Tényleg tud rossz könyvet is írni a híres írónő, avagy Kerstin Gier rágógumija

A fiúk olyanok, mint a rágógumi – édesek, és könnyű őket az ujjunk köré csavarni

„A rágógumi (angolul: chewinggum vagy chiclegum) egy nyúlékony, ízesített, rágásra alkalmas élvezeti cikk, melyet az édességek csoportjába sorolnak”. Wikipédia

Fülszöveg: 
Sissi tizenhárom éves, meglehetősen szemtelen, rettenetesen gyenge matekból – és őrülten szerelmes! De Konstantint, álmai hercegét, csak az idősebb, „tapasztalt” lányok érdeklik… Ez ugyancsak bosszantó, hiszen ami a csókolózást, vagy azt a híres-nevezetes „első alkalmat” illeti, Sissi egyszerűen nem rúghat labdába. Így hát eget-földet megmozgat, sőt, óvodáskori barátját, Jakobot is bevonja, hogy még idejében szert tegyen a legszükségesebb ismeretekre a témában…

Rendkívül szórakoztató, ragyogóan megírt szerelmes történet – pontosan olyan, amilyenek a mai lányok! 

 Ez a könyv ténylegesen olyan volt, mint a rágógumi. Az elején nem igazán akartam a számba venni, és amíg meg nem puhult és nem éreztem rendesen az ízét, addig nem is élveztem.  A külseje igazán taszító volt.  De ezt bővebben a borító résznél. A könyv első felét ezzel a dallal tudnám jellemezni: 

Azt hittem így is marad, de végül a rágóval ellentétben inkább a végére lett valami íze. