Harriet Manners tudja, hogy egy macska fülében 32 izom van, hogy az egy
napi járásra lévő hely 27 750 méter messze van, és azt is, hogy egy
átlagember naponta 15 alkalommal nevet. Azzal is tisztában van, hogy a
denevérek mindig bal irányba repülnek, ha előjönnek az üregükből, és
hogy a dinamit egyik alkotóeleme a mogyoró. Azt viszont nem tudja, hogy
vajon miért nem kedveli őt senki az iskolában. Így hát, amikor Harrietet
felfedezi egy modellügynökség, megragadja a lehetőséget, hogy új
emberré váljon. Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy ellopja a legjobb
barátja álmát, magára vonja ősellensége, Alexa haragját, és újra meg
újra hülyét csináljon magából a pofátlanul jóképű modell, Nick előtt. És
még akkor is, ha hazudnia kell azoknak, akiket a legjobban szeret. Bár
ott van mellette segítőtársnak a mindig lelkes és izgatott apja, meg az
überstréber zaklatója, Toby is, mégis egyik divatkatasztrófa követi a
másikat, és Harriet lassan rájön, hogy a divat kulisszái között ugyanúgy
nem találja a helyét, mint a hétköznapi világban. Vajon sikerül-e
stréberből menő csajjá változnia, miután a régi élete szinte már
darabokra hullott, vagy mindent elszúr az új életében is?
Mérhetetlenül untam ezt a könyvet.
Nem tagadom, nagyon vártam, hogy megjelenjen magyarul is és
azonnal a kezembe kaphassam. Úgy alakult, hogy csak most jutottam hozzá, de nem
bánom. Könyvtárból vettem ki, gyorsan elolvastam, aztán visszavittem. Ennyi lenne
a mi történetünk, de nem hagyhatom az egészet (több) szó nélkül.
Kezdem a könyv pozitívumaival: modern a borítója, és gyorsan
el lehet olvasni.
Több nem jut eszembe, és most jöjjenek a negatívumok:
1.Nem ragadja meg az olvasót, (legalábbis engem
nem) bármikor le lehet tenni, mert egyszerűen nem izgalmas, és nyomában nem igazán
törnek fel az olvasóból a világmegváltó gondolatok.
2.Klisékkel teli, uhh van egy béna csaj, akit
felfedeznek és előkelő környezetbe kerül, ahol meg kell tanulnia boldogulni. Nem
ismerős ez már valahonnan? Csak nekem van olyan érzésem mintha egy picit átírt
neveletlen hercegnő került volna a kezembe? És akkor még nem is említettem a
titokzatos és persze extraszexi modellsrácot.
3.Nagyon vicces akar lenni. És sajnos emiatt talán
nagyon erőltetett, a poénok vagy bénák voltak, vagy inkább kínosak, mint
viccesek, még öniróniát sem véltem benne felfedezni, pedig az mennyit dobott
volna az egészen…
4.Az emberi kapcsolatok nem életszerűek, a regényben
úgy veszekednek a 16 éves lányok, mint az óvodások, a szülők túlságosan is
gyerekesek, az ügynök pedig kezelhetetlen. Mintha az egészet nyolcadikosok
írták volna.
5.Idegesítő a nyelvezete, túl sok(k) a becézés, a mézesbarackoskrémesem,
meggymagom és bébipandám közé még befért volna egy édespicicukroskekszem is,
bár ez már messze túl van ragozva. Simán lehet, hogy ez bevett a
divatszakmában, de szerintem kifejezetten béna. Emellett rengeteg a szóismétlés,
persze minden embernek megvan a saját szókészlete, nekem is, de a sok azonos
szó, (mint mondjuk a Szent Johanna Gimiben itt is) elkezdhet idegesítővé válni.
Ilyen volt ebben a kötetben a „mindegy” és a „na jó”.
+Nem értem, hogy minek ebből sorozat, mikor ez a kötet is
tökéletesen le volt zárva. Kapott egy keretet,minek ezt tovább húzni?
Ez egy tiniknek szánt egyszerű könyv volt, nem tette magasra
a lécet, de még azt sem próbálta megugrani.
Kiadó: Manó könyvek Eredeti cím: Geek Girl Eredeti megjelenés : 2013 Oldalszám: 336
Hat nappal ezelőtt Mark Watney az elsők között érkezett a Marsra. Most úgy fest, hogy ő lesz az első ember, aki ott is hal meg.
Miután csaknem végez vele egy porvihar, ami evakuációra kényszeríti az őt halottnak gondoló társait, Mark teljesen egyedül a Marson ragad. Még arra is képtelen, hogy üzenetet küldjön a Földre, és tudassa a világgal, hogy életben van – de még ha üzenhetne is, a készletei elfogynának, mielőtt egy mentőakció a segítségére siethetne.
Bár valószínűleg úgysem lesz ideje éhen halni. Sokkal valószínűbb, hogy még azelőtt vesztét okozzák a sérült berendezések, a könyörtelen környezet vagy egyszerűen csak a jó öreg „emberi tényező”.
