TOP 5 könyv, amit már nagyon régóta el kéne olvasnom

A szobámban kupacokban állnak az olvasatlan könyvek és csak gyűlik. (De tényleg!) Vannak várólistáim, most kell elolvasnom listáim, nem hanyagolhatom el listám, de még így is vannak könyvek, amik már nagyon régóta várnak. (Általában a listák és a kupacok legalján..)

Szentelek nekik egy ötös listát, hogy ne érezzék annyira elhanyagolva magukat, tehát akkor öt könyv a várólistáim legeslegaljáról:

5. Elisabeth Gaskell: Észak és Dél

4. F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

3. Shannon Hale: A suttogó

2. Viktor Hugo: Nyomorultak

1. Robert Merle: Védett férfiak

Andy Weir: A Marsi

az eredeti borító

  Hat nappal ezelőtt Mark Watney az elsők között érkezett a Marsra. Most úgy fest, hogy ő lesz az első ember, aki ott is hal meg.

Miután csaknem végez vele egy porvihar, ami evakuációra kényszeríti az őt halottnak gondoló társait, Mark teljesen egyedül a Marson ragad. Még arra is képtelen, hogy üzenetet küldjön a Földre, és tudassa a világgal, hogy életben van – de még ha üzenhetne is, a készletei elfogynának, mielőtt egy mentőakció a segítségére siethetne.

Bár valószínűleg úgysem lesz ideje éhen halni. Sokkal valószínűbb, hogy még azelőtt vesztét okozzák a sérült berendezések, a könyörtelen környezet vagy egyszerűen csak a jó öreg „emberi tényező”.

De Mark nem hajlandó feladni. Találékonyságát, mérnöki képességeit, és az élethez való hajthatatlan, makacs ragaszkodását latba vetve, rendíthetetlenül állja a sarat a látszólag leküzdhetetlen akadályok sorozatával szemben. Vajon elegendőnek bizonyul-e leleményessége a lehetetlen véghezviteléhez?

Sosem hittem, hogy tetszeni fog ez a könyv. Mert nem igazán hoznak lázba sem az űrhajók sem a bolygók, de még a marslakók sem. Nem vagyok sci-fi rajongó és általában halálra unom magam kémia és fizika órán, helyette inkább verseket olvasok és bámulok kifelé az ablakon. 

Erre a könyvre viszont azt kell mondanom, jó volt, nem azt mondom, hogy „mega-atom-über-szuper-zseniális”, de élveztem. Elsősorban azért, mert már az első mondattal megnevettetett, (szerintem nem spoilerezek nagyon, ha leírom, az első mondat: „Erre rábasztam.”) De nem csak az elején, mivel a főszereplőnek fantasztikus humora van, ami a legreménytelenebb helyzetekben is megcsillan. Másodsorban pedig azért fogott meg már rögtön az első oldalaknál, mert (örök pesszimistaként) én szeretem a reménytelennek tűnő helyzeteket, mármint szeretek róluk olvasni (lásd Csillagainkban a hiba, vagy a Majd újra lesz nyár). De mégis: el tudnánk képzelni annál kilátástalanabb helyzetet, mint hogy otthagynak valakit a Marson tök egyedül és valahogy túl kell élnie? Tiszta Robinson Crusoe, csak neki termékeny föld volt a talpa alatt, tudott szkafander nélkül is sétálgatni és a levegő nem volt mínusz 60 fokos. Tehát itt egy picit nehezebb a helyzet, ezért is jön jól a pozitív gondolkodás. Mark Watney (a kutató, aki nem mellesleg botanikus és mérnök) talán képes még ezeket a problémákat is áthidalni, bár ehhez rengeteg szerencse és kitartás kell. Állandóan számol, képleteket ír és ellenőriz mindenféle abszolút érthetetlen működésű szerkezeteket, és ezt ráadásul nagyon hosszan is teszi. Ezek a részek nem mindig érdekeltek, persze izgultam, hogy mi lesz vele, csakhogy hiába érzem magam okosnak, hogy ilyen képleteket olvasok, egy idő elvesztettem a fonalat (na jó, szinte azonnal) és át is ugrottam több ilyen részt. 

