Jerry Spinelli: Stargirl

"Tudod, amikor mosolyogsz, az egész világ sokkal jobb hely, mint egyébként."

Nicholas Sparks

Fülszöveg:

Egy nap új lány érkezik a 16 éves Leo iskolájába, aki mindenkit elképeszt különös viselkedésével. Lehetetlen ruhákat hord, a menzán a békésen abrakoló diákság legnagyobb megrökönyödésére se szó se beszéd felpattan, és gitárkíséret mellett dalolva táncra perdül, kedvenc háziállata egy patkány, amelyet mindenhová magával hurcol, Stargirlnek nevezi magát, pedig nem is ez a valódi neve, és mindennap azzal borzolja a kedélyeket, hogy az aznapi születésnapost ebéd közben az egész iskola szeme láttára dallal és zeneszóval felköszönti. Nem csoda, hogy hamarosan kivívja mindenki ellenszenvét. Ez azonban egy csapásra megváltozik, amikor lelkes közreműködésével feltámasztja halottaiból az iskola kosárlabdacsapatát. Társai kezdenek ráeszmélni, hogy Stargirlből különleges bűverő árad: az öntörvényű egyéniség varázsa… 

Ez a történet egyszerűen fejbevágott. Újra át kellett élnem ezt az egészet. Mint azt, hogy nem voltam sehol, mármint jelen esetben Stargirl nincs sehol, nem tartozik senkihez és nincsenek barátai.  Utáltam, amikor velem is ez volt a helyzet, hogy az osztálytársaim kiközösítettek és nem akartak megismerni. Talán akkor is az fájt a legjobban, hogy nem akartak megismerni, hogy nem akarták látni, hogy milyen vagyok igazából. Aztán persze javult a helyzet és lettek barátaim, de sosem fogom elfelejteni azt a két évet, amikor minden délután sírva jöttem haza, hogy ma is gonoszkodtak velem. Amikor már belejöttem és megtört a jég, elkezdtem beszélgetni úgy igazán, akkor már nem izgattam magam, hogy az adott ember meg szeretne-e ismerni vagy sem. De ebben a hullámzó időszakban is volt egy mentőövem, egy olyan szakkör, amit minden héten tűkön ülve vártam,és imádtam minden percét (még most is imádom) és ez a színjátszókör. Végre egy olyan közegbe kerültem, ahol teljesen új lappal nyitottam és mindenki őszinte és közvetlen volt és elfogadtak, sőt azt hiszem szeretnek olyannak, amilyen vagyok. Ez nagyon jót tett. Én is nyitottam és elkezdtem úgy élni, hogy ne akarjak mindenáron megfelelni senkinek és semminek csak magamnak, hogy ez segített-e vagy sem ez még feldolgozás alatt áll. Na, de most már vissza a könyvhöz.

 

Mi történik, amikor egy tipikus amerikai gimiben, ahol mindenki belefásult már a nagy monotonitásba (mert mindenki ugyanazt eszi, ugyanúgy öltözködik és ugyanúgy viselkedik) belepottyan egy nem éppen átlagosnak mondható lány? Aki Csillaglánynak hívatja magát, egy patkánnyal jár suliba, végtelenül jó a kedve és mindenkit megajándékoz, ami sokszor elég zavarba ejtő, például mikor minden ebédszünetben odamegy az aktuális szülinaposhoz és önmagát ukulelén kísérve előadja a „Boldog szülinapot”. Ekkor kezdődik a nagy találgatás, hogy honnan érkezhetett, de leginkább, hogy a csaj kamu vagy nem kamu? Azaz az iskolavezetőség egy színészt dobott közéjük, hogy felpezsdítse a mindennapokat vagy tényleg létezik ilyen ember?

