Fehér és piros avagy hol is keressük az álmainkat?

Alessandro D’Avenia : Fehér mint a tej, piros mint a vér

„Az élet álmok nélkül olyan, mint a kert virágok nélkül, a lehetetlen álmokkal teli élet viszont olyan, mint a művirágokkal teli kert…”

Egy szuper könyv szeptemberre, nagyon örültem, vártam, hogy végre nekikezdhessek. Olaszországban játszódik, ahol mindig meleg van, egy humán gimnáziumban, és szerelemről szól. Mi lehet ez, ha nem vidám és pörgős?

Annyira nem volt könnyed, mint vártam, elgondolkodtam, viszont kaptam térképet ahhoz, hogy merre keressem a nagyvilágban bóklászó álmaimat. Egy délután alatt elolvastam, leültem a kis (piros) fotelbe a nappaliban, fel sem álltam, végigálmodtam az egész könyvet.

A tizenhat éves Leo átlagos kamasz: jól elvan a haverokkal, szeret focizni, motorozni és iPod-ozni. Iskolába csak muszájból jár, a tanárokat afféle kihalásra ítélt furcsa fajnak tekinti, és alig várja, hogy ezt az új történelemtanárnak is a tudomására hozza. Az új tanár azonban más, mint pedagóguskollégái. Szemében különös fény gyúl, amikor magyaráz, és különös, lelkiismeretébresztő hatással van diákjaira. Leóban hatalmas erők feszülnek, csak a fehérség fog ki rajta. A fehérséggel, a hiány, a veszteség színével Leo a szerelem, a szenvedély és a vér színét, álmainak szerelme, Beatrice haja vörösét fordítja szembe. Amikor azonban megtudja, hogy Beatrice beteg, s hogy betegségének valamiképpen a gyűlöletes fehérséghez is köze van, Leo önvizsgálatra kényszerül. Hogyan tovább? Mihez kezd eztán az álmaival, és mihez az erejével?

A Fehér, mint a tej, piros, mint a vér – a harmincas éveinek elején járó középiskolai tanár, Alessandro D’Avenia első regénye – az elmúlt év talán legnagyobb könyvsikere volt Olaszországban, és tucatnyi nyelvre lefordították már. Megható, de egy cseppet sem érzelgős, könnyű, de egy cseppet sem súlytalan mű – nagyszerű olvasmány.

Maga az alapsztori nem túl bonyolult. Adott egy olasz kamasz, aki teljesen hétköznapi, szeret focizni, robogóval jár és persze (hogy ez a szál se maradjon ki) szerelmes. Muszáj viszont valaminek történnie is, így bekövetkezik az, amit mostanában ténylegesen rengeteg könyv boncolgat (csak gondoljunk az Amíg élek, Nővérem húga vagy a Csillagainkban a hiba fő mozgatórugójára) a még halálos betegség, a rák. Szerintem ez mostanában már annyira általános téma lett, hogy ugyanannyi rákos fiatalról találunk könyvet a könyvtárban, mint vámpírrá változó kamaszokról, erre van kereslet. Csak azt tudnám, hogy ki szeret halálos beteg tinikről olvasni? Vagy ez is csak a csaljunk könnyet egy tinilány szemébe kampány egyik legjövedelmezőbb témaköre? Bevallom, én sok ilyen könyvet olvastam, persze nem szándékosan azért, mert „huh végre egy könyv a rákos lányról”, hanem mert tetszett a fülszövege, a borítója, amiből általában nem derül ki, hogy a rákról szól, csak miután a főhős megtudja/ főhős szerelme megtudja stb. és szinte mindig sikerül ráhibáznom az ilyen könyvekre. Egy kicsit elkalandoztam. Tehát a történetet E/1-ben ő meséli el Leo, és az ő szemén keresztül láthatjuk, hogy milyen nehéz is hinni az álmainkban és emellett persze, mint olvasó végig követhetjük, ahogyan ez alatt az egy év alatt felnő, rájön, hogy valójában mit akar. Leo sokszor kerül hullámvölgybe, lejtmenetbe, gödör aljára - ebből is látszik, hogy milyen egyszerű elbizonytalanítani, egy még erősen befolyásolható kamaszt. Leonak van egy különleges, vagy inkább furcsa tulajdonsága: mindent színekhez köt, a szerelem vörös és nyughatatlan, Silvia kék és nyugodt, a csönd fehér, és ettől fél a legesleginkább, hisz minden jobb a magányos (és ezért borzalmas) létezésnél. Sokat gondolkozik, keresi az álmait emellett pedig egy igazi dacos, ingerlékeny kamasz srác. Már most hiányzik, hogy nem olvashatom tovább a monológjait, nem hallhatom a belső hangját, és hogy nem tudom, hogy mi fog történni vele ezek után. Silvia, főhősünk legjobb barátja, a biztos pont, akit az éjszaka közepén is fel lehet hívni, tanácsokat ad, vigyáz rá, egyszóval főnyeremény a csaj. Beatrice pedig Leo (leginkább plátói) szerelme. Igen, az ő vére lesz fehér, de ezt már ki lehetett olvasni a fülszövegből. Izgalmas karakter (lehetne), bár nehéz megkedvelni, mert nem sok serül ki róla, utólag olyan mintha csak egy álom lett volna. És nem hagyhatom ki A TANÁRT, (csupa nagybetűvel) aki a tartalom szerint „különös, és lelkiismeretébresztő hatással van a