Azért a történetet végigszurkoltam, izgultam, reménykedtem, mintha én is a NASA központjában ülnék és figyelném, hogy mit csinál, mert bármennyire is akartam, nem tudtam neki segíteni. Se senki másnak, aki még az űrhajóban volt; ők is érdekes karakterek lehettek volna, szerintem kaphattak volna egy kicsit több szerepet, hatalmas volt rajtuk is a nyomás, olyan döntéseket kellett meghozniuk, amikre én még csak gondolni sem merek, életüket kockáztatták, miközben nem mellesleg komoly fizikai megpróbáltatásokat kell kiállniuk. Szerintem én már attól rosszul lennék, ha egy picit megdől az űrhajó. Eddig sem akartam űrutazni, ezek után sem fogok, ez a könyv sem hozta meg hozzá a kedvem. Azt viszont sajnálom, hogy nincs több tehetségem a kémiához, mert akkor talán még ennél is élvezhetőbb lett volna a számomra könyv. 

Főleg a kémia tagozatos évfolyamtársaimnak ajánlom, ők biztosan imádni fogják. 

A borító látványos, mutatja, hogy mire számíthatsz (és persze nagyon hasonlít az eredetihez, ami nálam mindig plusz pont). 

Kedvenc idézeteim,

  (…) Nem gondoltam, hogy a laptopnak baja lehet odakint. Ez csak elektronika, nem igaz? Elég meleg marad arra a rövid időre, amíg szükségem van rá, levegő pedig egyáltalán nem kell neki. 
     Azonnal meghalt. A képernyő még azelőtt elsötétült, hogy kiléptem volna a légzsilipen. Mint kiderült, az „L” az „LCD”-ben annyit tesz, hogy „likvid”. Gondolom, vagy megfagyott, vagy elpárolgott. Lehet, hogy írok majd egy vásárlói értékelést. „A terméket a Mars felszínére hoztam. Nem működött. 0/10”.

"Igen, naná, hogy a ragasztószalag szinte teljes vákuumban is működik. A ragasztószalag bárhol működik. A ragasztószalag mágia, amit bálványozni kellene."

Nemsokára film is lesz a történetből, ez pedig az előzetese:

Az író

Eredeti cím: Andy Weir: The Martian

Megjelenési év: 2014

Kiadó: Fumax

Oldalszám: 358

Képek forrása: Pinterest

Úgy összességében 8/10 

Könyvek nyárra

Szerintem a legtöbbet olvasni nyáron lehet. Kiülünk a könyvvel a kertbe, levisszük a strandra, olvassuk vonaton, sátorban (zseblámpával) ,  kocsiban,  táborhelyen (ha esetleg esik az eső) -  ilyenkor tengernyi időnk van rá.   Én leginkább a Balatonon szeretek olvasni, mert ott általában csak a családommal vagyok és hagyjuk egymást élni és olvasni. Tavaly csak a két hét alatt vagy 10 könyvet olvastam el és erre már nagyon ki vagyok éhezve, mert a suli mellett csak akkor jutott időm olvasni, amikor épp beteg voltam, ami pedig valljuk be nem az igazi. Idén nyáron viszont rengeteg időt fogok vonaton, buszon és autóban is ülni, úgyhogy már be is terveztem egy adag könyvet.  (De ez majd egy másik poszt.)

Összeírtam egy listát azoknak, akik még nem tudják, hogy mit is olvassanak a tengernyi idejükben.  A strandon, a vonaton vagy csak a kertben.

Június, nekem ez az utazás hónapja, így három, utazós könyvet szedtem össze:

·          Négyen egy gatyában  Szuper történet, négy kamaszlányról, egy fantasztikus nyárról és egy varázslatos farmerről, rengeteg utazással, szerelemmel és kalanddal fűszerezve.

·         Indigó nyár Smilla és barátai egy (a Twilight-ból ismert) indiánrezervátumban sátraznak és a lánynak szembesülnie kell azzal, hogy errefelé minden tele van rejtélyekkel  és, hogy a barátai, akik tavaly is itt nyaraltak valamit nagyon titkolnak a hellyel kapcsolatban.

·         A soha határa Camryn húsz évesen úgy érzi, hogy pontosan tudja, hogy hol a helye a világban és, hogy milyen lesz az élete, de arra még ő sem gondolt, hogy egyszer csak ott fog hagyni mindent és táskájával és egy mobillal elindul a vakvilágba, hogy megtalálja önmagát.