Stargirl, az örök rejtély. A lány, aki úgy él, ahogyan ő szeretne, és azért él, hogy mosolyt csaljon az arcokra, boldogságot és örömöt hoz mindenki életébe. Mármint azoknak, akik hagyják, mindenkinek tudja, hogy mikor van a szülinapja, elolvassa az újság töltelék híreit, mert abból tudhatja meg a legtöbbet az emberekről.  Eddig magántanuló volt és azért jött a gimibe, hogy barátokat szerezzen.  De mind tudjuk, hogy ez nem valami egyszerű, ha az embernek az átlagos viselete egy 16. századi mintára varrt ruha. (Az anyukája jelmeztervező és ezt is ő készítette.) Szeretnivaló és a maga módján nagyon is bájos. Végtelenül vonzó és mindenkit el is varázsol, ugyanakkor nagyon nehéz vele lenni,  vagy vele lépést tartani, mert folyton azzal szembesíti a többieket, hogy nem mernek önmaguk lenni, vagy hogy nem csinálják teljes szívből, amit csinálnak – végső soron, hogy nem őszinték sem magukhoz, sem egymáshoz. Ez kényelmetlen érzés és a többség eltávolodik Starlgirltől, sőt bűnbakot csinálnak belőle, hogy ne is kelljen a problémával és saját problémáikkal (félelmeikkel és gyengeségeikkel) szembenézni.

Leo, a főszereplőnk, aki inkább kommentátora a történetnek, mint tényleges főszereplője, hiszen a könyv címéből is rájöhetünk, hogy nem Leo átlagosnak is mondható gondjairól lesz szó. Ez a srác egy rejtőzködő egyéniség (mint mindannyian) és producernek sem utolsó. Az elsők közt veszi észre a jót Stargirlben, csak túlságosan gyáva ahhoz, hogy tegyen néhány lépést felé. Végül elszánja magát a lépésekre, de akkor újabb akadállyal találja szemben magát, vagy Stargirl vagy a többiek, ki számít igazán? A fiú vajon ki mer állni a lány mellett? Vagy gyávaságból inkább megy a többiek után?

A könyv két különböző világot mutat be, ahol a tökéletlenség és egyediség áll az egyik, a tömeg után menés és az azt-csinálom-amit-mindenki pedig a másikon. 

Az író olyan fordulatokat írt bele a könyvbe, amitől az embernek leesik az álla. Úgy vezeti végig az olvasót a könyvön, hogy közben átértékeli magában, mi fontos és mi nem. Hogy mi is az igazi boldogság. 

(Mellékesen: Patkányokat az 1960-as években kezdtek el háziállatként tartani. Általában 2-3 évig élnek. Persze ők is, mint más háziállatok, gyorsan hozzászoknak az emberhez, ha rendesen bánnak velük. A patkányok hallgatnak a nevükre, imádnak közel lenni a gazdijukhoz és ha már egyszer összebarátkoztatok, szeret ülni a válladon vagy a kabátzsebedben vagy a pulcsiujjadban bóbiskolni. A patkányok nagyon intelligensek, kíváncsiak és gyanakvóak éppen ezért gyorsan hozzászoknak az új környezetükhöz. Sok tévhittel ellentétben, hiszen a gyerekek szinte az ABC-vel egyszerre tanulják meg, hogy a patkány csúnya, gonosz állat. Szerintem ezek az állatok nem is visszataszítóak és talán egyszer meggondolom, hogy legyen-e saját patkányom. (Addig is örökbe fogadok egy méhecskét.)

 

Jerry Spinelli 1941-ben született (azaz most 73 éves) amerikai gyermekkönyvíró. 16 éves korában a sportok iránt érdeklődött (fiatal korában öt különböző sportot űzött, többek között amerikai futballt, atlétikát és kosárlabdát), és írt is imádata tárgyáról, fociban aratott győzelméről például egy verset (eredetileg nem akart könyveket írni, még csak olvasni sem szeretett), amit lehozott városának helyi lapja. Ekkor döntötte el, hogy inkább író lesz. 1977-ben feleségül vette Eileen Mesit, aki szintén gyerekeknek szóló könyveket írt. 6 gyermekük, és 21 unokájuk született.

Kiadó:  Könyvmolyképző,
Oldalszám: 244 oldal 
 Fordította: Borbás Mária 
 Illusztrálta: Komlódi Judit

Úgy mindent összevetve : 9/10

Stephen Chbosky : Egy különc srác feljegyzései

"Légy önmagad. A világ imádja az eredetit."