diákjaira”. Ez csak nekem tűnik olyannak, mintha az író egy kicsit beleírta volna magát a könyvbe? Hiszen ő maga is tanár és bár nem történelmet és filozófiát tanít, (hanem latint és görögöt), azért vonható párhuzam a kettő között, vagy akár a Holt Költők Társasága felejthetetlen angoltanára között (de ezeknek a szupertanároknak  majd inkább külön bejegyzést szentelek, mert érdekes téma). Az Álmodozónak átkeresztelt tanár végigkíséri Leo egész évet, ha kell, személyesen keresi fel, az órán vitatkozik vele, vagy éppen Leo olvassa a tanár blogját. Nem hagyja elveszni a fiút és ez nagyon fontos. Diákjaival keresteti a céljaikat, vágyaikat és útmutatót is ad, hogy hogyan és merre keressék őket.

A szöveg talán egy picit túl volt finomítva, szépek voltak a mondatok és az átmenetek - néha hatásosabb lett volna egy kis kamaszos csiszolatlanság, akár durvaság is. A tördelés a szövegkép és minden más is olyan volt amilyennek lennie kell, álom volt olvasni.

Borító: Abba szerettem bele elsőre, és bár annyira nem is passzol a történethez, nem tudom mással elképzelni.

Amikor jobban utánakerestem ennek az egésznek, láttam, hogy film is készült belőle, méghozzá olaszul. Találtam angol feliratos előzetest, ha valakit érdekel, akkor itt megnézheti. 

Alessandro D'Avenia Palermóban született 1977-ben. Humán gimnáziumban tanult, antik irodalomból érettségizett. Most latint és görögöt tanít középiskolában. 2010-ben megírta első regényét a Fehér mint a tej, piros mint a vért.


Eredeti cím:  Alessandro D'Avenia: Bianca come il latte, rossa come il sangue
Eredeti megjelenés: 2010
Fordította: Gál Judit
Kiadó: Európa
Oldalszám: 332

Összességében: 8/10

The DUFF

Fülszöveg:

Kody Keplinger
The DUFF
Eredeti borító

A tizenhét éves Bianca Piper cinikus, hűséges, és még véletlenül sem gondolja azt, hogy ő lenne a legszebb a barátnői között. Arról nem is beszélve, hogy okosabb annál, mint hogy elkábítsák az iskolai nőcsábász, Wesley Rush szavai. 
Ami azt illeti, Bianca kifejezetten gyűlöli ezt a srácot. 
Amikor pedig Wesley Duffnak nevezi őt, egyszerűen ráborítja a kóláját. 

Ám Bianca élete otthon sem éppen tökéletes, így figyelemelterelésre van szüksége. Azon kapja magát, hogy megcsókolja Wesleyt. És ami a legrosszabb, még élvezi is. Hogy elszabaduljon a mindennapok poklából, beleveti magát a fiúval egy titkos „ellenségek extrákkal” kapcsolatba. 

És ez egészen addig működik is, amíg ki nem csúsznak a dolgok az irányítása alól: kiderül, hogy Wesley nem is olyan rossz hallgatóság, ráadásul az ő élete is elég kiábrándító. Bianca elborzadva veszi észre, hogy kezd beleszeretni abba a srácba, akiről úgy gondolta, mindenkinél jobban utálja.

Szerintem: 

Egy nagyon lehúzó kritikában találkoztam ezzel a könyvvel először. A fülszöveg miatt, nem is volt szimpatikus, és miután megnéztem belőle a filmet, már 100%-ékra biztos voltam abban, hogy ez sem különbözik az összes többi bugyuta gimis tini love sztoritól. Aztán egyik éjszaka belekezdtem az E-bookomon és hatalmas meglepetés volt. Mert ez a könyv egyáltalán nem az, mint amire gondoltam.

