Geek Girl a lány, akit soha senki nem vett észre

 Harriet Manners tudja, hogy egy macska fülében 32 izom van, hogy az egy napi járásra lévő hely 27 750 méter messze van, és azt is, hogy egy átlagember naponta 15 alkalommal nevet. Azzal is tisztában van, hogy a denevérek mindig bal irányba repülnek, ha előjönnek az üregükből, és hogy a dinamit egyik alkotóeleme a mogyoró. Azt viszont nem tudja, hogy vajon miért nem kedveli őt senki az iskolában. Így hát, amikor Harrietet felfedezi egy modellügynökség, megragadja a lehetőséget, hogy új emberré váljon. Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy ellopja a legjobb barátja álmát, magára vonja ősellensége, Alexa haragját, és újra meg újra hülyét csináljon magából a pofátlanul jóképű modell, Nick előtt. És még akkor is, ha hazudnia kell azoknak, akiket a legjobban szeret. Bár ott van mellette segítőtársnak a mindig lelkes és izgatott apja, meg az überstréber zaklatója, Toby is, mégis egyik divatkatasztrófa követi a másikat, és Harriet lassan rájön, hogy a divat kulisszái között ugyanúgy nem találja a helyét, mint a hétköznapi világban. Vajon sikerül-e stréberből menő csajjá változnia, miután a régi élete szinte már darabokra hullott, vagy mindent elszúr az új életében is?

Mérhetetlenül untam ezt a könyvet.

Nem tagadom, nagyon vártam, hogy megjelenjen magyarul is és azonnal a kezembe kaphassam. Úgy alakult, hogy csak most jutottam hozzá, de nem bánom. Könyvtárból vettem ki, gyorsan elolvastam, aztán visszavittem. Ennyi lenne a mi történetünk, de nem hagyhatom az egészet (több) szó nélkül.

Kezdem a könyv pozitívumaival: modern a borítója, és gyorsan el lehet olvasni.

Több nem jut eszembe, és most jöjjenek a negatívumok:

1.       Nem ragadja meg az olvasót, (legalábbis engem nem) bármikor le lehet tenni, mert egyszerűen nem izgalmas, és nyomában nem igazán törnek fel az olvasóból a világmegváltó gondolatok.

2.       Klisékkel teli, uhh van egy béna csaj, akit felfedeznek és előkelő környezetbe kerül, ahol meg kell tanulnia boldogulni. Nem ismerős ez már valahonnan? Csak nekem van olyan érzésem mintha egy picit átírt neveletlen hercegnő került volna a kezembe? És akkor még nem is említettem a titokzatos és persze extraszexi modellsrácot.

3.       Nagyon vicces akar lenni. És sajnos emiatt talán nagyon erőltetett, a poénok vagy bénák voltak, vagy inkább kínosak, mint viccesek, még öniróniát sem véltem benne felfedezni, pedig az mennyit dobott volna az egészen…

4.       Az emberi kapcsolatok nem életszerűek, a regényben úgy veszekednek a 16 éves lányok, mint az óvodások, a szülők túlságosan is gyerekesek, az ügynök pedig kezelhetetlen. Mintha az egészet nyolcadikosok írták volna.

5.       Idegesítő a nyelvezete, túl sok(k) a becézés, a mézesbarackoskrémesem, meggymagom és bébipandám közé még befért volna egy édespicicukroskekszem is, bár ez már messze túl van ragozva. Simán lehet, hogy ez bevett a divatszakmában, de szerintem kifejezetten béna. Emellett rengeteg a szóismétlés, persze minden embernek megvan a saját szókészlete, nekem is, de a sok azonos szó, (mint mondjuk a Szent Johanna Gimiben itt is) elkezdhet idegesítővé válni. Ilyen volt ebben a kötetben a „mindegy” és a „na jó”.

+Nem értem, hogy minek ebből sorozat, mikor ez a kötet is tökéletesen le volt zárva. Kapott egy keretet,minek ezt tovább húzni?

Ez egy tiniknek szánt egyszerű könyv volt, nem tette magasra a lécet, de még azt sem próbálta megugrani.

Kiadó: Manó könyvek
Eredeti cím: Geek Girl
Eredeti megjelenés : 2013
Oldalszám: 336

Összességében: 3/10 

Andy Weir: A Marsi

az eredeti borító

  Hat nappal ezelőtt Mark Watney az elsők között érkezett a Marsra. Most úgy fest, hogy ő lesz az első ember, aki ott is hal meg.

Miután csaknem végez vele egy porvihar, ami evakuációra kényszeríti az őt halottnak gondoló társait, Mark teljesen egyedül a Marson ragad. Még arra is képtelen, hogy üzenetet küldjön a Földre, és tudassa a világgal, hogy életben van – de még ha üzenhetne is, a készletei elfogynának, mielőtt egy mentőakció a segítségére siethetne.

Bár valószínűleg úgysem lesz ideje éhen halni. Sokkal valószínűbb, hogy még azelőtt vesztét okozzák a sérült berendezések, a könyörtelen környezet vagy egyszerűen csak a jó öreg „emberi tényező”.

De Mark nem hajlandó feladni. Találékonyságát, mérnöki képességeit, és az élethez való hajthatatlan, makacs ragaszkodását latba vetve, rendíthetetlenül állja a sarat a látszólag leküzdhetetlen akadályok sorozatával szemben. Vajon elegendőnek bizonyul-e leleményessége a lehetetlen véghezviteléhez?

Sosem hittem, hogy tetszeni fog ez a könyv. Mert nem igazán hoznak lázba sem az űrhajók sem a bolygók, de még a marslakók sem. Nem vagyok sci-fi rajongó és általában halálra unom magam kémia és fizika órán, helyette inkább verseket olvasok és bámulok kifelé az ablakon. 

Erre a könyvre viszont azt kell mondanom, jó volt, nem azt mondom, hogy „mega-atom-über-szuper-zseniális”, de élveztem. Elsősorban azért, mert már az első mondattal megnevettetett, (szerintem nem spoilerezek nagyon, ha leírom, az első mondat: „Erre rábasztam.”) De nem csak az elején, mivel a főszereplőnek fantasztikus humora van, ami a legreménytelenebb helyzetekben is megcsillan. Másodsorban pedig azért fogott meg már rögtön az első oldalaknál, mert (örök pesszimistaként) én szeretem a reménytelennek tűnő helyzeteket, mármint szeretek róluk olvasni (lásd Csillagainkban a hiba, vagy a Majd újra lesz nyár). De mégis: el tudnánk képzelni annál kilátástalanabb helyzetet, mint hogy otthagynak valakit a Marson tök egyedül és valahogy túl kell élnie? Tiszta Robinson Crusoe, csak neki termékeny föld volt a talpa alatt, tudott szkafander nélkül is sétálgatni és a levegő nem volt mínusz 60 fokos. Tehát itt egy picit nehezebb a helyzet, ezért is jön jól a pozitív gondolkodás. Mark Watney (a kutató, aki nem mellesleg botanikus és mérnök) talán képes még ezeket a problémákat is áthidalni, bár ehhez rengeteg szerencse és kitartás kell. Állandóan számol, képleteket ír és ellenőriz mindenféle abszolút érthetetlen működésű szerkezeteket, és ezt ráadásul nagyon hosszan is teszi. Ezek a részek nem mindig érdekeltek, persze izgultam, hogy mi lesz vele, csakhogy hiába érzem magam okosnak, hogy ilyen képleteket olvasok, egy idő elvesztettem a fonalat (na jó, szinte azonnal) és át is ugrottam több ilyen részt. 

Azért a történetet végigszurkoltam, izgultam, reménykedtem, mintha én is a NASA központjában ülnék és figyelném, hogy mit csinál, mert bármennyire is akartam, nem tudtam neki segíteni. Se senki másnak, aki még az űrhajóban volt; ők is érdekes karakterek lehettek volna, szerintem kaphattak volna egy kicsit több szerepet, hatalmas volt rajtuk is a nyomás, olyan döntéseket kellett meghozniuk, amikre én még csak gondolni sem merek, életüket kockáztatták, miközben nem mellesleg komoly fizikai megpróbáltatásokat kell kiállniuk. Szerintem én már attól rosszul lennék, ha egy picit megdől az űrhajó. Eddig sem akartam űrutazni, ezek után sem fogok, ez a könyv sem hozta meg hozzá a kedvem. Azt viszont sajnálom, hogy nincs több tehetségem a kémiához, mert akkor talán még ennél is élvezhetőbb lett volna a számomra könyv. 

Főleg a kémia tagozatos évfolyamtársaimnak ajánlom, ők biztosan imádni fogják. 

A borító látványos, mutatja, hogy mire számíthatsz (és persze nagyon hasonlít az eredetihez, ami nálam mindig plusz pont). 

Kedvenc idézeteim,

  (…) Nem gondoltam, hogy a laptopnak baja lehet odakint. Ez csak elektronika, nem igaz? Elég meleg marad arra a rövid időre, amíg szükségem van rá, levegő pedig egyáltalán nem kell neki. 
     Azonnal meghalt. A képernyő még azelőtt elsötétült, hogy kiléptem volna a légzsilipen. Mint kiderült, az „L” az „LCD”-ben annyit tesz, hogy „likvid”. Gondolom, vagy megfagyott, vagy elpárolgott. Lehet, hogy írok majd egy vásárlói értékelést. „A terméket a Mars felszínére hoztam. Nem működött. 0/10”.

"Igen, naná, hogy a ragasztószalag szinte teljes vákuumban is működik. A ragasztószalag bárhol működik. A ragasztószalag mágia, amit bálványozni kellene."

Nemsokára film is lesz a történetből, ez pedig az előzetese:

Az író

Eredeti cím: Andy Weir: The Martian

Megjelenési év: 2014

Kiadó: Fumax

Oldalszám: 358

Képek forrása: Pinterest

Úgy összességében 8/10 

Könyvek nyárra

Szerintem a legtöbbet olvasni nyáron lehet. Kiülünk a könyvvel a kertbe, levisszük a strandra, olvassuk vonaton, sátorban (zseblámpával) ,  kocsiban,  táborhelyen (ha esetleg esik az eső) -  ilyenkor tengernyi időnk van rá.   Én leginkább a Balatonon szeretek olvasni, mert ott általában csak a családommal vagyok és hagyjuk egymást élni és olvasni. Tavaly csak a két hét alatt vagy 10 könyvet olvastam el és erre már nagyon ki vagyok éhezve, mert a suli mellett csak akkor jutott időm olvasni, amikor épp beteg voltam, ami pedig valljuk be nem az igazi. Idén nyáron viszont rengeteg időt fogok vonaton, buszon és autóban is ülni, úgyhogy már be is terveztem egy adag könyvet.  (De ez majd egy másik poszt.)

Összeírtam egy listát azoknak, akik még nem tudják, hogy mit is olvassanak a tengernyi idejükben.  A strandon, a vonaton vagy csak a kertben.

Június, nekem ez az utazás hónapja, így három, utazós könyvet szedtem össze:

·          Négyen egy gatyában  Szuper történet, négy kamaszlányról, egy fantasztikus nyárról és egy varázslatos farmerről, rengeteg utazással, szerelemmel és kalanddal fűszerezve.

·         Indigó nyár Smilla és barátai egy (a Twilight-ból ismert) indiánrezervátumban sátraznak és a lánynak szembesülnie kell azzal, hogy errefelé minden tele van rejtélyekkel  és, hogy a barátai, akik tavaly is itt nyaraltak valamit nagyon titkolnak a hellyel kapcsolatban.

