D.A.C.-olunk de már negyedszer

Kalapos Éva: D.A.C. (Nem gyerekjáték)

Előző három rész linkjei: D.A.C. 1 D.A.C. 2 D.A.C. 3.

Megint csak 24 óra kellett ahhoz, hogy kiolvassam, viszont a véleményt már egy ideje érlelem magamban, mert igazság szerint nem tetszett annyira: amilyen jó volt a harmadik rész, azt a magasságot most ebben a kötetben már nem igazán sikerült megugrani, ez inkább tűnik amolyan átkötő regénynek, de talán a következő már hozni fogja a korábbi formát, legalábbis nagyon remélem.

A történet nem bővelkedett meglepő fordulatokban, és még csak olyan jelenet sem volt, ami gyomorszájon vágott volna. Ugyanakkor a dialógusok – leginkább viták – erőteljesek és nyersek voltak, el sem akartam hinni, hogy ennyire bele tudom magam élni egy könyvbeli vitába. Itt most konkrétan Dani és Flóra veszekedéseire gondolok, ahogyan például az ex-kérdést kezelték. Persze ezen kívül is voltak dolgok, amelyek kifejezetten tetszettek, ebben a negyedik részben például sokkal több szó esett a családról, mint az eddigiekben összesen, jó volt már ezt a szálat is mélyrehatóan átbeszélni, reális volt, és érzelmileg annyira kimerítő, hogy örültem, amikor épp senki sem volt haragban a másikkal.

Amit még szeretek a D.A.C.-ban – és most már látom, hogy olyasmi is akad, ami mégis inkább tetszett, mint nem – az az, hogy nem a főhős körül forog az egész univerzum, hanem minden karakternek megvan a saját élete, amibe még mi sem láthatunk bele; előttünk is maradnak titkok. Hús-vér emberek lépnek elénk, akik nagyon ki vannak találva, és ez megint egy pozitívum. Az Apa karaktere érdekes, eddig nem tudhattunk meg ennyit róla, mert az apa-lánya kapocs hosszú időn keresztül tabu volt, de jó, hogy ledőlt ez a fal is. Geri pedig néha felnőttebb, mint Flóra és kezd a kedvenc szereplőmmé válni (HŐSÖM!!), és szerintem jogosan, hiszen tanul a tapasztalataiból, szereti a családját, átlátja a problémákat, viszont ha maga Flóra is átlátna, akkor talán túl könnyen mennének a dolgok…

Viszont nagyon zavart a könyvben, hogy eltűntek a filmes utalások, persze a címek ott vannak, de ezeken kívül hol marad az egy-egy jelenethez hasonlítgatás, vagy hová lettek a színészek, vagy bármi? Pedig már úgy vártam…

 Hol vannak a Vad Fruttik? Oké, hogy nem lehet őket egész életünkben imádni, de hogy így egy szó se essen róluk a második kötet óta, pedig akkor hőseink még koncerten is voltak. Ginny imádta, Flóra folyamatosan dúdolta, és most sehol sincsenek. (Ahogyan más zenék se nagyon. Se film, se zene? )

A borító pedig, hát istenem, ezek már nem lesznek jobbak, ugye? Most majd jön valami piros vagy fekete és egy kéz mondjuk, ami szívecskét mutat?

Összeségében: 6/10 

L. Molnár Edit : A sárga kanapé

 Külcsín és belbecs

Fülszöveg:
Kisó lassan 16 éves. Néha randizik, de nem különösebben izgatja a dolog. Egészen addig, amíg fel nem bukkan a színen a szomszéd srác. Illetve srácok. Hiszen egy testvérpár költözik a szomszéd házba. Kisó szerelmes lesz. Nagyon. Kristófba, az idősebb zöld szeműbe. Ő a nagy szerelem, az igazi, az ELSŐ. Legalábbis úgy tűnik.

Aztán…

Egy pénteken naplót kezd írni.
Ezt a naplót tartod most a kezedben.
Fél év történéseit.

A könyvet karácsonyra kértem, nem egy másik könyvvel együtt, de valahogy nem igazán olyan volt, mint amit vártam. A menő cím és kreatív borító egy számomra eléggé színtelen-szagtalan könyvet takar, mint az elolvasás után kiderült. Ezt bővebben lentebb.

A magyar ifjúsági regények nagyrészt naplók, általában valódi élettel teli naplók (D.A.C., Sz. J. G.). Ilyeneket mindenki szívesen olvas – mert mi lenne érdekesebb, mint másvalaki gondolataiba belelátni, lehetőleg különösebb megerőltetés nélkül. Talán saját életünk? Ugyan már, ki ér rá naplót írni manapság – talán tényleg csak az írók… Ez a könyv azonban engem legalábbis nem szippantott be és talán azért nem tudott megragadni, mert egyáltalán nem tudtam azonosulni Kisóval, a főszereplővel, valahogy nagyon nem hasonlítunk. (Igaz, már Renivel is komoly gondjaim voltak a Szent J. G.-ben). A regény/napló komoly témákat taglal, ha nem is sokat, de azt a kettőt-hármat tényleg legalább alaposan keresztül-kasul bejárja és boncolgatja, ezek pedig az összes tini életében felmerülő kérdések, bizonytalanságok, úgy mint önmagunk megértése, a szerelem és a szexualitás.

Kisó, a főszereplő nő, na jó, legyen főszereplő csaj. Aki, mondhatni túlérzékeny (extrém sokat sír), nagyon hangulatfüggő (ugyan ez igaz a tinik nagy részére) egyszer madarat lehetne fogatni vele, máskor meg inkább felpofoznád, hogy a fenébe is: vedd már észre mi van itt és hogy nem minden rólad szól! Persze egy napló miről is szólna…

Vannak iskolacentrikus naplók (lásd SzJG) ahol – igaz a főszereplő szemén keresztül - csak az osztály életét írja le, de egy napló lehet barát- és szerelemcentrikus, nulla sulival (mint D.A.C.), szerintem ez érdekesebb megközelítés.

Az írónő a naplót még megspékeli néhány láthatatlan mellékszereplővel és persze a SRÁC-cal  csupacsupa nagybetűvel. A srácról jóformán semmit se tudunk, csak hogy zöld a szeme. Elbűvölően, káprázatosan, bűbájosan sziporkázóan zöld (ez az műfaj talán legnagyobb közhelye, az életben annyi zöld szemű csodalény nem szaladgál, mint a mai lányregényekben).Talán nem lövöm le a poént, ha mondom, hogy a könyvben nem egy, hanem két srác is nagy szerepet kap (aki legalább nem zöld szemű) de erről többet nem mondhatok. A szerelem nehéz, de egy traktor se könnyű.(De csak mert ez így biztos nem spoiler.)

 

Kisó a naplójában elég gördülékenyen ír, soha nem sokat, csak úgy éppenhogy. Ami néha nagyon jó, mert nem terjengős, máskor meg túl kevés, vagy semmitmondó a bejegyzés. Persze, mint minden napló ebben is vannak kibogarászhatatlannak tűnő gondolatmenetek, ezek feldobják egy-egy nap leírását.

L. Molnár Editnek ez az első tinikről/tiniknek szóló regénye, sok igazán édes kisgyerekkönyv után. 

Borító: Nagyon szép, keménykötésű a borítója, nagyon király és igazán mai.

Úgy összességében : 6/10

Kiadó: Pongrác
Megjelenés éve: 2014
Illusztrátor(ok):  Mendlik Bálint, Neogrády-Kiss Barnabás
Oldalszám: 256

John Green: Alaska nyomában avagy hogyan jutunk ki az Élet labirintusából?

Első pia, Első balhé, Első csaj, Utolsó szavak

„Untat ez az egész.” – Winston Churchill (mielőtt kilenc napra kómába esett és meghalt)

Fülszöveg: 

A tizenhat éves Miles Haltert elbűvölik a híres emberek utolsó mondatai és unja otthoni biztonságos életét. A középiskola után rábeszéli szüleit, hogy írassák be egy bentlakásos iskolába, mert abban bízik, ettől talán megváltozik addigi unalmas élete. Itt ismerkedik meg Alaska Younggal, az okos, vicces és halálosan szexi lánnyal, valamint Chippel, az ösztöndíjas zsenivel, aki kollégiumi szobatársa lesz.
Százhuszonnyolc nap alatt Miles élete gyökeresen megváltozik, miközben Alaskát önpusztító viselkedése a végső tragédia felé sodorja.

John Green Alabamában járt bentlakásos iskolába, amely nem sokban különbözött az Alaska nyomában Culver Creekjétől. Az Alaska nyomában az első regénye. 

29 nappal azután… (mármint, hogy elolvastam a könyvet) 

Lassan már egy hónapja várok. Várom, hogy mikor tör rám az az érzés, hogy vége a világnak mert ez egy olyan sztori. Legalábbis nekem mindenki ezt mondta. Most már arra gyanakszom, hogy nem értettem a lényegét, vagy az rám valamiért nem volt hatással. Nem tudom.