Meglepett, mert értelmes volt, komoly és kedves, emellett még szórakoztató is. Meghagyták azt a fajta vicces tinis bénázást, amiért én nagyon rajongok.

A történet egyszerű, de nem csak közhelyekből áll. Biancát, a nagymenő Wesley rádöbbenti, hogy ő csak a DUFF a barátai közt. (Rövidítés, Ügyeletes Ronda Dundi Barátnő) Ezen kezd el agyalni a főhős. Közben szépen lassan eltávolodik mindenkitől és a helyzet egyre rosszabb lesz. A fő téma: az önértékelés: Mit gondolnak rólam? Vonzó vagyok? Érdekes vagyok? Olyannak látnak, amilyennek szeretném, hogy mások lássanak?  Ezek azok a kérdések, amik a főhősünkben is felmerülnek, méghozzá elég gyakran. (Persze látszólag nem sokat ad a látszatra.) Bianca szeretné megtalálni önmagát, kideríteni hogy mit (és kit) szeretne igazán és, hogy mit jelent a barátság. A könyv az alkoholizmus, a csonka család, a felelősség és a szexualitás témáját is felveti és néhol elég mélyre ás benne..

Bianca nagyon makacs lány, önfejű, sokszor gyerekes és soha nem enged az igazából. Emellett kedves, értelmes és nyilvánvalóan szeretethiányos. Nem szeret mindent a nyilvánosság előtt intézni, mint legjobb barátnői Casey és Jess a gyönyörű, céltudatos bombázok, akikért mindenki odavan, köztük Wesley  Rush is, a könyv másik főszereplője, a látszólag felszínes, gazdag srác, aki úgy váltogatja a barátnőit, mint más a zokniját. De ebben a könyvben semmi sem ilyen egyszerű. A karakterek árnyaltak, mindenkinek vannak gyenge pontjai és olyan területei, amin verhetetlen.

Ajánlom minden önmagát kereső tininek, aki már átélte, hogy egy gimiben nem olyan könnyű megtalálni a helyünket.

Kedvenc idézet: 

 ” – Spanyol? – pillantott le a papírlapokra, miközben összeszedte őket. – Mondj valami érdekeset spanyolul! 
– El tono de tuvozhacequequieraestrangularme. 
Felálltam, majd vártam, hogy átnyújtsa a papírokat. 
– Szexin hangzik. – Felállt, majd odanyújtotta a spanyol feladatokat tartalmazó lapokat, amiket összekapart a földről. – Mit jelent? 
– Amikor meghallom a hangodat, legszívesebben megfojtanám 
saját magamat. 
– Te kis perverz.”

Borító: Tökéletesen illett az eredeti elképzelésemhez a könyvről. Annyira szerintem nem jó, de szerencsére nem kellett sokat bámulnom, mert az E-bookomon ugyebár csak a szöveg van.

Mint fentebb már említettem a könyvből készült film is. Önmagában nem rossz tinivígjáték, voltak vicces jelenetek, jól ábrázolták Biancát, (én is pont így képzeltem el). Wesley szívdöglesztő volt, viszont rengeteg fontos (és kedves/aranyos) jelenetet kihagyták, így nem jött át igazán a karaktere, írtak bele új szereplőket, látványos szivatásokat, egyszóval egy felszínes, rózsaszín, disney világot csináltak az amúgy értelmes történetből.

Itt a trailer:

Írónő:  Kody Keplinger


Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: The DUFF
Kiadás éve: 2010
Oldalszám: 300 oldal
Képek forrása: weheartit.com

Összeségében: 8/10

Andy Weir: A Marsi

az eredeti borító

  Hat nappal ezelőtt Mark Watney az elsők között érkezett a Marsra. Most úgy fest, hogy ő lesz az első ember, aki ott is hal meg.

Miután csaknem végez vele egy porvihar, ami evakuációra kényszeríti az őt halottnak gondoló társait, Mark teljesen egyedül a Marson ragad. Még arra is képtelen, hogy üzenetet küldjön a Földre, és tudassa a világgal, hogy életben van – de még ha üzenhetne is, a készletei elfogynának, mielőtt egy mentőakció a segítségére siethetne.

Bár valószínűleg úgysem lesz ideje éhen halni. Sokkal valószínűbb, hogy még azelőtt vesztét okozzák a sérült berendezések, a könyörtelen környezet vagy egyszerűen csak a jó öreg „emberi tényező”.

De Mark nem hajlandó feladni. Találékonyságát, mérnöki képességeit, és az élethez való hajthatatlan, makacs ragaszkodását latba vetve, rendíthetetlenül állja a sarat a látszólag leküzdhetetlen akadályok sorozatával szemben. Vajon elegendőnek bizonyul-e leleményessége a lehetetlen véghezviteléhez?

Sosem hittem, hogy tetszeni fog ez a könyv. Mert nem igazán hoznak lázba sem az űrhajók sem a bolygók, de még a marslakók sem. Nem vagyok sci-fi rajongó és általában halálra unom magam kémia és fizika órán, helyette inkább verseket olvasok és bámulok kifelé az ablakon. 

Erre a könyvre viszont azt kell mondanom, jó volt, nem azt mondom, hogy „mega-atom-über-szuper-zseniális”, de élveztem. Elsősorban azért, mert már az első mondattal megnevettetett, (szerintem nem spoilerezek nagyon, ha leírom, az első mondat: „Erre rábasztam.”) De nem csak az elején, mivel a főszereplőnek fantasztikus humora van, ami a legreménytelenebb helyzetekben is megcsillan. Másodsorban pedig azért fogott meg már rögtön az első oldalaknál, mert (örök pesszimistaként) én szeretem a reménytelennek tűnő helyzeteket, mármint szeretek róluk olvasni (lásd Csillagainkban a hiba, vagy a Majd újra lesz nyár). De mégis: el tudnánk képzelni annál kilátástalanabb helyzetet, mint hogy otthagynak valakit a Marson tök egyedül és valahogy túl kell élnie? Tiszta Robinson Crusoe, csak neki termékeny föld volt a talpa alatt, tudott szkafander nélkül is sétálgatni és a levegő nem volt mínusz 60 fokos. Tehát itt egy picit nehezebb a helyzet, ezért is jön jól a pozitív gondolkodás. Mark Watney (a kutató, aki nem mellesleg botanikus és mérnök) talán képes még ezeket a problémákat is áthidalni, bár ehhez rengeteg szerencse és kitartás kell. Állandóan számol, képleteket ír és ellenőriz mindenféle abszolút érthetetlen működésű szerkezeteket, és ezt ráadásul nagyon hosszan is teszi. Ezek a részek nem mindig érdekeltek, persze izgultam, hogy mi lesz vele, csakhogy hiába érzem magam okosnak, hogy ilyen képleteket olvasok, egy idő elvesztettem a fonalat (na jó, szinte azonnal) és át is ugrottam több ilyen részt. 

Azért a történetet végigszurkoltam, izgultam, reménykedtem, mintha én is a NASA központjában ülnék és figyelném, hogy mit csinál, mert bármennyire is akartam, nem tudtam neki segíteni. Se senki másnak, aki még az űrhajóban volt; ők is érdekes karakterek lehettek volna, szerintem kaphattak volna egy kicsit több szerepet, hatalmas volt rajtuk is a nyomás, olyan döntéseket kellett meghozniuk, amikre én még csak gondolni sem merek, életüket kockáztatták, miközben nem mellesleg komoly fizikai megpróbáltatásokat kell kiállniuk. Szerintem én már attól rosszul lennék, ha egy picit megdől az űrhajó. Eddig sem akartam űrutazni, ezek után sem fogok, ez a könyv sem hozta meg hozzá a kedvem. Azt viszont sajnálom, hogy nincs több tehetségem a kémiához, mert akkor talán még ennél is élvezhetőbb lett volna a számomra könyv. 

Főleg a kémia tagozatos évfolyamtársaimnak ajánlom, ők biztosan imádni fogják. 

A borító látványos, mutatja, hogy mire számíthatsz (és persze nagyon hasonlít az eredetihez, ami nálam mindig plusz pont). 

Kedvenc idézeteim,

  (…) Nem gondoltam, hogy a laptopnak baja lehet odakint. Ez csak elektronika, nem igaz? Elég meleg marad arra a rövid időre, amíg szükségem van rá, levegő pedig egyáltalán nem kell neki. 
     Azonnal meghalt. A képernyő még azelőtt elsötétült, hogy kiléptem volna a légzsilipen. Mint kiderült, az „L” az „LCD”-ben annyit tesz, hogy „likvid”. Gondolom, vagy megfagyott, vagy elpárolgott. Lehet, hogy írok majd egy vásárlói értékelést. „A terméket a Mars felszínére hoztam. Nem működött. 0/10”.

"Igen, naná, hogy a ragasztószalag szinte teljes vákuumban is működik. A ragasztószalag bárhol működik. A ragasztószalag mágia, amit bálványozni kellene."

Nemsokára film is lesz a történetből, ez pedig az előzetese:

Az író

Eredeti cím: Andy Weir: The Martian

Megjelenési év: 2014

Kiadó: Fumax

Oldalszám: 358

Képek forrása: Pinterest

Úgy összességében 8/10 

Stephanie Perkins: Lola és a szomszéd srác avagy mindenkinek helyes srác lakik a szomszédjában?

"A tökéletlenség szép, az őrület zsenialitás, és még mindig jobb nevetségesnek lenni, mint halál unalmasnak."

Marilyn Monroe

Fülszöveg:
Lola Nolan, a szárnypróbálgató divattervező nem híve a divatkövetésnek. Ő jelmezeket alkot. Minél ütősebb a szerelése – minél sziporkázóbb, furább és vadabb –, annál jobb. De bármennyire hajmeresztő is a stílusa, Lola imádja a szüleit, tűzbe menne a barátnőjéért, és merész terveket szövöget a jövőről. Szóval minden tök tuti (a dögös rocker fiúját is beleértve), amíg vissza nem költöznek a környékre a rémes/utálatos Bell ikrek: Calliope és Cricket. Miután Cricket – a tehetséges feltaláló -,ikernővére árnyékából kilépve, ismét része lesz Lola életének, a lány rákényszerül, hogy végre tudomásul vegye az érzéseket, amiket időtlen idők óta táplál a szomszéd srác iránt. 

Sok könyvnél úgy érzem, mintha nekem írták volna. Felkeltette az érdeklődésemet a borító, a fülszöveg, meg persze az, amit a Blogturné Klub keretében olvastam róla.

Ez a könyv olyan, amit az anyukák-nagymamák valószínűleg (önszántukból) nem vesznek meg az lányuknak-unokájuknak. Mégis, milyen nagymama vesz könyvet egy lila hajú lánnyal a borítón egy ilyen kompromittáló címmel? Ha mégis kézbe venné, akkor meg a fülszöveg alapján tenné vissza a polcra, mert abból az is kiderül, hogy a fura parókás lányt ráadásul két meleg férfi neveli. Persze nem mondom, hogy minden anya vagy nagymama konzervatív, sőt…, de ez nem igazán az ő világuk. Ezért is vettem meg én magamnak.

A Lola, nálam új szó a különlegesre. Mégis, mi mást lehetne mondani egy olyan lányra, aki jelmezeket hord. Azt a filozófiát követi, hogy sohasem veszi fel kétszer ugyanazt az összeállítást. Imádja a színeket, az anyagokat, a csillogást, úgy érzi, így mutathatja meg, ki is ő valójában. Néha viszont, mint minden tini, ő is elbizonytalanodik.

Max, Lola szexi pasija már elmúlt 20 éves, egy rockbandában játszik. Szinte csak feketét hord és nagyon szerelmes. Makacs, mint egy öszvér és a megbocsátás sem az erőssége. Lola szülei: Andy és Nathan. Andy, a férfi, akinek pitesütő vállalkozása van és ezen felül a legvajszívűbb karakter akiről valaha olvastam, Nathan pedig a másik apuka, a kemény szigort és a fegyelmet képviseli otthon. (Ő igazándiból Lola nagybátyja – de Andynek azért még nem testvére...)

Még nem említettem, de ez a történet egy második rész. Ez azért nem zavaró, mert az egyes részek története nem kapcsolódik szorosan, és teljesen más nézőpontokat és karaktereket ismerhetünk meg. Persze feltűnnek régi figurák, akiknek így többet tudhatunk meg az életéről, arról, hogyan boldogulnak. Mondhatnám, hogy jobb volt, mint az Anna és a francia csók, de végtére is ugyanaz volt. Ugyanaz a történet egy kicsit más köntösben, és nem lennék meglepve, ha a harmadik kötet is egy ilyesfajta szerelmi történetet boncolgatna. Tény, hogy nagyon kiszámítható volt, de ha az emberek ezt élvezik (és bevallom sokszor én is), akkor meg minek pazaroljam arra az időt, hogy leírjam, mennyire, de mennyire sablonos. Igaz, hogy tele van klisékkel, de megtoldja az egészet néhány nagyon egyedi gondolattal és így valahogy mégis különlegesnek hat.  
  