Július, ezt a hónapot, a kiválogatott könyvek szempontjából leginkább szerelem jellemzi

·         Ha az enyém lennél  Ashton a jóskislány, aki a rossz srácba szeret bele, mert hát a tiltott gyümölcs mindig édesebb. Tökéletes strandos olvasmány.

·         Bábel 17 évesek, fesztiváloznak, őrültek és mindez Leiner Laura humorával. Felejthetetlen.

·         A nyár amikor megszépültem  Belly szerelmes, és egy nagyon izgalmas nyaralás áll előtte anyukája barátnőjének fiaival, akik közül valamelyiket neki szánta a sors. De vajon melyiket?

Augusztus, ez pedig, hát nem is tudom, hogy minek nevezzem: egyveleg.

·         Majd újra lesz nyár Daisyt, , lepasszolják nyaralni a vidéki rokonokhoz. Egyik ámulatból a másikba esik: sosem hitte volna, hogy vannak tizennégy éves srácok, akik annyire szabadok, mint bármelyik felnőtt. Ráadásul felügyelet nélkül maradnak, mert kitört a háború, ami sajnos még az ő falujukat sem kerüli el.

·         Stargirl Egy nap új lány érkezik a 16 éves Leo iskolájába, aki mindenkit elképeszt különös viselkedésével. Lehetetlen ruhákat hord, a menzán a békésen abrakoló diákság legnagyobb megrökönyödésére se szó se beszéd felpattan, és gitárkíséret mellett dalolva táncra perdül, kedvenc háziállata egy patkány, amelyet mindenhová magával hurcol, Stargirlnek nevezi magát, pedig nem is ez a valódi neve, és mindennap azzal borzolja a kedélyeket, hogy az aznapi születésnapost ebéd közben az egész iskola szeme láttára dallal és zeneszóval felköszönti. Senkit nem hagy hidegen és mindent felkavar maga körül.

·         Legyek ura Egy csapatnyi angol kamasz, akinek repülőgépe lezuhan egy lakatlan szigetre, nekilát, hogy Robinsonként megpróbálja újrateremteni a civilizációt. A fiúk testületeket választanak, törvényeket hoznak, igyekeznek ésszerűen berendezni életüket, ahogyan a brit gyarmatosító szellemet dicsőítő kalandregényekben szokás, de valahol kisiklik az egész.

D.A.C.-olunk de már negyedszer

Kalapos Éva: D.A.C. (Nem gyerekjáték)

Előző három rész linkjei: D.A.C. 1 D.A.C. 2 D.A.C. 3.

Megint csak 24 óra kellett ahhoz, hogy kiolvassam, viszont a véleményt már egy ideje érlelem magamban, mert igazság szerint nem tetszett annyira: amilyen jó volt a harmadik rész, azt a magasságot most ebben a kötetben már nem igazán sikerült megugrani, ez inkább tűnik amolyan átkötő regénynek, de talán a következő már hozni fogja a korábbi formát, legalábbis nagyon remélem.

A történet nem bővelkedett meglepő fordulatokban, és még csak olyan jelenet sem volt, ami gyomorszájon vágott volna. Ugyanakkor a dialógusok – leginkább viták – erőteljesek és nyersek voltak, el sem akartam hinni, hogy ennyire bele tudom magam élni egy könyvbeli vitába. Itt most konkrétan Dani és Flóra veszekedéseire gondolok, ahogyan például az ex-kérdést kezelték. Persze ezen kívül is voltak dolgok, amelyek kifejezetten tetszettek, ebben a negyedik részben például sokkal több szó esett a családról, mint az eddigiekben összesen, jó volt már ezt a szálat is mélyrehatóan átbeszélni, reális volt, és érzelmileg annyira kimerítő, hogy örültem, amikor épp senki sem volt haragban a másikkal.