De Mark nem hajlandó feladni. Találékonyságát, mérnöki képességeit, és az élethez való hajthatatlan, makacs ragaszkodását latba vetve, rendíthetetlenül állja a sarat a látszólag leküzdhetetlen akadályok sorozatával szemben. Vajon elegendőnek bizonyul-e leleményessége a lehetetlen véghezviteléhez?
Sosem hittem, hogy tetszeni fog ez a könyv. Mert nem igazán hoznak lázba sem az űrhajók sem a bolygók, de még a
marslakók sem. Nem vagyok sci-fi rajongó és általában halálra unom magam kémia
és fizika órán, helyette inkább verseket olvasok és bámulok kifelé az ablakon.
Erre a könyvre viszont azt kell mondanom, jó volt, nem azt
mondom, hogy „mega-atom-über-szuper-zseniális”, de élveztem. Elsősorban azért,
mert már az első mondattal megnevettetett, (szerintem nem spoilerezek nagyon,
ha leírom, az első mondat: „Erre rábasztam.”)
De nem csak az elején, mivel a főszereplőnek fantasztikus humora van,
ami a legreménytelenebb helyzetekben is megcsillan. Másodsorban pedig azért
fogott meg már rögtön az első oldalaknál, mert (örök pesszimistaként) én szeretem
a reménytelennek tűnő helyzeteket, mármint szeretek róluk olvasni (lásd
Csillagainkban a hiba, vagy a Majd újra lesz nyár). De mégis: el tudnánk
képzelni annál kilátástalanabb helyzetet, mint hogy otthagynak valakit a Marson
tök egyedül és valahogy túl kell élnie? Tiszta Robinson Crusoe, csak neki
termékeny föld volt a talpa alatt, tudott szkafander nélkül is sétálgatni és a
levegő nem volt mínusz 60 fokos. Tehát itt egy picit nehezebb a helyzet, ezért
is jön jól a pozitív gondolkodás. Mark Watney (a kutató, aki nem mellesleg
botanikus és mérnök) talán képes még ezeket a problémákat is áthidalni, bár
ehhez rengeteg szerencse és kitartás kell. Állandóan számol, képleteket ír és ellenőriz
mindenféle abszolút érthetetlen működésű szerkezeteket, és ezt ráadásul nagyon
hosszan is teszi. Ezek a részek nem mindig érdekeltek, persze izgultam, hogy mi
lesz vele, csakhogy hiába érzem magam okosnak, hogy ilyen képleteket olvasok,
egy idő elvesztettem a fonalat (na jó, szinte azonnal) és át is ugrottam több ilyen
részt.
Azért a történetet végigszurkoltam, izgultam, reménykedtem,
mintha én is a NASA központjában ülnék és figyelném, hogy mit csinál, mert
bármennyire is akartam, nem tudtam neki segíteni. Se senki másnak, aki még az
űrhajóban volt; ők is érdekes karakterek lehettek volna, szerintem kaphattak
volna egy kicsit több szerepet, hatalmas volt rajtuk is a nyomás, olyan
döntéseket kellett meghozniuk, amikre én még csak gondolni sem merek, életüket kockáztatták,
miközben nem mellesleg komoly fizikai megpróbáltatásokat kell kiállniuk.
Szerintem én már attól rosszul lennék, ha egy picit megdől az űrhajó. Eddig sem
akartam űrutazni, ezek után sem fogok, ez a könyv sem hozta meg hozzá a kedvem.
Azt viszont sajnálom, hogy nincs több tehetségem a kémiához, mert akkor talán
még ennél is élvezhetőbb lett volna a számomra könyv.
Főleg a kémia tagozatos évfolyamtársaimnak ajánlom, ők
biztosan imádni fogják.
A borító látványos, mutatja, hogy mire számíthatsz (és
persze nagyon hasonlít az eredetihez, ami nálam mindig plusz pont).
Kedvenc idézeteim,
(…) Nem gondoltam, hogy a laptopnak baja lehet odakint. Ez csak elektronika, nem igaz? Elég meleg marad arra a rövid időre, amíg szükségem van rá, levegő pedig egyáltalán nem kell neki. Azonnal meghalt. A képernyő még azelőtt elsötétült, hogy kiléptem volna a légzsilipen. Mint kiderült, az „L” az „LCD”-ben annyit tesz, hogy „likvid”. Gondolom, vagy megfagyott, vagy elpárolgott. Lehet, hogy írok majd egy vásárlói értékelést. „A terméket a Mars felszínére hoztam. Nem működött. 0/10”.
"Igen, naná, hogy a ragasztószalag szinte teljes vákuumban is működik. A ragasztószalag bárhol működik. A ragasztószalag mágia, amit bálványozni kellene."
Nemsokára film is lesz a történetből, ez pedig az előzetese:
Ez egy tiniknek szánt egyszerű könyv volt, nem tette magasra
a lécet, de még azt sem próbálta megugrani. 