Ingrid Bergman

Fülszöveg: 

Az „Egy különc srác feljegyzései” című könyv elbeszélője egy tizenöt éves középiskolás srác, Charlie. Furcsának és magányosnak érzi magát, mintha a pálya széléről, kívülállóként figyelné a körülötte zajló eseményeket. Egy nap elhatározza, hogy leveleket ír egy ismeretlennek, aki akár a barátja is lehetne. Ezekből a levelekből aztán szép lassan – olykor mulatságosan, olykor meghatóan – egy cseppet sem átlagos tinédzsert ismerhetünk meg. Charlie kétségbeesett erőfeszítéssel próbálja élni a saját életét, miközben menekül is előle, és ez a kettősség különleges, járatlan utak bejárására kényszeríti: családi drámák sora, új barátok, az első randevú, szexualitás, drogok… Chbosky regénye a lélek legmélyebb rezdüléseit tükrözi, miközben felidézi az olvasóban a felnőtté válás nehéz, semmi mással össze nem hasonlítható éveit.
A kötet megjelenése óta több mint 1 000 000 példányban kelt el és hatalmas vitákat gerjesztett, miközben a tinédzserek megkerülhetetlen kultuszregényévé vált világszerte. Ellentmondásos módon egyszerre tiltott könyv és kötelező olvasmány az amerikai középiskolákban. Ez a regény ugyanazt jelenti a 21. századi tinédzsereknek, mint amit a „Zabhegyező” jelentett a szüleik generációinak.

Nagy felüdülés volt levelezést olvasni, sokkal érdekesebb, mint ha naplót olvasna az ember. Mert bár lényegében ugyanaz, mégis jobban szeretem a tudatot, hogy nem egy ember (akár élő, akár halott) magánéletében (naplójában) vájkálok. Nem mintha a levelezés nem lenne magánügy. (De ott legalább van még egy ember.) Az igazság az, hogy nagyon szeretek levelezni, az egyik barátnőmmel maratoni hosszúságú leveleket szoktunk írni egymásnak, persze elektronikus módon. A többiekkel inkább rövid facebookos csetelés, néhány soros üzenet, félperces telefonbeszélgetés, vagy esetleg skypeolás. De ők szerintem nem tudják milyen az, amikor kinyitod az email-fiókodat és látod, hogy leveled jött, azt az izgalmat, hogy vajon ez most miről szól. De félreértés ne essék, levelet írni is imádok, mert ha időt szánok rá, hogy megfogalmazzam a véleményemet, összefogjam a szerteszét futó gondolataimat az igazán jó abból a szempontból is, hogy jobban megismerjem magamat. Talán ezért írtam meg ezt a levelet Charlie-nak.

Kedves Charlie!

Örülök, hogy olvashattam a leveleidet, és köszi, hogy a te szemszögedből élhettem át az első gimis évet. (Most szeptemberben leszek középiskolás és bevallom, azért egy picit tartok tőle.) Jó, hogy ilyen sokat, ilyen hosszan és fáradságot nem ismerve írtál. Köszi, hogy beengedtél az életedbe és megismerhettelek téged, és nemcsak a nyugis hétköznapokat, a családodat, hanem a nagy szomorúságokat is, hogy a legjobb barátod nemrégiben lett öngyilkos. Elolvastam mindent, amit írtál, amit átéltél, ami szórakoztatott, ami untatott téged és veled együtt örültem és veled együtt szomorkodtam.

Most már tudom, hogy mit gondolsz a suliról, a barátaidról, az emberekről úgy általában, a bulikról, a piálásról, a drogról, a másságról, a világról és még annyi mindenről, hogy azt itt felsorolni sem lehetne. Van olyan, hogy ismeretlen ismerős? Ha van szerelem első látásra, akkor talán van barátság első olvasásra. Az utolsó leveled volt a kedvencem, és mindig is az marad, már csak a tudat miatt is, hogy itt már nincs tovább, ez volt az utolsó, ennyi volt és kész. Amikor a végére értem az utolsó levelednek is, dühös voltam magamra, amiért nem olvastam lassabban, amiért két nap alatt elolvastam és nem hagytam rá több időt, hogy faltam, ezt az egyet nagyon sajnálom. Az egész levélhez már csak egyetlen mondatot szeretnék hozzá fűzni, mégpedig azt, hogy mindig, de tényleg mindig, maradj önmagad, Charlie!

Szeretettel ölel: M.

U.i.: Kíváncsi vagyok, hogy mit szólsz ahhoz, hogy a leveleidet már több mint egymillióan olvasták és nagyon-nagyon megszerettek téged. 

