Jenny Han: A nyár, amikor megszépültem avagy pár napja még nyár volt

„Ebben a könyvben mindaz benne van, amire minden lánynak szüksége van nyáron.”

Fülszöveg: 

Ahogy beköszönt a nyár, Belly maga mögött hagyja az iskolai életét, és Cousins Beachre menekül, oda, ahol élete minden eddigi nyarát töltötte. A nyaralóban nemcsak otthon érzi magát, távol az otthontól, de a számára legkedvesebb emberek veszik körül: Susannah, édesanyja legjobb barátnője a fiaival, Conraddal és Jeremiah-val. Belly azóta üldözi a szerelmével Conradot, amióta az eszét tudja, de mindennél jobban reménykedik abban, hogy ez a nyár más lesz, mint a többi. Bár megjelenik egy új srác, Cam, aki egy kicsit elvonja a figyelmét, és Conrad testvére, Jeremiah is sóvárgó pillantásokat vet rá, Belly szíve már Conradé. Vajon a fiú is neki szánja az övét? Tényleg olyan nyár áll előttük, amely mindent megváltoztat?

Szerintem...

Olyan régen írtam utoljára, hogy amikor megnyitottam a blogot, egyből be is csuktam, mert szégyelltem magam, amiért így elhanyagoltam majdnem egy hónapra. Aztán kb. 2 fejezetnyi olvasás után rájöttem, hogy nem vagyok normális, és gyorsan az „Új bejegyzés” opciót választottam. Így született meg ez a bejegyzés és elég fura érzés úgy írni, hogy már gimnazista vagyok, úgy érzem, most már teljesen más szemszögből kellene látnom a dolgokat, viszont mivel nem történt semmi az elmúlt héten a szememmel (még hiperisztikus ultra szűrő sem keletkezett rajta), így aztán ugyanúgy nézem a könyveket, mint eddig és igyekszem úgy írni róluk, ahogyan eddig tettem.

Cím. Ezen a kérdésen sokat gondolkodtam. Mégis, hogyan lehet egy ilyen könyvnek ilyen címet adni? Amikor megláttam a címet és a borítót, egyszerűen olyasmire asszociáltam, hogy mondjuk a főszereplő arcamputáción, jobb esetben szépészeti plasztikai műtéten esett át. Vagy egy disztópia jellegű könyvre vártam, amelyben vannak csúnyák és szépek, (akárcsak a Csúfokban) aztán, még az is felmerült bennem, hogy ez egy sci-fi, ahol elrabolják a leányzót és széppé teszik. Viszont az, hogy ez a cím egy ezerszer hallott szerelmi háromszöget (ebben a könyvben inkább négyszög) és egy nyár történetét takarja, azt egy pillanatra sem gondoltam. Pedig kellett volna. 

Ez az a könyv, amit az ember vagy imád, vagy egyszerűen ki nem állhat. Van, akinek tetszik, mert  visszaidézi a nyara (esetleg régebbi nyarai) legszebb pillanatát/pillanatait és lubickol ebben az érzésben, ebben a nyár által formált burokban. És biztos van, aki többet várt ettől a regénytől, egy kicsivel több izgalmat, határozottságot és történést. Én a második véleményt osztom, valahogy nekem nem volt elég.Az írásmód könnyed, gördülékeny, szerintem ez valamilyen mértékben azért a fordításnak is köszönhető. Élvezet olvasni, és ahogy már említettem, tökéletes nyári olvasmány, mert semmi megrázó nincs benne és még véletlenül se tudná magát elsírni rajta az olvasó.

Viszont az írónő mindent beletesz, amit egy tini elvár a nyártól, a bulikat, a srácokat, a lazítást a „nem kell csinálnom semmit” érzést, talán ez a titka, miért lehet oda valaki ezért a történetért. A helyszíneket nagy pontossággal és jó leíró készséggel teszi közszemlére és minden olvasó, kivétel nélkül (én sem vagyok kivétel) szeretne minimum két hetet ott tölteni.

Ha megkérdeznék , hogy mi is történt a 250 oldalban, tuti azt mondanám, hogy nem sok, de azért így meggondolva, akad benne konfliktushelyzet és komoly dolgokat is belekever az írónő a szerelmi négyszögön kívül, ami furán hangzik, mert általában háromszög szokott lenni, de a főszereplőnknek  - mint sok minden másban -, ebben is különcködnie kell.