·         A soha határa Camryn húsz évesen úgy érzi, hogy pontosan tudja, hogy hol a helye a világban és, hogy milyen lesz az élete, de arra még ő sem gondolt, hogy egyszer csak ott fog hagyni mindent és táskájával és egy mobillal elindul a vakvilágba, hogy megtalálja önmagát.

Július, ezt a hónapot, a kiválogatott könyvek szempontjából leginkább szerelem jellemzi

·         Ha az enyém lennél  Ashton a jóskislány, aki a rossz srácba szeret bele, mert hát a tiltott gyümölcs mindig édesebb. Tökéletes strandos olvasmány.

·         Bábel 17 évesek, fesztiváloznak, őrültek és mindez Leiner Laura humorával. Felejthetetlen.

·         A nyár amikor megszépültem  Belly szerelmes, és egy nagyon izgalmas nyaralás áll előtte anyukája barátnőjének fiaival, akik közül valamelyiket neki szánta a sors. De vajon melyiket?

Augusztus, ez pedig, hát nem is tudom, hogy minek nevezzem: egyveleg.

·         Majd újra lesz nyár Daisyt, , lepasszolják nyaralni a vidéki rokonokhoz. Egyik ámulatból a másikba esik: sosem hitte volna, hogy vannak tizennégy éves srácok, akik annyire szabadok, mint bármelyik felnőtt. Ráadásul felügyelet nélkül maradnak, mert kitört a háború, ami sajnos még az ő falujukat sem kerüli el.

·         Stargirl Egy nap új lány érkezik a 16 éves Leo iskolájába, aki mindenkit elképeszt különös viselkedésével. Lehetetlen ruhákat hord, a menzán a békésen abrakoló diákság legnagyobb megrökönyödésére se szó se beszéd felpattan, és gitárkíséret mellett dalolva táncra perdül, kedvenc háziállata egy patkány, amelyet mindenhová magával hurcol, Stargirlnek nevezi magát, pedig nem is ez a valódi neve, és mindennap azzal borzolja a kedélyeket, hogy az aznapi születésnapost ebéd közben az egész iskola szeme láttára dallal és zeneszóval felköszönti. Senkit nem hagy hidegen és mindent felkavar maga körül.

·         Legyek ura Egy csapatnyi angol kamasz, akinek repülőgépe lezuhan egy lakatlan szigetre, nekilát, hogy Robinsonként megpróbálja újrateremteni a civilizációt. A fiúk testületeket választanak, törvényeket hoznak, igyekeznek ésszerűen berendezni életüket, ahogyan a brit gyarmatosító szellemet dicsőítő kalandregényekben szokás, de valahol kisiklik az egész.

D.A.C.-olunk de már negyedszer

Kalapos Éva: D.A.C. (Nem gyerekjáték)

Előző három rész linkjei: D.A.C. 1 D.A.C. 2 D.A.C. 3.

Megint csak 24 óra kellett ahhoz, hogy kiolvassam, viszont a véleményt már egy ideje érlelem magamban, mert igazság szerint nem tetszett annyira: amilyen jó volt a harmadik rész, azt a magasságot most ebben a kötetben már nem igazán sikerült megugrani, ez inkább tűnik amolyan átkötő regénynek, de talán a következő már hozni fogja a korábbi formát, legalábbis nagyon remélem.

A történet nem bővelkedett meglepő fordulatokban, és még csak olyan jelenet sem volt, ami gyomorszájon vágott volna. Ugyanakkor a dialógusok – leginkább viták – erőteljesek és nyersek voltak, el sem akartam hinni, hogy ennyire bele tudom magam élni egy könyvbeli vitába. Itt most konkrétan Dani és Flóra veszekedéseire gondolok, ahogyan például az ex-kérdést kezelték. Persze ezen kívül is voltak dolgok, amelyek kifejezetten tetszettek, ebben a negyedik részben például sokkal több szó esett a családról, mint az eddigiekben összesen, jó volt már ezt a szálat is mélyrehatóan átbeszélni, reális volt, és érzelmileg annyira kimerítő, hogy örültem, amikor épp senki sem volt haragban a másikkal.