Amit még szeretek a D.A.C.-ban – és most már látom, hogy olyasmi is akad, ami mégis inkább tetszett, mint nem – az az, hogy nem a főhős körül forog az egész univerzum, hanem minden karakternek megvan a saját élete, amibe még mi sem láthatunk bele; előttünk is maradnak titkok. Hús-vér emberek lépnek elénk, akik nagyon ki vannak találva, és ez megint egy pozitívum. Az Apa karaktere érdekes, eddig nem tudhattunk meg ennyit róla, mert az apa-lánya kapocs hosszú időn keresztül tabu volt, de jó, hogy ledőlt ez a fal is. Geri pedig néha felnőttebb, mint Flóra és kezd a kedvenc szereplőmmé válni (HŐSÖM!!), és szerintem jogosan, hiszen tanul a tapasztalataiból, szereti a családját, átlátja a problémákat, viszont ha maga Flóra is átlátna, akkor talán túl könnyen mennének a dolgok…

Viszont nagyon zavart a könyvben, hogy eltűntek a filmes utalások, persze a címek ott vannak, de ezeken kívül hol marad az egy-egy jelenethez hasonlítgatás, vagy hová lettek a színészek, vagy bármi? Pedig már úgy vártam…

 Hol vannak a Vad Fruttik? Oké, hogy nem lehet őket egész életünkben imádni, de hogy így egy szó se essen róluk a második kötet óta, pedig akkor hőseink még koncerten is voltak. Ginny imádta, Flóra folyamatosan dúdolta, és most sehol sincsenek. (Ahogyan más zenék se nagyon. Se film, se zene? )

A borító pedig, hát istenem, ezek már nem lesznek jobbak, ugye? Most majd jön valami piros vagy fekete és egy kéz mondjuk, ami szívecskét mutat?

Összeségében: 6/10 

Delphine de Vigan: No és Én

„Tudom, néha jobb így maradni, önmagunkba fordulva, magunkba zárkózva. Mert egy pillantás elég, hogy meginogjunk, ha valaki kinyújtja a kezét, és máris érezzük, mennyire törékenyek és mennyire sebezhetőek vagyunk. És néha minden összeomlik, akár egy gyufából emelt piramis”.

Fülszöveg:

Lou tizenhárom éves, látszólag mindene van, szülei, szobája, számítógépe.
Lou intellektuálisan koraérett, két osztállyal előrébb jár, mint kortársai. Lou álmodozó, nehezére esik megszólalni mások elôtt, és a cipőfűzője is mindig lóg.
No tizennyolc éves, senkije és semmije nincs, csak egy zötyögős kerekes bőröndje.
No bizalmatlan, vad, keserű.
No az utcán él. Hajléktalan.
Lucas tizenhét éves, az osztályban túlkoros, már kétszer bukott.
Lucas vagány, pimasz, szép, minden lány odavan érte.
Lucas egyedül lakik egy ötszobás, fényűző párizsi lakásban.
Három különböző módon magára hagyott fiatal, akinek a sorsa összekapcsolódik.
Szembeszállhat-e három tizenéves a világgal, a társadalmi realitásokkal?
Vagy minden próbálkozás hiábavaló, úgyis mindig a könyörtelen valóságé az utolsó szó?

Delphine de Vigan ezért a könyvéért számos elismerésben részesült, sőt a legrangosabb francia irodalmi kitüntetésre, a Goncourt-díjra is jelölték.
Kesernyés hangvételű, mégis szívmelengető regényét húsz országban adták ki, és mozifilm is készült belőle. Egy érzékenyen megírt, mély, igaz történet a barátságról és egy a sors ellenében végzett nagyszabású kísérletről. 

Most olvasom másodszorra ezt a könyvet, és már elsőre is fantasztikusnak találtam, de így most még inkább meggyőzött, hogy érdemes volt megvenni. Ez az a könyv, amit mindenképpen beiktatnék a kötelezők közé, mondjuk úgy nyolcadikban, mert olyan regény, amely mellett nem lehet szó nélkül elmenni.

Itt most hideg van, felkapcsoltam a fűtést, és a regény elolvasása után bele kellett gondolnom, hányan élnek tető nélkül és fáznak most nagyon-nagyon. A szabad ég alatt alvás sosem volt az erősségem, főleg, hogy utálom a bogarakat, így leginkább a négy fal közt érzem jól magam. (Ellentétben az egyik legjobb barátnőmmel, aki mint cserkész, imád a szabadban aludni és ismer mindenféle tájékozódási módot a szabadban, csillagok állása, szél, ilyesmik.) Igazából ez a könyv bárhol játszódhatott volna, hiszen minden városban vannak ilyen helyzetben élő emberek, és hiába ringatnám magamat hamis képzetekbe, nyilvánvalóan nem lehet a világ összes hajléktalanját befogadni, mert ez a valóság. Nem lehet mindenkit megmenteni, de már csak azért sem, mert nem is mindenki szeretné, hogy megmentsék. (Nemrég olvastam egy hajléktalan srácról, aki könyv ismertetőket ad, itt a videó http://zacc.cafeblog.hu/2014/11/05/a-jarda-konyvmoly-avagy-a-leginspiralobb-hajlektalan-video/ )