Belly, (mint a Jelly Belly) bármennyire is úgy tűnik elsőre, nem döntésképtelen, tudja, hogy mit, vagy inkább, hogy kit akar, és mindenképpen el szeretné érni a célját. Megszokta már, hogy a nyarait srácok közt töltse, vicces beszólásai nagyon találóak, szimpatikus karakter.

A fejezetek viszont meglepően rövidek, és nagyon sokszor ugrál vissza egy-egy fejezet erejéig régebbi nyarak eseményeire, ahonnan könnyebben megismerhetjük a fiúk és Belly viszonyát. Kevéssé praktikus ez a sok fejezet, szétdarabolja a történetet és nem tűnik indokoltnak.

 

Borító: eredeti borító, annyi változtatással, hogy a cím magyarul is rajta van. A borító nagyon nyárias, érezni a homokot, a tengert, a nyugalmat. A világos, meleg színek dominálnak, a borító illik a tartalomhoz.

 

Írónő: Jenny Han Richmondban, Virginia államban született és ott is nőtt fel. Diplomát az Észak-Karolinai Egyetemen szerzett Chapel Hillben. Ezután New Yorkban, a New Schoolban szerzett mesterfokozatot "Writing for Children" (gyerekeknek való írásban) szakon. Jelenleg Brooklynban él. Ha gyümölcs lehetne, barack lenne, imád az embereknek becenevet adni és gyengéje többek közt a vajas lekváros keksz és a délutáni szundikálás. Ha többet szeretnél róla megtudni, akkor itt keresgélhetsz: ITT.

 

De ha már, belekeveredtem az időbe, akkor megemlítem, hogy a trilógia második része október 21-én jelenik meg. Várom, de azért nem úgy, hogy „most azonnal ide, mert meghalok”, hanem csak úgy kellemesen és kíváncsi vagyok a következő részre (feltehetően egy újabb nyári szerelem az őszi szünetre).

  
Eredeti cím: The Summer I Turned Pretty

Eredeti megjelenés: 2009

Magyar megjelenés: 2014

Kiadó: Könyvmolyképző

Fordító: Tóth István

Oldalszám: 254

 Úgy mindent összevetve: 6/10

Kérdések könyvmolyoknak

Ezt a kérdőívet DoraCraiban blogján láttam és gondoltam én is megcsinálom.

1. Szoktál nassolni olvasás közben? 

Nagyon-nagyon ritkán, mert mikor olvasok, általában csak az olvasásra koncentrálok, és egy testhelyzetben ülök órákon keresztül étlen-szomjan. (Tehát mikor valaki kihúz a könyvből, akkor döbbenek rá, hogy teljesen elzsibbadtam és farkaséhes vagyok.)

2. Mit szeretsz iszogatni olvasás közben?

Lásd előző válasz. (Ha mégis iszom, akkor csak teát vagy vizet.)

3. Szoktál beleírni a könyvekbe, vagy kivagy magától a gondolattól is ,hogy firkálj beléjük?

Regénybe és könyvtári könyvekbe soha, tankönyvekbe is csak ritkán vagy akkor, amikor valami nagyon fontosat kell lejegyeznem (mondjuk, hogy mit visel ma az irodalomtanár vagy ilyesmi). Bár most így jobban végiggondolva néhány kedvenc regényem szélén is van pár odafirkált mondat, de az is csak ceruzával.

4. Hogyan jelölöd, hogy hol tartasz egy könyvben? 

Így, úgy amúgy, alapjában véve egy végtelenül lusta ember vagyok, hiába van itthon megközelítőleg 90 könyvjelzőm (igen, igen gyűjtő vagyok), mégis van, hogy csak fejjel lefelé fordítom (átkozottul nagy bűn) vagy az asztal sarkáról lógatom, esetleg beleteszem a legközelebb található fecnit.

5. Mindig el kell jutnod egy fejezet végéig, vagy le tudod tenni a könyvet bárhol?

Bárhol, sosem igazodtam a fejezetekhez, valahogy sosem éreztem úgy, hogy külön részek, nekem az egész összefolyik. Bár igazából, ha egy könyv nagyon jó, akkor le se tudom tenni, ha pedig nagyon rossz, akkor percenként, na jó, igazából oldalanként letenném és le is teszem, vagy úgy elteszem, hogy ne is kerüljön a szemem elé többet.

6. Olyan ember vagy, aki elhajítja a könyvet a szoba másik sarkára, ha nagyon idegesítő könyvet olvas?

Persze, de általában csak a szabadesés törvénye szerint a padlóig jut el. (Hű, a fizikatanárom büszke lenne rám…) Viszont, ha irdatlanul idegesít a történet vagy valami nagyon jó jelenetnél tartok, akkor nem tudom eldönteni, hogy nevessek vagy olvassak-e tovább, és mivel általában hangosan nevetek, az egész család elnézően néz.

7. Ha szembejön veled egy ismeretlen szó, azonnal rákeresel?

Nem az erősségem a szótárban utánanézés. Számítógépem meg ugyebár nincs, ezért maradok annál a verziónál, hogy megkérdezem a szüleimet, ha ők sem tudják, akkor tényleg kinyitom az értelmező szótárt és kikeresem benne.

8. Mit olvasol most?

Ebben a pillanatban épp Moliére drámáit. Nem mondom, hogy letehetetlen, de azt sem, hogy végtelenül unalmas. Nem hiszem, hogy írni fogok róluk, de az biztos, hogy maradandó élményt nyújtottak/nyújtanak.

9. Milyen könyvet vettél legutóbb? 

Régen nem vettem könyvet, talán az utolsót még a Könyvhéten vettem, méghozzá a Lola és a szomszéd srácot. De erről írtam is.

10. Van kedvenc helyed, vagy időpontod olvasásra?

Van. Szeretek délutánonként és esténként olvasni, mármint ezek a kedvenc időpontjaim és sokszor az egész délutánt átolvasom. Kedvenc helyem az nagyon sok van, először is Tihany, imádtam Tihanyban olvasni, vagy Szentendrén, a Templomdombon, a Dunakorzón, akár Pesten a Marczibányi téri művelődési központ mosdójában is, az fura kedvenc.

11. A sorozatokat vagy az egyrészes könyveket szereted jobban? 

Nehéz kérdés. Nem igazán tudok rá válaszolni, az egyiket ezért, a másikat azért szeretem.

Szeretem az egyrészeseket, mert tudom, hogy nincs tovább és vagy lezárják a történetet, vagy hagynak sok kiskaput, hogy az olvasó ki tudja találni önmaga a történet végét.

A sorozatokat pedig azért szeretem, mert imádok sokáig olvasni, hosszú ideig egy történetben élni, mint például a Szent Johanna gimibe vagy a Roxfortba járni a többiekkel, meg amikor az ember megszeret egy karaktert, akkor minél többet meg szeretne tudni róla és minél több időt vele tölteni, pont úgy, mint mikor egyszerre néz meg öt részt egy sorozatból.

12. Van olyan könyv, amit mindig előhozol, és szeretettel ajánlasz mindenkinek? 

Persze, hogy van, szerintem ilyet mindenki tudna mondani. Mindenkinek tudnám javasolni az Egy különc srác feljegyzéseit és a Semmit is. Meg persze van még ezer ilyen meg olyan jó könyv. De ez a kettő jutott először eszembe.

13. Hogyan rendszerezed a könyveidet?

Két nagy polcom van. A kedvenceim és azok, amiket imádok. Végül is az összes könyv, amit a polcomon tartok kedvenc, csakhogy azon belül is vannak fokozato,k mint például kedvenc, nagyon kedvenc, extra-über kedvenc, de asszem, ha ezt itt és most folytatnám, akkor mindenkinek elmenne a kedve a blogom olvasásától, úgyhogy most már nem folytatom.

Jerry Spinelli: Stargirl

"Tudod, amikor mosolyogsz, az egész világ sokkal jobb hely, mint egyébként."

Nicholas Sparks

Fülszöveg:

Egy nap új lány érkezik a 16 éves Leo iskolájába, aki mindenkit elképeszt különös viselkedésével. Lehetetlen ruhákat hord, a menzán a békésen abrakoló diákság legnagyobb megrökönyödésére se szó se beszéd felpattan, és gitárkíséret mellett dalolva táncra perdül, kedvenc háziállata egy patkány, amelyet mindenhová magával hurcol, Stargirlnek nevezi magát, pedig nem is ez a valódi neve, és mindennap azzal borzolja a kedélyeket, hogy az aznapi születésnapost ebéd közben az egész iskola szeme láttára dallal és zeneszóval felköszönti. Nem csoda, hogy hamarosan kivívja mindenki ellenszenvét. Ez azonban egy csapásra megváltozik, amikor lelkes közreműködésével feltámasztja halottaiból az iskola kosárlabdacsapatát. Társai kezdenek ráeszmélni, hogy Stargirlből különleges bűverő árad: az öntörvényű egyéniség varázsa… 

Ez a történet egyszerűen fejbevágott. Újra át kellett élnem ezt az egészet. Mint azt, hogy nem voltam sehol, mármint jelen esetben Stargirl nincs sehol, nem tartozik senkihez és nincsenek barátai.  Utáltam, amikor velem is ez volt a helyzet, hogy az osztálytársaim kiközösítettek és nem akartak megismerni. Talán akkor is az fájt a legjobban, hogy nem akartak megismerni, hogy nem akarták látni, hogy milyen vagyok igazából. Aztán persze javult a helyzet és lettek barátaim, de sosem fogom elfelejteni azt a két évet, amikor minden délután sírva jöttem haza, hogy ma is gonoszkodtak velem. Amikor már belejöttem és megtört a jég, elkezdtem beszélgetni úgy igazán, akkor már nem izgattam magam, hogy az adott ember meg szeretne-e ismerni vagy sem. De ebben a hullámzó időszakban is volt egy mentőövem, egy olyan szakkör, amit minden héten tűkön ülve vártam,és imádtam minden percét (még most is imádom) és ez a színjátszókör. Végre egy olyan közegbe kerültem, ahol teljesen új lappal nyitottam és mindenki őszinte és közvetlen volt és elfogadtak, sőt azt hiszem szeretnek olyannak, amilyen vagyok. Ez nagyon jót tett. Én is nyitottam és elkezdtem úgy élni, hogy ne akarjak mindenáron megfelelni senkinek és semminek csak magamnak, hogy ez segített-e vagy sem ez még feldolgozás alatt áll. Na, de most már vissza a könyvhöz.

 

Mi történik, amikor egy tipikus amerikai gimiben, ahol mindenki belefásult már a nagy monotonitásba (mert mindenki ugyanazt eszi, ugyanúgy öltözködik és ugyanúgy viselkedik) belepottyan egy nem éppen átlagosnak mondható lány? Aki Csillaglánynak hívatja magát, egy patkánnyal jár suliba, végtelenül jó a kedve és mindenkit megajándékoz, ami sokszor elég zavarba ejtő, például mikor minden ebédszünetben odamegy az aktuális szülinaposhoz és önmagát ukulelén kísérve előadja a „Boldog szülinapot”. Ekkor kezdődik a nagy találgatás, hogy honnan érkezhetett, de leginkább, hogy a csaj kamu vagy nem kamu? Azaz az iskolavezetőség egy színészt dobott közéjük, hogy felpezsdítse a mindennapokat vagy tényleg létezik ilyen ember?

Stargirl, az örök rejtély. A lány, aki úgy él, ahogyan ő szeretne, és azért él, hogy mosolyt csaljon az arcokra, boldogságot és örömöt hoz mindenki életébe. Mármint azoknak, akik hagyják, mindenkinek tudja, hogy mikor van a szülinapja, elolvassa az újság töltelék híreit, mert abból tudhatja meg a legtöbbet az emberekről.  Eddig magántanuló volt és azért jött a gimibe, hogy barátokat szerezzen.  De mind tudjuk, hogy ez nem valami egyszerű, ha az embernek az átlagos viselete egy 16. századi mintára varrt ruha. (Az anyukája jelmeztervező és ezt is ő készítette.) Szeretnivaló és a maga módján nagyon is bájos. Végtelenül vonzó és mindenkit el is varázsol, ugyanakkor nagyon nehéz vele lenni,  vagy vele lépést tartani, mert folyton azzal szembesíti a többieket, hogy nem mernek önmaguk lenni, vagy hogy nem csinálják teljes szívből, amit csinálnak – végső soron, hogy nem őszinték sem magukhoz, sem egymáshoz. Ez kényelmetlen érzés és a többség eltávolodik Starlgirltől, sőt bűnbakot csinálnak belőle, hogy ne is kelljen a problémával és saját problémáikkal (félelmeikkel és gyengeségeikkel) szembenézni.