Amit még szeretek a D.A.C.-ban – és most már látom, hogy olyasmi is akad, ami mégis inkább tetszett, mint nem – az az, hogy nem a főhős körül forog az egész univerzum, hanem minden karakternek megvan a saját élete, amibe még mi sem láthatunk bele; előttünk is maradnak titkok. Hús-vér emberek lépnek elénk, akik nagyon ki vannak találva, és ez megint egy pozitívum. Az Apa karaktere érdekes, eddig nem tudhattunk meg ennyit róla, mert az apa-lánya kapocs hosszú időn keresztül tabu volt, de jó, hogy ledőlt ez a fal is. Geri pedig néha felnőttebb, mint Flóra és kezd a kedvenc szereplőmmé válni (HŐSÖM!!), és szerintem jogosan, hiszen tanul a tapasztalataiból, szereti a családját, átlátja a problémákat, viszont ha maga Flóra is átlátna, akkor talán túl könnyen mennének a dolgok…

Viszont nagyon zavart a könyvben, hogy eltűntek a filmes utalások, persze a címek ott vannak, de ezeken kívül hol marad az egy-egy jelenethez hasonlítgatás, vagy hová lettek a színészek, vagy bármi? Pedig már úgy vártam…

 Hol vannak a Vad Fruttik? Oké, hogy nem lehet őket egész életünkben imádni, de hogy így egy szó se essen róluk a második kötet óta, pedig akkor hőseink még koncerten is voltak. Ginny imádta, Flóra folyamatosan dúdolta, és most sehol sincsenek. (Ahogyan más zenék se nagyon. Se film, se zene? )

A borító pedig, hát istenem, ezek már nem lesznek jobbak, ugye? Most majd jön valami piros vagy fekete és egy kéz mondjuk, ami szívecskét mutat?

Összeségében: 6/10 

Végtelen unalom Pemberley-ben

Rebecca Ann Collins : Pemberley-krónikák

Fülszöveg: 

A menyegzőnek vége, szedelőzködnek a vendégek. Két boldog ifjú pár búcsúztatja őket: 
Elizabeth & Mr. Darcy 
Jane & Mr. Bingley 
Jane Austen világhírű Büszkeség és balítélet című könyvének történetét gondolta tovább Rebecca Ann Collins. Az ismert és szeretett szereplők közös élete még csak most kezdődik. Szerelem és házasság, pénz és gyerekek – személyes történetük összefonódik a korabeli Anglia politikai és társadalmi változásaival, melyek Pemberley-t sem kerülik el.

„Austen elmosolyodna és áldását adná rá.” – Beverly Wong

Nagyon remélem, hogy nem, és ha Jane bele is olvasna, nagy ívben elhajítaná, mint majdnem az összes Büszkeség és balítélet fanfictiont. Azért mondom, hogy majdnem, mert több ilyen könyvet is olvastam már és van, ami tényleg nem volt rossz. (Jo Baker tavalyi Longbourn árnyékában regénye például a szolgák szemszögéből megírt tökéletesen önálló regény, aminek a Bennet család életének eseményei csak keretéül szolgálnak, és a Bennet lányok a háttérben nem is olyan szimpatikusak az éjjel nappal dolgozó cselédlánynak) Sok más dolgom miatt a hónapban kevés időm jutott az olvasásra, és amikor megláttam Rebecca Ann Collins: Pemberley-krónikák című könyvét a könyvtár egyik eldugott polcán, úgy éreztem végre valami, amivel lazíthatok. Kár, hogy nem így lett, viszont most már értem, hogy miért volt oda száműzve két további részével együtt. Nem azt a jóleső örömet hozta, hogy de jó, végre megtudom mi lett az esküvők után, vagy hogy visszakapcsolódhatok a történetbe, amit annyira szerettem. Inkább dühös lettem, hogy mégis ez, hogy lehet ilyet írni?

