Leiner Laura: Késtél, avagy lehet-e még újat mutatni az SZjG után?

Igen, itt egy újabb Leiner Laura könyv, ami nem nagy újdonság, hisz félévente jelentet meg egyet. Ez a kötet egy újabb sorozat kezdete, amit már a megjelenés napján több ezren megvettek, és meglehet, hogy ez is annyira viszi, akár a Szent Johanna Gimi.

Fülszöveg: 

Budai Rebeka, aki tizenhat évesen egy gimnáziumi együttesben játszott, egy átlagos napon zenés videót posztolt az egyik közösségi oldalra. A dal pillanatok alatt hihetetlenül népszerű lett, és Rebekát felkarolta Körte, a tetoválóművészből lett zenei menedzser. Azóta az egész ország Bexiként ismeri a tinisztárt. Bexit most egy zenei tehetségkutató műsor elődöntőjére hívják, hogy duettet énekeljen Nagy Márkkal, az egyik versenyzővel. Menedzsere tanácsára a lány eleget tesz a felkérésnek, mert kell a reklám a hamarosan megjelenő második lemezének. És ezzel kezdetét veszi egy nagyon zűrös hét. A Késtél a Bexi-sorozat első kötete.

Szerintem...

Már tudjuk, hogy az írónő le tud festeni egy gimis osztályt, egy fesztivált, vagy akár egy szilveszteri bulit is. Épp ezért is szeretem, mert olyan hétköznapi témákat és helyzeteket boncolgat a regényeiben. Ebben a könyvben megpróbálkozott valami egészen mással.

Ez a kötet egy pörgős hetet ölel fel, egy eddig nem gyakran taglalt témában: egy tehetségkutató kulisszái mögé pillanthatunk be. Bár ez engem nem igazán izgat, de más, mint az eddigiek, mert azok átlagos tinikről szóltak, az ő problémáikról, ez pedig egy olyan lányról, akivel ezerből egy, ha azonosulni tud. Főleg azokra a részekre gondolok, amelyekben a főhősnőnk a sok rajongói oldalt nézegeti, örül a transzparenseknek, a sikongató rajongóknak, vagy problémázik a rosszakarók és klónok miatt, de azért ne próbáljunk Amerikát csinálni Magyarországból.

Persze, mindentől függetlenül szeretem nézni a tehetségkutatókat, az érzelmes produkciók végén rendszerint elsírom magam, sőt minden kis reklámfogással meg lehet engem ríkatni, viszont talán épp ezért nem tetszett annyira, mert engem a műsornak ez a része nem igazán érdekel (mármint a háttere), én szeretek egy jót könnyezni az esetleg hányatott sorsú énekesek szívfacsaró slágerein, de annyira nem érdekelnek, hogy jobban utánuk is nézzek.

Bexi, a 17 éves tinisztár, aki csak szomorú dalokat ír és énekel, ma már rutinosan mozog a színpadon és az egész kicsit megkeseredett életét el kell dobni valahogy. Na, nem ám egy magántanárral, vagy egy adag girosszal, hanem egy pörgős héttel, ami nagyon népszerűvé tenné a második lemezének megjelenését. Bexi tele van öniróniával, van egy erős véleménye, de leginkább hisztis tiniként viselkedik.

Márk, a főhős. Igen, röviden ennyi, de nem tudom, hogy az írónő eddig megjelent könyveiben találkozhattam-e még egy ilyen idegesítő, felfújt, egocentrikus hólyaggal, remélem több ilyen nincs, mert komolyan majdnem kivágtam az ablakon a könyvet a srác állandó műmosolyaival, kacsintásaival és a szemébe lógó hajával együtt. 

Geri, aki miatt tulajdonképpen befutott sztár lett a mi kis főhősünk, az egyetlen a még épeszűnek titulálható karakterek közül, akit szimpatikusnak találtam és igen, ő az, aki majd a következő részekben is biztosan szerepelni fog, hisz akkora felhajtást kapott és alig tudtunk meg róla valamit. 