A történet Párizsban játszódik, és valahogy én is, mint nyilván sok más olvasótársam, ezt a történetet egy tipikus francia környezetbe képzelte, mármint valami olyasmibe, amit a filmekben látunk. Hiszen hol is láthattam volna az igazi, mármint azt a szemetes, koszos rétegét Párizsnak, amit ez a könyv megmutat? (Amúgy, pont tegnap olvastam, hogy létezik Párizs-szindróma, amiben nagyrészt japán turisták szenvednek, mert nem olyan a város, ahogyan elképzelték, valamiféle kulturális sokkot kapnak, és a japán nagykövetség még segélyvonalat is üzemeltet a rászorultaknak.)

Valahogy jobban szeretek különc fiatalokról olvasni, mint teljesen átlagosokról, mert így biztos, hogy találok a karakterben izgalmas vonásokat és véletlenül sem unom meg a történetet. A regény komoly társadalmi kérdéseket boncolgat, melyeket egy 13 éves (kis)lány, Lou szemén keresztül tár elénk, mintha csak a naplóját olvasnánk, olyan mondatokkal, amikben leírja, hogy mennyire, de mennyire kívülállónak érzi magát ebben a világban. „Bárhol voltam is, mindig kilógtam a képből, a társalgásból, mintha más hullámhosszon lennék, mintha csak egyedül én hallanék meg hangokat vagy szavakat, amit a többiek nem észlelnek, és süket lennék azokra, amiket ők meg látszólag hallanak, mintha csak kívül esnék a kereten, egy hatalmas, láthatatlan üveg túloldalán lennék”. Egy lány, aki nagyon sokat gondolkodik a világon, több borzalmas dolgon átesett, talán kicsit koraérett, szeretethiányban szenved, és ahogy rátalál No-ra, aki elfogadja őt, úgy ahogy van, akkor előtör belőle a beteges ragaszkodás, valami, amit képtelen voltam meghatározni. Ezzel szemben No nem sok mindennel törődik, 18 éves és céltalanul tengeti a napjait, hajléktalanszállók, a pályaudvar és a népkonyha között, viszont az élete épp Lou miatt gyökeresen megváltozik.

A 13 éves lány adja meg számára az újrakezdés lehetőségét, és csak rajta áll, hogy él-e vele. A harmadik fő karakter, akiről eddig még egy szó sem esett Lucas, mindkettejük szöges ellentéte, talán az egyetlen ebben a könyvben, aki végig is gondolja a döntései következményeit és fantasztikusan önálló, talán mert ezt kellett megszoknia. Senki sem tökéletes – sőt többnyire távolról sem az, de ha csak egy picit is, mindegyikükben felismerhetjük önmagunkat, elhibázott döntéseinket, fel nem ismert lehetőségeinket és hibáinkat.

Ha egy szóval kéne jellemeznem a könyvet, a szó a fájdalmas lenne. Nem arra gondolok, hogy fájdalmasan rossz, vagy hogy nem élveztem, hanem, hogy olyan kérdések merültek fel bennem a könyv kapcsán, amik szomorúak, elkeserítőek és valóságosak. Mikor befejeztem, nem tudtam kifújni a levegőt, amit mindvégig benntartottam, nem volt meg a fellélegzés, rá kellett jönnöm, hogy van akinek az egész élet egy ilyen idegesen nemkifújt levegő.

Úgy érzem, bármit írok is erről a könyvről, nem tudom visszaadni azt, amit az olvasása közben éreztem, így csak egyet tudok mondani: olvassátok el!

Írónő:
egy francia regényíró
született: 1966 március 1.
 Egy szociológiai kutatóintézetben dolgozik, ezért csak éjszaka van ideje írni. Eddig csak négy könyve jelent meg. A leghíresebb a No és Én.  Két gyermekével jelenleg Párizsban él.