A könyvből filmet is készítettek, egészen jó színészgárdával. Persze, nem volt olyan, mint a könyv, teljesen más volt. Szerettem ezt is, azt is. Mást lehet mondani egy filmmel, mást egy könyvvel és ez így jó, de lényegében véve mindkettő Charlie.

A filmplakáttal találkoztam először, nekem az jobban bejött, mint az eredeti  borító.

 Itt a filmelőzetes:

Stephen Chbosky 1970-ben született Pittsburgh-ben. Fiatalkorában Salinger és Scott Fitzgerald hatott rá leginkább. Regényeket, forgatókönyveket ír, emellett filmrendező. Leghíresebb regénye a részben önéletrajzi ihletésű The Perks of Being a Wallflower (1999), az ebből készült filmet is ő rendezte főszereplők: Logan Lerman, Emma Watson és Ezra Miller. Ő írta a 2005-ös Rent című film forgatókönyvét, valamint közreműködött a Jericho című TV-sorozat létrehozásában.

Eredeti mű: Stephen Chbosky: The Perks of Being a Wallflower
Eredeti megjelenés éve: 1999
 Kiadó:Alexandra
Oldalszám: 240
Fordító: Gyuris Norbert

  Mindent összevetve 10/10

Stephanie Perkins: Lola és a szomszéd srác avagy mindenkinek helyes srác lakik a szomszédjában?

"A tökéletlenség szép, az őrület zsenialitás, és még mindig jobb nevetségesnek lenni, mint halál unalmasnak."

Marilyn Monroe

Fülszöveg:
Lola Nolan, a szárnypróbálgató divattervező nem híve a divatkövetésnek. Ő jelmezeket alkot. Minél ütősebb a szerelése – minél sziporkázóbb, furább és vadabb –, annál jobb. De bármennyire hajmeresztő is a stílusa, Lola imádja a szüleit, tűzbe menne a barátnőjéért, és merész terveket szövöget a jövőről. Szóval minden tök tuti (a dögös rocker fiúját is beleértve), amíg vissza nem költöznek a környékre a rémes/utálatos Bell ikrek: Calliope és Cricket. Miután Cricket – a tehetséges feltaláló -,ikernővére árnyékából kilépve, ismét része lesz Lola életének, a lány rákényszerül, hogy végre tudomásul vegye az érzéseket, amiket időtlen idők óta táplál a szomszéd srác iránt. 

Sok könyvnél úgy érzem, mintha nekem írták volna. Felkeltette az érdeklődésemet a borító, a fülszöveg, meg persze az, amit a Blogturné Klub keretében olvastam róla.

Ez a könyv olyan, amit az anyukák-nagymamák valószínűleg (önszántukból) nem vesznek meg az lányuknak-unokájuknak. Mégis, milyen nagymama vesz könyvet egy lila hajú lánnyal a borítón egy ilyen kompromittáló címmel? Ha mégis kézbe venné, akkor meg a fülszöveg alapján tenné vissza a polcra, mert abból az is kiderül, hogy a fura parókás lányt ráadásul két meleg férfi neveli. Persze nem mondom, hogy minden anya vagy nagymama konzervatív, sőt…, de ez nem igazán az ő világuk. Ezért is vettem meg én magamnak.

A Lola, nálam új szó a különlegesre. Mégis, mi mást lehetne mondani egy olyan lányra, aki jelmezeket hord. Azt a filozófiát követi, hogy sohasem veszi fel kétszer ugyanazt az összeállítást. Imádja a színeket, az anyagokat, a csillogást, úgy érzi, így mutathatja meg, ki is ő valójában. Néha viszont, mint minden tini, ő is elbizonytalanodik.

Max, Lola szexi pasija már elmúlt 20 éves, egy rockbandában játszik. Szinte csak feketét hord és nagyon szerelmes. Makacs, mint egy öszvér és a megbocsátás sem az erőssége. Lola szülei: Andy és Nathan. Andy, a férfi, akinek pitesütő vállalkozása van és ezen felül a legvajszívűbb karakter akiről valaha olvastam, Nathan pedig a másik apuka, a kemény szigort és a fegyelmet képviseli otthon. (Ő igazándiból Lola nagybátyja – de Andynek azért még nem testvére...)

