2014. november 9., vasárnap

Delphine de Vigan: No és Én



„Tudom, néha jobb így maradni, önmagunkba fordulva, magunkba zárkózva. Mert egy pillantás elég, hogy meginogjunk, ha valaki kinyújtja a kezét, és máris érezzük, mennyire törékenyek és mennyire sebezhetőek vagyunk. És néha minden összeomlik, akár egy gyufából emelt piramis”.

Fülszöveg:
Lou tizenhárom éves, látszólag mindene van, szülei, szobája, számítógépe.
Lou intellektuálisan koraérett, két osztállyal előrébb jár, mint kortársai. Lou álmodozó, nehezére esik megszólalni mások elôtt, és a cipőfűzője is mindig lóg.

No tizennyolc éves, senkije és semmije nincs, csak egy zötyögős kerekes bőröndje.
No bizalmatlan, vad, keserű.
No az utcán él. Hajléktalan.

Lucas tizenhét éves, az osztályban túlkoros, már kétszer bukott.
Lucas vagány, pimasz, szép, minden lány odavan érte.
Lucas egyedül lakik egy ötszobás, fényűző párizsi lakásban.
Három különböző módon magára hagyott fiatal, akinek a sorsa összekapcsolódik.

Szembeszállhat-e három tizenéves a világgal, a társadalmi realitásokkal?
Vagy minden próbálkozás hiábavaló, úgyis mindig a könyörtelen valóságé az utolsó szó?


Delphine de Vigan ezért a könyvéért számos elismerésben részesült, sőt a legrangosabb francia irodalmi kitüntetésre, a Goncourt-díjra is jelölték.
Kesernyés hangvételű, mégis szívmelengető regényét húsz országban adták ki, és mozifilm is készült belőle. Egy érzékenyen megírt, mély, igaz történet a barátságról és egy a sors ellenében végzett nagyszabású kísérletről.
 

Most olvasom másodszorra ezt a könyvet, és már elsőre is fantasztikusnak találtam, de így most még inkább meggyőzött, hogy érdemes volt megvenni. Ez az a könyv, amit mindenképpen beiktatnék a kötelezők közé, mondjuk úgy nyolcadikban, mert olyan regény, amely mellett nem lehet szó nélkül elmenni.


Itt most hideg van, felkapcsoltam a fűtést, és a regény elolvasása után bele kellett gondolnom, hányan élnek tető nélkül és fáznak most nagyon-nagyon. A szabad ég alatt alvás sosem volt az erősségem, főleg, hogy utálom a bogarakat, így leginkább a négy fal közt érzem jól magam. (Ellentétben az egyik legjobb barátnőmmel, aki mint cserkész, imád a szabadban aludni és ismer mindenféle tájékozódási módot a szabadban, csillagok állása, szél, ilyesmik.) Igazából ez a könyv bárhol játszódhatott volna, hiszen minden városban vannak ilyen helyzetben élő emberek, és hiába ringatnám magamat hamis képzetekbe, nyilvánvalóan nem lehet a világ összes hajléktalanját befogadni, mert ez a valóság. Nem lehet mindenkit megmenteni, de már csak azért sem, mert nem is mindenki szeretné, hogy megmentsék. (Nemrég olvastam egy hajléktalan srácról, aki könyv ismertetőket ad, itt a videó http://zacc.cafeblog.hu/2014/11/05/a-jarda-konyvmoly-avagy-a-leginspiralobb-hajlektalan-video/ )

A történet Párizsban játszódik, és valahogy én is, mint nyilván sok más olvasótársam, ezt a történetet egy tipikus francia környezetbe képzelte, mármint valami olyasmibe, amit a filmekben látunk. Hiszen hol is láthattam volna az igazi, mármint azt a szemetes, koszos rétegét Párizsnak, amit ez a könyv megmutat? (Amúgy, pont tegnap olvastam, hogy létezik Párizs-szindróma, amiben nagyrészt japán turisták szenvednek, mert nem olyan a város, ahogyan elképzelték, valamiféle kulturális sokkot kapnak, és a japán nagykövetség még segélyvonalat is üzemeltet a rászorultaknak.)

Valahogy jobban szeretek különc fiatalokról olvasni, mint teljesen átlagosokról, mert így biztos, hogy találok a karakterben izgalmas vonásokat és véletlenül sem unom meg a történetet. A regény komoly társadalmi kérdéseket boncolgat, melyeket egy 13 éves (kis)lány, Lou szemén keresztül tár elénk, mintha csak a naplóját olvasnánk, olyan mondatokkal, amikben leírja, hogy mennyire, de mennyire kívülállónak érzi magát ebben a világban. „Bárhol voltam is, mindig kilógtam a képből, a társalgásból, mintha más hullámhosszon lennék, mintha csak egyedül én hallanék meg hangokat vagy szavakat, amit a többiek nem észlelnek, és süket lennék azokra, amiket ők meg látszólag hallanak, mintha csak kívül esnék a kereten, egy hatalmas, láthatatlan üveg túloldalán lennék”. Egy lány, aki nagyon sokat gondolkodik a világon, több borzalmas dolgon átesett, talán kicsit koraérett, szeretethiányban szenved, és ahogy rátalál No-ra, aki elfogadja őt, úgy ahogy van, akkor előtör belőle a beteges ragaszkodás, valami, amit képtelen voltam meghatározni. Ezzel szemben No nem sok mindennel törődik, 18 éves és céltalanul tengeti a napjait, hajléktalanszállók, a pályaudvar és a népkonyha között, viszont az élete épp Lou miatt gyökeresen megváltozik.
A 13 éves lány adja meg számára az újrakezdés lehetőségét, és csak rajta áll, hogy él-e vele. A harmadik fő karakter, akiről eddig még egy szó sem esett Lucas, mindkettejük szöges ellentéte, talán az egyetlen ebben a könyvben, aki végig is gondolja a döntései következményeit és fantasztikusan önálló, talán mert ezt kellett megszoknia. Senki sem tökéletes – sőt többnyire távolról sem az, de ha csak egy picit is, mindegyikükben felismerhetjük önmagunkat, elhibázott döntéseinket, fel nem ismert lehetőségeinket és hibáinkat.

Ha egy szóval kéne jellemeznem a könyvet, a szó a fájdalmas lenne. Nem arra gondolok, hogy fájdalmasan rossz, vagy hogy nem élveztem, hanem, hogy olyan kérdések merültek fel bennem a könyv kapcsán, amik szomorúak, elkeserítőek és valóságosak. Mikor befejeztem, nem tudtam kifújni a levegőt, amit mindvégig benntartottam, nem volt meg a fellélegzés, rá kellett jönnöm, hogy van akinek az egész élet egy ilyen idegesen nemkifújt levegő.

Úgy érzem, bármit írok is erről a könyvről, nem tudom visszaadni azt, amit az olvasása közben éreztem, így csak egyet tudok mondani: olvassátok el!


Írónő:
egy francia regényíró
született: 1966 március 1.
 Egy szociológiai kutatóintézetben dolgozik, ezért csak éjszaka van ideje írni. Eddig csak négy könyve jelent meg. A leghíresebb a No és Én.  Két gyermekével jelenleg Párizsban él.

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 216
Eredeti cím: No et moi
Eredeti megjelenés:2007

Úgy mindent összevetve: 10/10

1 megjegyzés :

  1. Nagyon felkeltette az érdeklődésem a könyv, szóval mindenképp várólistás, de mostanában kicsit túl sok negatív dolog vesz körül, úgyhogy biztosan várok még vele egy alkalmasabb időpontig.

    VálaszTörlés