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 216
Eredeti cím: No et moi
Eredeti megjelenés:2007

Úgy mindent összevetve: 10/10

Veronica Roth: A hűséges avagy hűségesnek maradni egy trilógiához

"Van, ami akkor is igaz, ha nem hiszünk benne."

Angyalok városa c. film

Itt írtam az előző két részről: Beavatott és Lázadó

Fülszöveg:

Darabjaira hullott a csoportokra épülő társadalom, amelyben Tris Prior hitt korábban: erőszakos cselekmények és hatalmi harcok vezettek a széteséséhez, a túlélők veszteségek és árulások sebeit hordozzák. Tris ezért aztán él a felkínált lehetőséggel, hogy feltérképezze a város általa ismert határain túli világot. Hátha ott, a kerítésen túl megadatik neki és Tobiasnak, hogy elkezdjék egyszerű, közös életüket, amelyet nem terhelnek szövevényes hazugságok, érdek-összefonódások és fájdalmas emlékek.
Az új világ azonban félelmetesebbnek bizonyul, mint amelyet Tris maga mögött hagyott. A korábbi felismerések értelmüket veszítik, veszélyes új igazságok formálják át az embereket, akiket szeretett. Trisnek ismét meg kell vívnia a maga csatáját, hogy megérthesse a bonyolult emberi természetet és önmagát: képtelennél képtelenebb döntéseket kell hoznia a bátorság, a hűség, az áldozatkészség és a szeretet próbatételei során.

Szerintem...

Mint mindenki, én is félve tekintettem először erre a könyvre. Amiket írtak róla, és ahogyan az értékelési százaléka elképesztően alacsonyra váltott szinte napok alatt. (Valószínűleg a nagyon megosztó vélemények miatt). Ez a könyv nagyon sok minden volt egyszerre, romantikus, átláthatatlan, egyszerű, kiszámíthatatlan és zavaros. Bocs, de nem tudom kevesebb jelzővel leírni. Voltak részek, ahol leült a történet, talán túl sokat vártunk a zárókötettől.

Hiába szól egy háborúról (lázadásról) egy disztópikus világban, nem ez az, ami megnyeri az olvasókat, hanem a karakterek és az ő viszonyuk – ehhez gyakran csak kaotikus háttér a felbolydult világ. Mint az előző részben, itt is borzasztó gyorsan pörögnek az események, és néha vissza kellett lapoznom, hogy akkor ez most elszaladt vagy lelőtt valakit, esetleg lelőtték vagy mondjuk meghalt?

Közben elég sok plusz információt kaptunk a világ felépítéséről és mindent, amit eddig tudtunk róla, megcáfolták. A könyv közepe felé rá kellett jönnünk arra is, hogy főhőseink egy olyan rendszer ellen küzdenek, amelyet már nem lehet megjavítani. A génmanipuláció és az ebből fakadó megkülönböztetés tette igazán ijesztővé ezt a posztapokaliptikus világot. Amikor átgondoltam ezt a gén-dolgot akkor azért belegondoltam, hogy milyen érzés lehet, ha valaki az arcodba mondaná, hogy azért viselkedsz így, mert genetikailag sérült vagy (ez ugyanaz, mint a „mert fekete vagy”, „mert cigánynak születtél”). A hideg is kiráz ettől az egésztől. Ráadásul a mi mostani világunk sem áll távol ettől a DNS módosító ötlettől, ami ebben a történetben rosszul sült el. (Mintha a Gattaca c. film is erről szólna.)

A Hűséges lezárta Tobias és Tris történetét.

Érdekesnek indult, hogy két szemszögből íródott a könyv, de elég idegesítő volt, hogy szinte mindenről ugyanúgy gondolkodtak, amitől az az érzésem támadt, mintha mindig Tris beszélne, csak nem lehet mindenhol egyszerre (ráfért volna egy időnyerő). A vége felé beláttam, hogy mégsem volt teljesen hülye ötlet. Na, de vissza a két főszereplőre, jó volt, hogy végre (majdnem) mindenben őszinték voltak egymáshoz és sikerült végre egy picikét több időt kettesben tölteniük (percekben mérhető, leszámítva az alvást a közös hálóteremben). Az áldozatok azok fájtak nagyon, még akkor is, ha egy háborús helyzetben számítani lehetett rá.