A könyv egyes napjait nem dátumozták vagy ilyesmi, hanem feltüntették, hogy előtte x nappal, utána y nappal, ami persze kúl, mert egyszerűen kreatív és ilyet még nem nagyon láttam, de annyira elveszi az ember figyelmét, hogy még hány nap van hátra addig a bizonyos dologig, hogy egyes (mint később kiderül) fontos jelenetek a fényüket vesztik. Bevallom, nekem is sokszor vissza kellett lapoznom az előtte napokra, mert csak arra figyeltem, hogy mikor jutunk már el a nagy napig, hogy unalmasnak titulált oldalakat ugrottam át és így lemaradtam néhány dologról. 

Alapjában véve egy ultramodern Rómeó és Júlia, ahogyan a Csillagainkban a hiba is (a szerző második regénye, ami most nagyon népszerű – és már a mozikban van) csak míg ez a fiúk világát térképezi fel és mutatja meg, addig a Csillagainkban a hiba inkább a lányok különösen érzékeny „annyira édes, hogy telesírom a párnám” idegét piszkálgatja. (Ami persze 90%-ban be is jön, és a csajok ténylegesen bőgnek.) Ha döntenem kéne, hogy az eddigi nálunk megjelent brutál népszerű két könyve közül, mert van több is, melyiket szeretem jobban, akkor tuti azt mondanám, hogy döntetlen. Na, de nagyon elkanyarodtam a könyvtől. Az biztos, hogy ezen a könyvön is kiválóan lehet sírni, ha az embernek ez minden vágya, de azért nem erre megy ki a sztori. Van egy kerete az egésznek, egy rendesen kitalált alappal együtt, viszont a fontos dolgok közti légüres tereket leginkább a dohányzás témája tölti ki, hogy ki-mikor-mit--hol-szívott, kivel-és-mennyire-bírta, amit egyszer elolvasni még talán élvezetes, de amikor már 10 oldalanként belefutsz egy ilyesféle „térkitöltésbe”, amit, hogy ne mondatról mondatra ismétlődjön, néha ivással, különféle hányással és füvezéssel is tarkítanak. Pufi/Miles ebbe az egész, ivás-dohányzás dologba azért megy bele, mert a többiek csinálják, megy a banda után, ami nem túl szimpatikus, talán mert alapjában véve szerintem én nem vagyok egy „sodródom az árral” típus, és volt hogy lenéztem azokat, akik ezt tették. De ha az ember beköltözik egy ilyen gimibe, akkor nyilván el kell fogadnia vagy alkalmazkodnia kell az ottani szabályokhoz, a kialakult hierarchiához, ami lássuk be, elég kemény meló. John Greennek ebben a könyvében is főszereplő a halál és a felejtés: vajon emlékezni fognak-e ránk a halálunk után? Lesz-e valaki mellettem, amikor meghalok? Lesz-e valaki aki lejegyzi az utolsó szavaimat?

Alaska Youngra, biztosan emlékezni fognak, azt garantálom.

Miles/Pufi vagy hívd, ahogy szeretnéd, a mi kedves főszereplőnk, aki végtelenül naiv (később persze megedződik), új életet kezd, bátran hallgat, mert élni szeretne, és titkon reméli, hogy majd valakit érdekel, mik is voltak az ő utolsó szavai.

Ezredes, avagy az egyetlen imádnivaló karakter, (legalábbis ő volt az egyetlen, akit meg tudtam kedvelni), aki életképes ebben a gimiben és még élvezi is. Tanítgatja Pufit, azaz igyekszik felkészíteni a kemény életre és nem utolsósorban remek balhékat szervez maga is. 

A következő, talán egyben a legfontosabb szereplő is, Alaska Young, aki hetedik szülinapjára azt kapta, hogy nevet választhatott, ami egy vészesen kreatív ötlet a szülőktől. Ő a könyv kiismerhetetlen, rejtélyes és megfejthetetlen NŐ-je, csupa (kettő) nagybetűvel. Többet nem árulok el róla, mert az mérhetetlen szemétség lenne, lelőnék minden poént. 

A címben feltett kérdésre pedig, hogy kijutunk-e valaha, azt nem én fogom megválaszolni. Majd a könyv, vagy az élet, a sors, vagy bármi, ahol te megtalálod rá a választ. 

Kinek ajánlom: Elsősorban fiúknak és persze mindenki másnak is, aki megkeresné a Nagy Talánt, csak nem tudja, hogyan fogjon hozzá.

Borító: Klassz. Szerintem felesleges róla bármit is mondani, a feliratok találóak, a színvilág átlagos.

Úgy hallottam, a filmes jogokat már eladták, a távoli jövőben valamikor ebből még film is lesz. 

Író

Eredeti cím:  John Green: Looking For Alaska

Fordító: Szabados Tamás

Kiadó: GABO

Kiadás éve: 2005

Kiadás éve itthon: 2011

Oldalszám:  292

Úgy mindent összevetve: 6/10