Mint minden Leiner Laura által írt regénybe, gondolom ide is kellett egy töltelék-karakter, aki mindig ott van, ahol kell és értelmesen viselkedik, a többiekkel ellentétben, ő, ebben a regényben a szomszéd giroszos, nevezetesen Kemál, aki képes egy húsvágó bárddal felrohanni az emeletre, hogy megvédjen mindenkit (egy váratlan éjszakai forgatás alkalmával).

Amit a karakterek mellől nagyon is hiányoltam, az Laura humora, minden eddigi könyvében megcsillogtatja ezt a fantasztikus adottságát, hogy az olvasó fetreng a nevetéstől, vagy hangosan felnevet a buszon, villamoson, de az emberek ezt már csak egy elnéző pillantással konstatálják, biztosan Leiner Laurát olvas, azonban ebben a könyvben ez nem így volt, sok poén erőltetettre sikeredett és a vicceken inkább a szemem forgattam, mint mosolyra húzódott a szám.

A könyv befejezése egy tipikus függővég, ahol az olvasó egy ilyen „NEM LEHET, HOGY ITT LESZ VÉGE!!!” kiáltással a sarokba hajítja a regényt. Az egész eddigi panaszkodásom összegzéseként azt mondanám, hogy ez a könyv nem sikerült olyan remekre; olvasható, de én jobbat vártam.

 

Írónő:

Leiner Laura magyar író, a Szent Johanna Gimi című ifjúsági naplóregény-sorozat szerzője. 18 éves kora óta jelennek meg könyvei. Ismertségét és népszerűségét a Szent Johanna Gimi sorozat hozta meg számára.

Megjelenés éve: 2014
Kiadó:  416
Oldalszám: GABO
Honnan szereztem: megvettem


Összességében: 5/10

John Green: Alaska nyomában avagy hogyan jutunk ki az Élet labirintusából?

Első pia, Első balhé, Első csaj, Utolsó szavak

„Untat ez az egész.” – Winston Churchill (mielőtt kilenc napra kómába esett és meghalt)

Fülszöveg: 

A tizenhat éves Miles Haltert elbűvölik a híres emberek utolsó mondatai és unja otthoni biztonságos életét. A középiskola után rábeszéli szüleit, hogy írassák be egy bentlakásos iskolába, mert abban bízik, ettől talán megváltozik addigi unalmas élete. Itt ismerkedik meg Alaska Younggal, az okos, vicces és halálosan szexi lánnyal, valamint Chippel, az ösztöndíjas zsenivel, aki kollégiumi szobatársa lesz.
Százhuszonnyolc nap alatt Miles élete gyökeresen megváltozik, miközben Alaskát önpusztító viselkedése a végső tragédia felé sodorja.

John Green Alabamában járt bentlakásos iskolába, amely nem sokban különbözött az Alaska nyomában Culver Creekjétől. Az Alaska nyomában az első regénye. 

29 nappal azután… (mármint, hogy elolvastam a könyvet) 

Lassan már egy hónapja várok. Várom, hogy mikor tör rám az az érzés, hogy vége a világnak mert ez egy olyan sztori. Legalábbis nekem mindenki ezt mondta. Most már arra gyanakszom, hogy nem értettem a lényegét, vagy az rám valamiért nem volt hatással. Nem tudom.

A könyv egyes napjait nem dátumozták vagy ilyesmi, hanem feltüntették, hogy előtte x nappal, utána y nappal, ami persze kúl, mert egyszerűen kreatív és ilyet még nem nagyon láttam, de annyira elveszi az ember figyelmét, hogy még hány nap van hátra addig a bizonyos dologig, hogy egyes (mint később kiderül) fontos jelenetek a fényüket vesztik. Bevallom, nekem is sokszor vissza kellett lapoznom az előtte napokra, mert csak arra figyeltem, hogy mikor jutunk már el a nagy napig, hogy unalmasnak titulált oldalakat ugrottam át és így lemaradtam néhány dologról. 