A könyv második felét már inkább szúrópróbaszerűen teszteltem, mert nem volt hozzá türelmem, és a sorozat további két kötetet pedig már biztos, hogy nem kölcsönzöm ki.

Így aztán csak néhány hibát tudok felsorolni, de az összes úgyse férne el egy bejegyzésben. Először is, meg kell említenem, hogy hiába igyekezett, valahogy nem tudott korhű környezetet teremteni, mindig kilógott valami, és ezzel teljesen el is szúrta a hangulatot. Keverte a saját maga által megálmodott plusz karaktereket a történetben, például elrontotta a nevét (ez persze a fordító és a szerkesztő hibája is lehet) és előfordul, hogy irreális az adott rokoni viszonylatban egyik-másik szereplő életkora, és akkor a hirtelen (két látogatás, vagy egy évszak alatt) felnövő gyerekekről még nem is szóltam. Irdatlanul sok karaktert szeretett volna mozgatni ebben a kis világban, viszont már maga a Benett család sem egy kis pereputty, de férjekkel és azok minden rokonával kiegészülve (na meg az írónő által megálmodott gyerekekről és unokákról nem is beszélve) úgy saccperkábé ötven szereplő ingázott a kastélyok, London és a templom közt. Ami egy idő után már nagyon unalmas, részint mert állandóan vissza kell lapozni az elejére, ahol van egy kis lista (pozitívum), hogy kinek ki a gyereke (nyilván sejtették, hogy egy átlagolvasó számára követhetetlen). Az is fárasztó, hogy sosem jutunk egy beszélgetés végére mondjuk Darcy és Elizabeth között, mert már ugrunk is Kitty és az ő szerelmének a sztorijához, aminek szintén nem tudjuk meg a végét, mert máris Jane terhessége a téma és így tovább. A karakterek pedig teljesen laposak lettek, a szerző egyszerű szappanoperahősöket faragott belőlük, egy hatalmas rózsaszín buborékfelhőben, ahol mindenki állandóan ölelkezik, könny szökik a szemükbe a meghatottságtól és a csöpögős boldogságot még az is tetézi, hogy mindenki, ismétlem, mindenki házasodik (ha lehet a szomszédból) és aki csak lehet, állapotos lesz. (Bocsi a spoilerért, de sejthető, hogy csak így keletkezhet ez a Bennet-Bingley-Gardiner univerzum.) Sajnos még Lizinek is eltűnik a fanyar humora, sőt, minden humora, és kizárólag az örök szerelem-boldogság-világbéke hármas harmóniájára koncentrál, és ami még ijesztőbb, hogy Mr. Darcy is. Bár a társadalmi igazságtalanság néhány Pemberley 

környékén is tapasztalható formája – jön az ipai forradalom - is felháborítja – megint csak teljes egyetértésben férje oldalán. 

De életük központi témája, és ez minden fejezetnek szerves része legalább egyszer (van ahol kétszer is!), hogy kölcsönösen biztosítsák egymást, és önmagukat a soha ki nem hunyó,töretlen, múlhatatlan, megmásíthatatlan, sírig tartó szerelmükről, ami a harmadik alkalom után már egyszerűen hányingerkeltő, az aranyos helyett. Jane és Bingley tudjuk, hogy mindig is ilyenek voltak, de elrontani a könyv főszereplőit azzal, hogy csak szerelmes biodíszletnek vannak ott, az nem fair.

Hátrébb olvasva sem lesz jobb. 

Kiadó: I.P.C.

Kiadás éve: 2008 (magyarul: 2010)

Fordító: Fügedi Tímea

Oldalszám: 452 oldal

Képek forrása: pinterest