Tavi Kata : Nyitótánc avagy minden kosaras jól táncol?

„A mosoly legrövidebb út két ember között, a tánc pedig legrövidebb út két lélek között.”

Fülszöveg:

Lilla imád táncolni, épp ezért alig várja az új középiskolát és a tánccsoportot, az új barátnőket, no meg a helyes fiúkat.
Csakhogy a szomszédba költözött nyáron a leghelyesebb srác, a kosaras Krisztián, aki úgy fest, mint egy rockisten.
A szülők azt mondják, valaha ők barátok voltak, de akkor miért olyan elutasító Krisztián?
Mi zajlik a kosárcsapatban, miért vitáznak egymással a fiúk, hol nyíltan, hol burkolva? Tényleg a tehetség számít?
Mi történik a lányok között? Hogyan lehet barátságból elutasítás, szeretetből harc? Van-e megbocsátás egy lánycsapatban?
Lilla nagyszájúan lavíroz az iskola nyüzsgő életében, barátságok és szerelmek között. Szurkol a kosárcsapatnak, szenved a feleltetések alatt, és hol örömmel, hol bánatosan éli a középiskolások mindennapi, ám izgalmas életét.

Szerintem...

Nagyon sok ilyen témájú regényt olvastam mostanában, de hát ez érthető, hisz annyi idős vagyok, mint a főszereplők átlagosan, így aztán nem esik nehezemre elolvasni, megérteni, véleményt alkotni róluk. Mindegyik ilyen témájú könyv más, nem mondom, hogy nincsenek hasonlóságok, de végtére is mindenki többé-kevésbé ugyanazokkal a problémákkal küzd.

Nagyon tetszett, hogy a főszereplő egyből belecsap a lecsóba, és nem kerülgeti a forró kását (Igen, két kajás közmondás egy mondatban, nagyon gáz.)

Lilla, mint főhősnő nem volt rossz karakter, nem volt tehetetlen, béna, de még ostoba sem (szerintem ennek a típusnak a gyakori szerepeltetése szándékos az írók részéről: a főhősnők bénázása önbizalomnövelő, amitől függővé válhat az olvasó), képes kiállni a véleményéért és úgy viselkedik, mint egy igazi tini. Életrevaló, lobbanékony , a haja pedig vörös ami pedig semmiképp nem átlagos. Minden nyarat a rokonainál tölti vidéken, ami nekem egy kicsit fura, mert én sosem szoktam, és úgy tér vissza a XI. kerületbe minden nyár végén mintha semmi sem történt volna, amíg távol volt. Így érik őt a nagy meglepetések. (Mondjuk a Szent Johanna és a többi suliév tagolású lányregény is ezzel a fogással él, szóval úgy tűnik, hogy a következő részekben is meglepetésekben tobzódik majd a szeptember).

A többi karakterről nem is igazán tudnék írni, mert a könyv annyira keveset mondott el róluk, hogy igazából csak sötétben tapogatóznék. 

 

Maga a történet nem hasonlított sem igazán a D.A.C.-ra sem pedig a Szent Johanna Gimire, de mielőtt még felsorolnám az összes magyar tiniregényt, megjegyzem, felesleges lenne, mert egyikre sem hasonlított. A maga módján kifejezetten eredeti történet (kezdete) volt.

A fejezetek hónapok, emiatt aztán kicsit gyors a tempó és ilyen villámsebességgel száguldunk végig az egész éven, de nem baj, legalább egy percig sem unatkoztam.

Viszont a nagyon gyors tempó miatt,éppen csak felvázolta a táncokat, (amelyekből, nagyon sokat tartalmazott a könyv, hisz a főszereplőnk tánctagozatra jár és nem csak órái vannak, hanem előadásai is.) ezeket élőben és a tv-ben is szeretem nézni, miért ne olvashatnék  részletesen egy könyvben? Nem lett volna unalmas, ha az író egy picit több oldalt szán ezekre a táncleírásokra. A „nagyon izgulok, mindjárt kezdődik” felvezetés után  fél oldallal arrébb „aztán már vége is lett” lekeverés jön ripsz-ropsz. 

Volt sok jó poén , de beskatulyázás is. Volt „szépfiú”, „meg-mondom-mindenkinek-lány” „nyugodt lány” a „díva”, a nagyon „beképzelt srác. Sok tipikus karakter kapott helyet, de ez elkerülhetetlen, hiszen nem járhatnak minden gimnáziumba más tulajdonságokkal felruházott diákok, kell, hogy legyen átfedés.  Persze nincs tiniregény szerelmi szál nélkül és itt is le kell futni a szokásos köröket a megbántással és minden egyéb marhasággal (amit persze jó olvasni.). 

Ez a könyv szerintem semmivel sem maradt el a külföldi tiniregényektől, sőt az első 50 oldalba úgy szerettem bele, hogy nem is néztem meg, ki az író. Igaz, hogy egy kicsit elfogult vagyok a magyar írókkal kapcsolatban, de hát örülök annak, hogy ismerős terepen, ismerős problémákkal magyar nevű szereplők küzdenek.

 

Nagyon szerettem volna már megszerezni ezt a könyvet, mert „már csak ez az egy hiányzott” ahhoz, hogy az összes magyar írótól származó, mai „gimis” regényt elolvassam.

Jó kis könyv volt, van akinek biztos limonádé, mert nem boncolgatott nagy témákat, csak a mindennapi harcokat egymással és magunkkal, talán nem volt világmegváltó mondanivalója, de mégis lehetett benne élni. Jó volt, úgy ahogy volt. 

Borító: Nekem tetszik. 

Idézet: 

„– Néha olyan vagy, mint anyád.
– Mint egy diktátor?
– Hallottam ám!- kiabált a konyhából anya.”

A címben feltett kérdésre pedig a könyvbeli történetek alapján, tutira igennel felelnék, de én is ismerek kosarasokat, olyanokat is, akik nem tudnak táncolni, de nem állítom, hogy egy kosarasból nem lehet táncbajnok.

 

Az írónő: A Tavi Kata írói álnév. A blogján jellemezte önmagát. Amit itt nézhettek meg. 

„Leginkább úgy tudom magam jellemezni, hogy felsorolom azt a pár dolgot, ami nélkül a napjaim totális depresszióba süllyednének : a családom, a barátaim, az olvasás, a zene, az írás, a fürdők és… azt hiszem, a kávé :-).”

 

Eredeti megjelenés: 2013
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám:  358. oldal

Úgy összeségében : 8/10