Mindenkinek van egy helyes szomszédja? Vagy ez egy közös ábránd? Mert nekem sajnos nincs (vagyis van, remélem, nem olvassa a blogomat). De azért remélem, hogy egyszer majd lesz (lásd előző mondat), mert ha sok könyvhősnőnek ilyen mázlija van, akkor igazán nekem is lehetne (megint lásd). Vegyük példának okáért Katie-t (Obszidián) akinek a szomszédja Daemon, vagy Lillát, akinek Krisztián a szomszédja (Nyitótánc), de most itt van Lola is, így aztán ez már tuti nem véletlen.

Borító: Nem úgy, mint az Anna és a francia csóknál, itt illett a történethez a borító. Épp annyira volt szokatlan, mint a belseje. Nekem tetszett és ott díszeleg a polcomon.

Stephanie Perkins
Dél-Karolinában született és most Észak-Karolinában él férjével és macskájával. Tinédzser korában felnőtt könyveket olvasott, de egyszer egy barátnője elcipelte moziba a Neveletlen hercegnő naplójára és annyira megtetszett neki, hogy el is olvasta. Azóta csak tiniirodalmat olvas és ír. Egész életében könyvekkel dolgozott, volt könyvesbolti eladó, könyvtáros, majd végül író lett.

Eredeti cím: Stephanie Perkins: Lola and the Boy Next Door
Eredeti megjelenés: 2011
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordító: Komáromy Rudolf
Oldalszám: 336
Honnan szereztem: Könyvhéten vettem

 Úgy összességében: 8/10

Veronica Roth: A hűséges avagy hűségesnek maradni egy trilógiához

"Van, ami akkor is igaz, ha nem hiszünk benne."

Angyalok városa c. film

Itt írtam az előző két részről: Beavatott és Lázadó

Fülszöveg:

Darabjaira hullott a csoportokra épülő társadalom, amelyben Tris Prior hitt korábban: erőszakos cselekmények és hatalmi harcok vezettek a széteséséhez, a túlélők veszteségek és árulások sebeit hordozzák. Tris ezért aztán él a felkínált lehetőséggel, hogy feltérképezze a város általa ismert határain túli világot. Hátha ott, a kerítésen túl megadatik neki és Tobiasnak, hogy elkezdjék egyszerű, közös életüket, amelyet nem terhelnek szövevényes hazugságok, érdek-összefonódások és fájdalmas emlékek.
Az új világ azonban félelmetesebbnek bizonyul, mint amelyet Tris maga mögött hagyott. A korábbi felismerések értelmüket veszítik, veszélyes új igazságok formálják át az embereket, akiket szeretett. Trisnek ismét meg kell vívnia a maga csatáját, hogy megérthesse a bonyolult emberi természetet és önmagát: képtelennél képtelenebb döntéseket kell hoznia a bátorság, a hűség, az áldozatkészség és a szeretet próbatételei során.

Szerintem...

Mint mindenki, én is félve tekintettem először erre a könyvre. Amiket írtak róla, és ahogyan az értékelési százaléka elképesztően alacsonyra váltott szinte napok alatt. (Valószínűleg a nagyon megosztó vélemények miatt). Ez a könyv nagyon sok minden volt egyszerre, romantikus, átláthatatlan, egyszerű, kiszámíthatatlan és zavaros. Bocs, de nem tudom kevesebb jelzővel leírni. Voltak részek, ahol leült a történet, talán túl sokat vártunk a zárókötettől.

Hiába szól egy háborúról (lázadásról) egy disztópikus világban, nem ez az, ami megnyeri az olvasókat, hanem a karakterek és az ő viszonyuk – ehhez gyakran csak kaotikus háttér a felbolydult világ. Mint az előző részben, itt is borzasztó gyorsan pörögnek az események, és néha vissza kellett lapoznom, hogy akkor ez most elszaladt vagy lelőtt valakit, esetleg lelőtték vagy mondjuk meghalt?

Közben elég sok plusz információt kaptunk a világ felépítéséről és mindent, amit eddig tudtunk róla, megcáfolták. A könyv közepe felé rá kellett jönnünk arra is, hogy főhőseink egy olyan rendszer ellen küzdenek, amelyet már nem lehet megjavítani. A génmanipuláció és az ebből fakadó megkülönböztetés tette igazán ijesztővé ezt a posztapokaliptikus világot. Amikor átgondoltam ezt a gén-dolgot akkor azért belegondoltam, hogy milyen érzés lehet, ha valaki az arcodba mondaná, hogy azért viselkedsz így, mert genetikailag sérült vagy (ez ugyanaz, mint a „mert fekete vagy”, „mert cigánynak születtél”). A hideg is kiráz ettől az egésztől. Ráadásul a mi mostani világunk sem áll távol ettől a DNS módosító ötlettől, ami ebben a történetben rosszul sült el. (Mintha a Gattaca c. film is erről szólna.)