Leo, a főszereplőnk, aki inkább kommentátora a történetnek, mint tényleges főszereplője, hiszen a könyv címéből is rájöhetünk, hogy nem Leo átlagosnak is mondható gondjairól lesz szó. Ez a srác egy rejtőzködő egyéniség (mint mindannyian) és producernek sem utolsó. Az elsők közt veszi észre a jót Stargirlben, csak túlságosan gyáva ahhoz, hogy tegyen néhány lépést felé. Végül elszánja magát a lépésekre, de akkor újabb akadállyal találja szemben magát, vagy Stargirl vagy a többiek, ki számít igazán? A fiú vajon ki mer állni a lány mellett? Vagy gyávaságból inkább megy a többiek után?

A könyv két különböző világot mutat be, ahol a tökéletlenség és egyediség áll az egyik, a tömeg után menés és az azt-csinálom-amit-mindenki pedig a másikon. 

Az író olyan fordulatokat írt bele a könyvbe, amitől az embernek leesik az álla. Úgy vezeti végig az olvasót a könyvön, hogy közben átértékeli magában, mi fontos és mi nem. Hogy mi is az igazi boldogság. 

(Mellékesen: Patkányokat az 1960-as években kezdtek el háziállatként tartani. Általában 2-3 évig élnek. Persze ők is, mint más háziállatok, gyorsan hozzászoknak az emberhez, ha rendesen bánnak velük. A patkányok hallgatnak a nevükre, imádnak közel lenni a gazdijukhoz és ha már egyszer összebarátkoztatok, szeret ülni a válladon vagy a kabátzsebedben vagy a pulcsiujjadban bóbiskolni. A patkányok nagyon intelligensek, kíváncsiak és gyanakvóak éppen ezért gyorsan hozzászoknak az új környezetükhöz. Sok tévhittel ellentétben, hiszen a gyerekek szinte az ABC-vel egyszerre tanulják meg, hogy a patkány csúnya, gonosz állat. Szerintem ezek az állatok nem is visszataszítóak és talán egyszer meggondolom, hogy legyen-e saját patkányom. (Addig is örökbe fogadok egy méhecskét.)

 

Jerry Spinelli 1941-ben született (azaz most 73 éves) amerikai gyermekkönyvíró. 16 éves korában a sportok iránt érdeklődött (fiatal korában öt különböző sportot űzött, többek között amerikai futballt, atlétikát és kosárlabdát), és írt is imádata tárgyáról, fociban aratott győzelméről például egy verset (eredetileg nem akart könyveket írni, még csak olvasni sem szeretett), amit lehozott városának helyi lapja. Ekkor döntötte el, hogy inkább író lesz. 1977-ben feleségül vette Eileen Mesit, aki szintén gyerekeknek szóló könyveket írt. 6 gyermekük, és 21 unokájuk született.

Kiadó:  Könyvmolyképző,
Oldalszám: 244 oldal 
 Fordította: Borbás Mária 
 Illusztrálta: Komlódi Judit

Úgy mindent összevetve : 9/10

Stephen Chbosky : Egy különc srác feljegyzései

"Légy önmagad. A világ imádja az eredetit."

Ingrid Bergman

Fülszöveg: 

Az „Egy különc srác feljegyzései” című könyv elbeszélője egy tizenöt éves középiskolás srác, Charlie. Furcsának és magányosnak érzi magát, mintha a pálya széléről, kívülállóként figyelné a körülötte zajló eseményeket. Egy nap elhatározza, hogy leveleket ír egy ismeretlennek, aki akár a barátja is lehetne. Ezekből a levelekből aztán szép lassan – olykor mulatságosan, olykor meghatóan – egy cseppet sem átlagos tinédzsert ismerhetünk meg. Charlie kétségbeesett erőfeszítéssel próbálja élni a saját életét, miközben menekül is előle, és ez a kettősség különleges, járatlan utak bejárására kényszeríti: családi drámák sora, új barátok, az első randevú, szexualitás, drogok… Chbosky regénye a lélek legmélyebb rezdüléseit tükrözi, miközben felidézi az olvasóban a felnőtté válás nehéz, semmi mással össze nem hasonlítható éveit.
A kötet megjelenése óta több mint 1 000 000 példányban kelt el és hatalmas vitákat gerjesztett, miközben a tinédzserek megkerülhetetlen kultuszregényévé vált világszerte. Ellentmondásos módon egyszerre tiltott könyv és kötelező olvasmány az amerikai középiskolákban. Ez a regény ugyanazt jelenti a 21. századi tinédzsereknek, mint amit a „Zabhegyező” jelentett a szüleik generációinak.

Nagy felüdülés volt levelezést olvasni, sokkal érdekesebb, mint ha naplót olvasna az ember. Mert bár lényegében ugyanaz, mégis jobban szeretem a tudatot, hogy nem egy ember (akár élő, akár halott) magánéletében (naplójában) vájkálok. Nem mintha a levelezés nem lenne magánügy. (De ott legalább van még egy ember.) Az igazság az, hogy nagyon szeretek levelezni, az egyik barátnőmmel maratoni hosszúságú leveleket szoktunk írni egymásnak, persze elektronikus módon. A többiekkel inkább rövid facebookos csetelés, néhány soros üzenet, félperces telefonbeszélgetés, vagy esetleg skypeolás. De ők szerintem nem tudják milyen az, amikor kinyitod az email-fiókodat és látod, hogy leveled jött, azt az izgalmat, hogy vajon ez most miről szól. De félreértés ne essék, levelet írni is imádok, mert ha időt szánok rá, hogy megfogalmazzam a véleményemet, összefogjam a szerteszét futó gondolataimat az igazán jó abból a szempontból is, hogy jobban megismerjem magamat. Talán ezért írtam meg ezt a levelet Charlie-nak.

Kedves Charlie!

Örülök, hogy olvashattam a leveleidet, és köszi, hogy a te szemszögedből élhettem át az első gimis évet. (Most szeptemberben leszek középiskolás és bevallom, azért egy picit tartok tőle.) Jó, hogy ilyen sokat, ilyen hosszan és fáradságot nem ismerve írtál. Köszi, hogy beengedtél az életedbe és megismerhettelek téged, és nemcsak a nyugis hétköznapokat, a családodat, hanem a nagy szomorúságokat is, hogy a legjobb barátod nemrégiben lett öngyilkos. Elolvastam mindent, amit írtál, amit átéltél, ami szórakoztatott, ami untatott téged és veled együtt örültem és veled együtt szomorkodtam.

Most már tudom, hogy mit gondolsz a suliról, a barátaidról, az emberekről úgy általában, a bulikról, a piálásról, a drogról, a másságról, a világról és még annyi mindenről, hogy azt itt felsorolni sem lehetne. Van olyan, hogy ismeretlen ismerős? Ha van szerelem első látásra, akkor talán van barátság első olvasásra. Az utolsó leveled volt a kedvencem, és mindig is az marad, már csak a tudat miatt is, hogy itt már nincs tovább, ez volt az utolsó, ennyi volt és kész. Amikor a végére értem az utolsó levelednek is, dühös voltam magamra, amiért nem olvastam lassabban, amiért két nap alatt elolvastam és nem hagytam rá több időt, hogy faltam, ezt az egyet nagyon sajnálom. Az egész levélhez már csak egyetlen mondatot szeretnék hozzá fűzni, mégpedig azt, hogy mindig, de tényleg mindig, maradj önmagad, Charlie!

Szeretettel ölel: M.

U.i.: Kíváncsi vagyok, hogy mit szólsz ahhoz, hogy a leveleidet már több mint egymillióan olvasták és nagyon-nagyon megszerettek téged. 

A könyvből filmet is készítettek, egészen jó színészgárdával. Persze, nem volt olyan, mint a könyv, teljesen más volt. Szerettem ezt is, azt is. Mást lehet mondani egy filmmel, mást egy könyvvel és ez így jó, de lényegében véve mindkettő Charlie.

A filmplakáttal találkoztam először, nekem az jobban bejött, mint az eredeti  borító.

 Itt a filmelőzetes:

Stephen Chbosky 1970-ben született Pittsburgh-ben. Fiatalkorában Salinger és Scott Fitzgerald hatott rá leginkább. Regényeket, forgatókönyveket ír, emellett filmrendező. Leghíresebb regénye a részben önéletrajzi ihletésű The Perks of Being a Wallflower (1999), az ebből készült filmet is ő rendezte főszereplők: Logan Lerman, Emma Watson és Ezra Miller. Ő írta a 2005-ös Rent című film forgatókönyvét, valamint közreműködött a Jericho című TV-sorozat létrehozásában.

Eredeti mű: Stephen Chbosky: The Perks of Being a Wallflower
Eredeti megjelenés éve: 1999
 Kiadó:Alexandra
Oldalszám: 240
Fordító: Gyuris Norbert

  Mindent összevetve 10/10