Sokak, pont a befejezés miatt húzták le ennyire a könyvet (én épp hogy azért értékelem fel), persze nem erre a végre számítottam, és nem mondhatom, hogy nem viselt meg. Igenis megviselt. Konkrétan ki akartam vágni az ablakon. (Nem tettem meg, mert kölcsönkönyv.) 

Két óra dühöngés után beláttam, kellett ez a befejezés ahhoz, hogy elhiggyem a történetet és lezáruljon a trilógia. Ahogy az előbbiekből kiderült, ez nem egy habos tündérmeséről lett koppintva, mégis jó volt, hogy szíven ütött.

Borító: Hasonlít a többire, nem valami nagy szám szerintem. Kíváncsi vagyok a majd két-három év múlva megjelenő filmes borítóra.

A film: A beavatott sikerét látva, a készítők úgy döntöttek, hogy az utolsó részt (A hűségest) két részre fogják bontani. Háát, lassan már minden trilógiának/sorozatnak az utolsó részét szétbontják, és ez már megint a pénzről szól. Bár, lehet, hogy két filmben hatásosabban tudják érzékeltetni a történetet, mintha csak 1,5 órába kéne bepréselni.

A második film 2015 tavaszán érkezik és most is épp Atlantában forgatnak (mint, ahogy a twitter posztokból kiderült).

Írónő: Veronica Roth, akiről már írtam több ízben is a top 10 íróknál és a trilógia előző köteteinél is.
 
Eredeti cím:  Veronica Roth: Allegiant 
Eredeti megjelenés: 2013
Fordította: Logos
Oldalszám: 450
Kiadó: Ciceró
Honnan szereztem: Kölcsönkaptam :)

Úgy összességében : 8/10

10 tény rólam és könyvekről

1. Egy könyves kívánság: Több időt szeretnék, amit (a sok dolog mellett) olvasásra is tudok fordítani. Ilyenkor jönne jól Hermione időnyerője.

2. Egy könyves terv: El szeretném olvasni az összes kívánságlistán lévő könyvemet.

3. Aktuális olvasmány (cím nélkül): Aktuális olvasmányom egy fantasztikus sorozat második része, ami azért nem olyan jó, mint az első. (Viszont remélem, ezt is megfilmesítik.)

4. Előző olvasmány (cím nélkül): Az előző olvasmányom, szívszorító történet volt egy rokkant férfi és a gondozója között kialakuló szerelemről.

5. Mert számít a külső (ideális könyv kinézete): Keményborítós, letisztult külsővel, a borító pedig legyen színes és valamelyest passzoljon a többi könyvem közé. Ne legyen túl vaskos, de a vékony könyvek meg (szerintem) kevésbé vonzóak. A lapok pedig ne legyenek túl fehérek, mert azt nem olyan jó olvasni.

6.Illat (hogy szagolod meg a könyvet?): Végig szeretem pörgetni a lapokat és úgy beleszagolni. Szeretem, ha vannak rajta ajánlások, meg egy kis ismertető az íróról, mert így előtte és utána is könnyen tudom csekkolni azokat.

7. Könyvjelző: Én a házi, saját készítésűekért rajongok. Lassan az összes DIY könyvjelző ötletet kipróbáltam, néha egészen furcsa módszerekkel. (A családom nem nézett épelméjűnek,amikor egy kalapáccsal és egy deszkával vonultam a szobámba könyvjelzőt készíteni.)

8. Kedvenc olvasó póz: Legjobban a ablakpárkányon szeretek olvasni, vagy fotelben, felhúzott lábakkal. De állandóan elgémberedek, így általában forgolódom, mozgolódom, és van, hogy járkálok a kezemben a könyvvel.

9. Hol? Mikor?: Jó időben a párkányon, de ha az idő ezt nem engedi meg akkor a fotelben, a nappaliban vagy a szobámban a babzsákfotelben. Szerintem olvasni a hajnali órákban a legjobb. Amikor a könyvre rátűz az első napsugár. (És kiégeti a szemem, egy átolvasott éjszaka után…)

10. A könyvben hol?:A felénél, mert ott kezd igazán beindulni a történet és innen már csak egy pár oldal és megtudjuk hogy végződik az egész.

forrás: http://macooka.blogspot.hu/2014/03/10-teny-rolam-es-konyvekrol.html