A Hűséges lezárta Tobias és Tris történetét.

Érdekesnek indult, hogy két szemszögből íródott a könyv, de elég idegesítő volt, hogy szinte mindenről ugyanúgy gondolkodtak, amitől az az érzésem támadt, mintha mindig Tris beszélne, csak nem lehet mindenhol egyszerre (ráfért volna egy időnyerő). A vége felé beláttam, hogy mégsem volt teljesen hülye ötlet. Na, de vissza a két főszereplőre, jó volt, hogy végre (majdnem) mindenben őszinték voltak egymáshoz és sikerült végre egy picikét több időt kettesben tölteniük (percekben mérhető, leszámítva az alvást a közös hálóteremben). Az áldozatok azok fájtak nagyon, még akkor is, ha egy háborús helyzetben számítani lehetett rá.

Sokak, pont a befejezés miatt húzták le ennyire a könyvet (én épp hogy azért értékelem fel), persze nem erre a végre számítottam, és nem mondhatom, hogy nem viselt meg. Igenis megviselt. Konkrétan ki akartam vágni az ablakon. (Nem tettem meg, mert kölcsönkönyv.) 

Két óra dühöngés után beláttam, kellett ez a befejezés ahhoz, hogy elhiggyem a történetet és lezáruljon a trilógia. Ahogy az előbbiekből kiderült, ez nem egy habos tündérmeséről lett koppintva, mégis jó volt, hogy szíven ütött.

Borító: Hasonlít a többire, nem valami nagy szám szerintem. Kíváncsi vagyok a majd két-három év múlva megjelenő filmes borítóra.

A film: A beavatott sikerét látva, a készítők úgy döntöttek, hogy az utolsó részt (A hűségest) két részre fogják bontani. Háát, lassan már minden trilógiának/sorozatnak az utolsó részét szétbontják, és ez már megint a pénzről szól. Bár, lehet, hogy két filmben hatásosabban tudják érzékeltetni a történetet, mintha csak 1,5 órába kéne bepréselni.

A második film 2015 tavaszán érkezik és most is épp Atlantában forgatnak (mint, ahogy a twitter posztokból kiderült).

Írónő: Veronica Roth, akiről már írtam több ízben is a top 10 íróknál és a trilógia előző köteteinél is.
 
Eredeti cím:  Veronica Roth: Allegiant 
Eredeti megjelenés: 2013
Fordította: Logos
Oldalszám: 450
Kiadó: Ciceró
Honnan szereztem: Kölcsönkaptam :)

Úgy összességében : 8/10

Tavi Kata : Nyitótánc avagy minden kosaras jól táncol?

„A mosoly legrövidebb út két ember között, a tánc pedig legrövidebb út két lélek között.”

Fülszöveg:

Lilla imád táncolni, épp ezért alig várja az új középiskolát és a tánccsoportot, az új barátnőket, no meg a helyes fiúkat.
Csakhogy a szomszédba költözött nyáron a leghelyesebb srác, a kosaras Krisztián, aki úgy fest, mint egy rockisten.
A szülők azt mondják, valaha ők barátok voltak, de akkor miért olyan elutasító Krisztián?
Mi zajlik a kosárcsapatban, miért vitáznak egymással a fiúk, hol nyíltan, hol burkolva? Tényleg a tehetség számít?
Mi történik a lányok között? Hogyan lehet barátságból elutasítás, szeretetből harc? Van-e megbocsátás egy lánycsapatban?
Lilla nagyszájúan lavíroz az iskola nyüzsgő életében, barátságok és szerelmek között. Szurkol a kosárcsapatnak, szenved a feleltetések alatt, és hol örömmel, hol bánatosan éli a középiskolások mindennapi, ám izgalmas életét.

Szerintem...

Nagyon sok ilyen témájú regényt olvastam mostanában, de hát ez érthető, hisz annyi idős vagyok, mint a főszereplők átlagosan, így aztán nem esik nehezemre elolvasni, megérteni, véleményt alkotni róluk. Mindegyik ilyen témájú könyv más, nem mondom, hogy nincsenek hasonlóságok, de végtére is mindenki többé-kevésbé ugyanazokkal a problémákkal küzd.

Nagyon tetszett, hogy a főszereplő egyből belecsap a lecsóba, és nem kerülgeti a forró kását (Igen, két kajás közmondás egy mondatban, nagyon gáz.)