Még nem említettem, de ez a történet egy második rész. Ez azért nem zavaró, mert az egyes részek története nem kapcsolódik szorosan, és teljesen más nézőpontokat és karaktereket ismerhetünk meg. Persze feltűnnek régi figurák, akiknek így többet tudhatunk meg az életéről, arról, hogyan boldogulnak. Mondhatnám, hogy jobb volt, mint az Anna és a francia csók, de végtére is ugyanaz volt. Ugyanaz a történet egy kicsit más köntösben, és nem lennék meglepve, ha a harmadik kötet is egy ilyesfajta szerelmi történetet boncolgatna. Tény, hogy nagyon kiszámítható volt, de ha az emberek ezt élvezik (és bevallom sokszor én is), akkor meg minek pazaroljam arra az időt, hogy leírjam, mennyire, de mennyire sablonos. Igaz, hogy tele van klisékkel, de megtoldja az egészet néhány nagyon egyedi gondolattal és így valahogy mégis különlegesnek hat.  
  
Mindenkinek van egy helyes szomszédja? Vagy ez egy közös ábránd? Mert nekem sajnos nincs (vagyis van, remélem, nem olvassa a blogomat). De azért remélem, hogy egyszer majd lesz (lásd előző mondat), mert ha sok könyvhősnőnek ilyen mázlija van, akkor igazán nekem is lehetne (megint lásd). Vegyük példának okáért Katie-t (Obszidián) akinek a szomszédja Daemon, vagy Lillát, akinek Krisztián a szomszédja (Nyitótánc), de most itt van Lola is, így aztán ez már tuti nem véletlen.

Borító: Nem úgy, mint az Anna és a francia csóknál, itt illett a történethez a borító. Épp annyira volt szokatlan, mint a belseje. Nekem tetszett és ott díszeleg a polcomon.

Stephanie Perkins
Dél-Karolinában született és most Észak-Karolinában él férjével és macskájával. Tinédzser korában felnőtt könyveket olvasott, de egyszer egy barátnője elcipelte moziba a Neveletlen hercegnő naplójára és annyira megtetszett neki, hogy el is olvasta. Azóta csak tiniirodalmat olvas és ír. Egész életében könyvekkel dolgozott, volt könyvesbolti eladó, könyvtáros, majd végül író lett.

Eredeti cím: Stephanie Perkins: Lola and the Boy Next Door
Eredeti megjelenés: 2011
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordító: Komáromy Rudolf
Oldalszám: 336
Honnan szereztem: Könyvhéten vettem

 Úgy összességében: 8/10

Veronica Roth: A hűséges avagy hűségesnek maradni egy trilógiához

"Van, ami akkor is igaz, ha nem hiszünk benne."

Angyalok városa c. film

Itt írtam az előző két részről: Beavatott és Lázadó

Fülszöveg:

Darabjaira hullott a csoportokra épülő társadalom, amelyben Tris Prior hitt korábban: erőszakos cselekmények és hatalmi harcok vezettek a széteséséhez, a túlélők veszteségek és árulások sebeit hordozzák. Tris ezért aztán él a felkínált lehetőséggel, hogy feltérképezze a város általa ismert határain túli világot. Hátha ott, a kerítésen túl megadatik neki és Tobiasnak, hogy elkezdjék egyszerű, közös életüket, amelyet nem terhelnek szövevényes hazugságok, érdek-összefonódások és fájdalmas emlékek.
Az új világ azonban félelmetesebbnek bizonyul, mint amelyet Tris maga mögött hagyott. A korábbi felismerések értelmüket veszítik, veszélyes új igazságok formálják át az embereket, akiket szeretett. Trisnek ismét meg kell vívnia a maga csatáját, hogy megérthesse a bonyolult emberi természetet és önmagát: képtelennél képtelenebb döntéseket kell hoznia a bátorság, a hűség, az áldozatkészség és a szeretet próbatételei során.

Szerintem...

Mint mindenki, én is félve tekintettem először erre a könyvre. Amiket írtak róla, és ahogyan az értékelési százaléka elképesztően alacsonyra váltott szinte napok alatt. (Valószínűleg a nagyon megosztó vélemények miatt). Ez a könyv nagyon sok minden volt egyszerre, romantikus, átláthatatlan, egyszerű, kiszámíthatatlan és zavaros. Bocs, de nem tudom kevesebb jelzővel leírni. Voltak részek, ahol leült a történet, talán túl sokat vártunk a zárókötettől.