Alapjában véve egy ultramodern Rómeó és Júlia, ahogyan a Csillagainkban a hiba is (a szerző második regénye, ami most nagyon népszerű – és már a mozikban van) csak míg ez a fiúk világát térképezi fel és mutatja meg, addig a Csillagainkban a hiba inkább a lányok különösen érzékeny „annyira édes, hogy telesírom a párnám” idegét piszkálgatja. (Ami persze 90%-ban be is jön, és a csajok ténylegesen bőgnek.) Ha döntenem kéne, hogy az eddigi nálunk megjelent brutál népszerű két könyve közül, mert van több is, melyiket szeretem jobban, akkor tuti azt mondanám, hogy döntetlen. Na, de nagyon elkanyarodtam a könyvtől. Az biztos, hogy ezen a könyvön is kiválóan lehet sírni, ha az embernek ez minden vágya, de azért nem erre megy ki a sztori. Van egy kerete az egésznek, egy rendesen kitalált alappal együtt, viszont a fontos dolgok közti légüres tereket leginkább a dohányzás témája tölti ki, hogy ki-mikor-mit--hol-szívott, kivel-és-mennyire-bírta, amit egyszer elolvasni még talán élvezetes, de amikor már 10 oldalanként belefutsz egy ilyesféle „térkitöltésbe”, amit, hogy ne mondatról mondatra ismétlődjön, néha ivással, különféle hányással és füvezéssel is tarkítanak. Pufi/Miles ebbe az egész, ivás-dohányzás dologba azért megy bele, mert a többiek csinálják, megy a banda után, ami nem túl szimpatikus, talán mert alapjában véve szerintem én nem vagyok egy „sodródom az árral” típus, és volt hogy lenéztem azokat, akik ezt tették. De ha az ember beköltözik egy ilyen gimibe, akkor nyilván el kell fogadnia vagy alkalmazkodnia kell az ottani szabályokhoz, a kialakult hierarchiához, ami lássuk be, elég kemény meló. John Greennek ebben a könyvében is főszereplő a halál és a felejtés: vajon emlékezni fognak-e ránk a halálunk után? Lesz-e valaki mellettem, amikor meghalok? Lesz-e valaki aki lejegyzi az utolsó szavaimat?

Alaska Youngra, biztosan emlékezni fognak, azt garantálom.

Miles/Pufi vagy hívd, ahogy szeretnéd, a mi kedves főszereplőnk, aki végtelenül naiv (később persze megedződik), új életet kezd, bátran hallgat, mert élni szeretne, és titkon reméli, hogy majd valakit érdekel, mik is voltak az ő utolsó szavai.

Ezredes, avagy az egyetlen imádnivaló karakter, (legalábbis ő volt az egyetlen, akit meg tudtam kedvelni), aki életképes ebben a gimiben és még élvezi is. Tanítgatja Pufit, azaz igyekszik felkészíteni a kemény életre és nem utolsósorban remek balhékat szervez maga is. 

A következő, talán egyben a legfontosabb szereplő is, Alaska Young, aki hetedik szülinapjára azt kapta, hogy nevet választhatott, ami egy vészesen kreatív ötlet a szülőktől. Ő a könyv kiismerhetetlen, rejtélyes és megfejthetetlen NŐ-je, csupa (kettő) nagybetűvel. Többet nem árulok el róla, mert az mérhetetlen szemétség lenne, lelőnék minden poént. 

A címben feltett kérdésre pedig, hogy kijutunk-e valaha, azt nem én fogom megválaszolni. Majd a könyv, vagy az élet, a sors, vagy bármi, ahol te megtalálod rá a választ. 

Kinek ajánlom: Elsősorban fiúknak és persze mindenki másnak is, aki megkeresné a Nagy Talánt, csak nem tudja, hogyan fogjon hozzá.

Borító: Klassz. Szerintem felesleges róla bármit is mondani, a feliratok találóak, a színvilág átlagos.

Úgy hallottam, a filmes jogokat már eladták, a távoli jövőben valamikor ebből még film is lesz. 

Író

Eredeti cím:  John Green: Looking For Alaska

Fordító: Szabados Tamás

Kiadó: GABO

Kiadás éve: 2005

Kiadás éve itthon: 2011

Oldalszám:  292

Úgy mindent összevetve: 6/10