mind gyönyörűek, nagy mérlegelések után lettek kiválasztva, vannak angyaliak köztük, és persze nem szűkölködhet a történet hárpiákban sem.

A történet egy mondatban: vívódás egy régi és egy új érzés között, a kamerák előtt.

 

Egy valóságshow jelenik meg előttünk, amely azonban egyáltalán nem hasonlít azokra, amelyeket manapság a tv-ben látunk. Persze nem azt mondom, hogy itt nincs ármánykodás és viszály, de lényegesen kegyesebb a verseny (nincsenek élethalálharcok, éheztetés, mint mondjuk az Éhezők Viadalában).

Meglepően keveset tudhatunk meg viszont Illéa történelméről és a kasztokról, ami engem eléggé érdekelt volna, hiszen sok ilyesfajta könyvet olvasok, és igazán izgalmasnak találom a különböző társadalmak felépítését. A lázadók sem elhanyagolhatóak a történetben, így látszik, hogy az uralkodók sincsenek teljes biztonságban (a sok palotaőr ellenére sem). Rengeteg az unalmas mellékalak, főhősünk viszont nem egy stabil személyiség, állandóan változtatja a véleményét.

Elég furcsára sikeredett a vége, mintha egy könyvet kettészakítottak volna, remélem a második részben nagyobb teret kap a történelem, és nem lesz ennyi szenvedés.

Borító: fényűző, szerintem ez az egyik legszebb borítójú könyv, amit valaha olvastam (menthetetlenül romantikus megjegyzés). Itt láthatod, hogy hogyan készült!

Egy utolsó megjegyzés: Miért van egy hivatalos énekesnek lámpaláza a mikrofontól? Úgy értem egész életében ezt csinálta, így érthetetlen ez a dolog.

Itt az eredeti (könyv) trailer:

 

Az írónő:
Kiera Cass a Radford University  diákja volt, jelenleg családjával a virginiai Blacksburgben él. A The Siren című fantasyregényét magánkiadásban jelentette meg 2009-ben. Kiera életében megközelítőleg tizennégy fiút csókolt meg. Egyikük sem volt herceg. Könyveiről, videóiról és sütiszeretetéről az olvasók a kieracass.com oldalon tudhatnak meg többet.

Eredeti meg jelenés: 2012
Eredeti cím: The Selection
Fordította: Gázsiti Mila
Oldalszám: 355
Kiadó: Gabo 
Képek forrása:  weheartit.com/ kieracass.com/ tumblr.com/

Fehér Klára: Bezzeg az én időmben

Ezt a könyvet nem kaptam, hanem nyertem. Akkor még nem tudtam milyen kincset adnak a kezembe. De idővel természetesen erre is fény derült, és most elmondom róla a véleményemet. 

 Tartalom: 

„Bezzeg az én időmben nem csavarogtak fiúkkal a lányok.” "Bezzeg…" – mondják mindenre a felnőttek. Katit azonban nem érdeklik a régi történetek, ő most tizenöt éves, most szerelmes, most akar boldog lenni. Csak az első bál éjszakáján ébred rá: 1941-et ír a naptár, amikor a történelem, a felnőttvilág bármikor elszakíthatja őt szerelmétől, akár örökre is.

Fehér Klára könyve az egyik legnépszerűbb ifjúsági regény. Mi lehet a titka? Talán az, hogy egy ilyen szomorú korszakról is képes bölcs derűvel mesélni. A szeretni való szereplők, a humoros helyzetek a mai olvasó számára is közelivé, átélhetővé teszik Kati és Laci történetét.

 Katinak, a főszereplőnek nemhogy az unokája, de még a dédunokája is simán lehetnék. Ez így most belegondolva nagyon is furcsa, hiszen akkor az ő lánya (akinek ugye el akarta mesélni a történetet) az az én nagymamám lenne. 

Ez a regény sok molynak kimaradt a kamaszkorából én viszont pont jókor találkoztam vele.
Most majdnem annyi idős vagyok, mint a hősnő (már csak pár hónap), bár én még nem tervezem a férjhezmenetelt, és az is igaz, hogy nem kopogtat a háború.
Végre egy lány, aki nem annyira tehetős. Komolyan mondom, a mai tiniregényekben állandóan a gazdagok vannak a középpontban.

 Ez a történet nagyon is reális, aranyos, ártatlan, korhű és szívszorító.

Igazából nem erre számítottam, és ha lehet, kicsit több izgalmat raktam volna bele. És persze kíváncsi lettem volna arra, mi lesz a kettejük történetének a vége.
Egy dolog iszonyatosan irritált : Kati becézése. Ki a csuda hívná úgy a kedvesét, hogy "Fókapofa"? 
 
Persze a történet maga gyönyörű, nagyon szépen kidolgozott és átgondolt.

Viszont így, hogy nem én írtam, nem bántam volna egy epilógust (kíváncsi természet vagyok). Így nincs kijelölve a történet befejezése, magamnak kell kitalálnom. 

Ez a mű természetesen itt marad a könyvespolcomon és megbecsült helye lesz.  

Úgy összességében: 9/10

Eredeti megjelenés : 1966