Hiába szól egy háborúról (lázadásról) egy disztópikus világban, nem ez az, ami megnyeri az olvasókat, hanem a karakterek és az ő viszonyuk – ehhez gyakran csak kaotikus háttér a felbolydult világ. Mint az előző részben, itt is borzasztó gyorsan pörögnek az események, és néha vissza kellett lapoznom, hogy akkor ez most elszaladt vagy lelőtt valakit, esetleg lelőtték vagy mondjuk meghalt?

Közben elég sok plusz információt kaptunk a világ felépítéséről és mindent, amit eddig tudtunk róla, megcáfolták. A könyv közepe felé rá kellett jönnünk arra is, hogy főhőseink egy olyan rendszer ellen küzdenek, amelyet már nem lehet megjavítani. A génmanipuláció és az ebből fakadó megkülönböztetés tette igazán ijesztővé ezt a posztapokaliptikus világot. Amikor átgondoltam ezt a gén-dolgot akkor azért belegondoltam, hogy milyen érzés lehet, ha valaki az arcodba mondaná, hogy azért viselkedsz így, mert genetikailag sérült vagy (ez ugyanaz, mint a „mert fekete vagy”, „mert cigánynak születtél”). A hideg is kiráz ettől az egésztől. Ráadásul a mi mostani világunk sem áll távol ettől a DNS módosító ötlettől, ami ebben a történetben rosszul sült el. (Mintha a Gattaca c. film is erről szólna.)

A Hűséges lezárta Tobias és Tris történetét.

Érdekesnek indult, hogy két szemszögből íródott a könyv, de elég idegesítő volt, hogy szinte mindenről ugyanúgy gondolkodtak, amitől az az érzésem támadt, mintha mindig Tris beszélne, csak nem lehet mindenhol egyszerre (ráfért volna egy időnyerő). A vége felé beláttam, hogy mégsem volt teljesen hülye ötlet. Na, de vissza a két főszereplőre, jó volt, hogy végre (majdnem) mindenben őszinték voltak egymáshoz és sikerült végre egy picikét több időt kettesben tölteniük (percekben mérhető, leszámítva az alvást a közös hálóteremben). Az áldozatok azok fájtak nagyon, még akkor is, ha egy háborús helyzetben számítani lehetett rá.

Sokak, pont a befejezés miatt húzták le ennyire a könyvet (én épp hogy azért értékelem fel), persze nem erre a végre számítottam, és nem mondhatom, hogy nem viselt meg. Igenis megviselt. Konkrétan ki akartam vágni az ablakon. (Nem tettem meg, mert kölcsönkönyv.) 

Két óra dühöngés után beláttam, kellett ez a befejezés ahhoz, hogy elhiggyem a történetet és lezáruljon a trilógia. Ahogy az előbbiekből kiderült, ez nem egy habos tündérmeséről lett koppintva, mégis jó volt, hogy szíven ütött.

Borító: Hasonlít a többire, nem valami nagy szám szerintem. Kíváncsi vagyok a majd két-három év múlva megjelenő filmes borítóra.

A film: A beavatott sikerét látva, a készítők úgy döntöttek, hogy az utolsó részt (A hűségest) két részre fogják bontani. Háát, lassan már minden trilógiának/sorozatnak az utolsó részét szétbontják, és ez már megint a pénzről szól. Bár, lehet, hogy két filmben hatásosabban tudják érzékeltetni a történetet, mintha csak 1,5 órába kéne bepréselni.

A második film 2015 tavaszán érkezik és most is épp Atlantában forgatnak (mint, ahogy a twitter posztokból kiderült).

Írónő: Veronica Roth, akiről már írtam több ízben is a top 10 íróknál és a trilógia előző köteteinél is.
 
Eredeti cím:  Veronica Roth: Allegiant 
Eredeti megjelenés: 2013
Fordította: Logos
Oldalszám: 450
Kiadó: Ciceró
Honnan szereztem: Kölcsönkaptam :)

Úgy összességében : 8/10