Lilla, mint főhősnő nem volt rossz karakter, nem volt tehetetlen, béna, de még ostoba sem (szerintem ennek a típusnak a gyakori szerepeltetése szándékos az írók részéről: a főhősnők bénázása önbizalomnövelő, amitől függővé válhat az olvasó), képes kiállni a véleményéért és úgy viselkedik, mint egy igazi tini. Életrevaló, lobbanékony , a haja pedig vörös ami pedig semmiképp nem átlagos. Minden nyarat a rokonainál tölti vidéken, ami nekem egy kicsit fura, mert én sosem szoktam, és úgy tér vissza a XI. kerületbe minden nyár végén mintha semmi sem történt volna, amíg távol volt. Így érik őt a nagy meglepetések. (Mondjuk a Szent Johanna és a többi suliév tagolású lányregény is ezzel a fogással él, szóval úgy tűnik, hogy a következő részekben is meglepetésekben tobzódik majd a szeptember).

A többi karakterről nem is igazán tudnék írni, mert a könyv annyira keveset mondott el róluk, hogy igazából csak sötétben tapogatóznék. 

 

Maga a történet nem hasonlított sem igazán a D.A.C.-ra sem pedig a Szent Johanna Gimire, de mielőtt még felsorolnám az összes magyar tiniregényt, megjegyzem, felesleges lenne, mert egyikre sem hasonlított. A maga módján kifejezetten eredeti történet (kezdete) volt.

A fejezetek hónapok, emiatt aztán kicsit gyors a tempó és ilyen villámsebességgel száguldunk végig az egész éven, de nem baj, legalább egy percig sem unatkoztam.

Viszont a nagyon gyors tempó miatt,éppen csak felvázolta a táncokat, (amelyekből, nagyon sokat tartalmazott a könyv, hisz a főszereplőnk tánctagozatra jár és nem csak órái vannak, hanem előadásai is.) ezeket élőben és a tv-ben is szeretem nézni, miért ne olvashatnék  részletesen egy könyvben? Nem lett volna unalmas, ha az író egy picit több oldalt szán ezekre a táncleírásokra. A „nagyon izgulok, mindjárt kezdődik” felvezetés után  fél oldallal arrébb „aztán már vége is lett” lekeverés jön ripsz-ropsz. 

Volt sok jó poén , de beskatulyázás is. Volt „szépfiú”, „meg-mondom-mindenkinek-lány” „nyugodt lány” a „díva”, a nagyon „beképzelt srác. Sok tipikus karakter kapott helyet, de ez elkerülhetetlen, hiszen nem járhatnak minden gimnáziumba más tulajdonságokkal felruházott diákok, kell, hogy legyen átfedés.  Persze nincs tiniregény szerelmi szál nélkül és itt is le kell futni a szokásos köröket a megbántással és minden egyéb marhasággal (amit persze jó olvasni.). 

Ez a könyv szerintem semmivel sem maradt el a külföldi tiniregényektől, sőt az első 50 oldalba úgy szerettem bele, hogy nem is néztem meg, ki az író. Igaz, hogy egy kicsit elfogult vagyok a magyar írókkal kapcsolatban, de hát örülök annak, hogy ismerős terepen, ismerős problémákkal magyar nevű szereplők küzdenek.

 

Nagyon szerettem volna már megszerezni ezt a könyvet, mert „már csak ez az egy hiányzott” ahhoz, hogy az összes magyar írótól származó, mai „gimis” regényt elolvassam.

Jó kis könyv volt, van akinek biztos limonádé, mert nem boncolgatott nagy témákat, csak a mindennapi harcokat egymással és magunkkal, talán nem volt világmegváltó mondanivalója, de mégis lehetett benne élni. Jó volt, úgy ahogy volt. 

Borító: Nekem tetszik. 

Idézet: 

„– Néha olyan vagy, mint anyád.
– Mint egy diktátor?
– Hallottam ám!- kiabált a konyhából anya.”

A címben feltett kérdésre pedig a könyvbeli történetek alapján, tutira igennel felelnék, de én is ismerek kosarasokat, olyanokat is, akik nem tudnak táncolni, de nem állítom, hogy egy kosarasból nem lehet táncbajnok.

 

Az írónő: A Tavi Kata írói álnév. A blogján jellemezte önmagát. Amit itt nézhettek meg. 

„Leginkább úgy tudom magam jellemezni, hogy felsorolom azt a pár dolgot, ami nélkül a napjaim totális depresszióba süllyednének : a családom, a barátaim, az olvasás, a zene, az írás, a fürdők és… azt hiszem, a kávé :-).”

 

Eredeti megjelenés: 2013
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám:  358. oldal

Úgy összeségében : 8/10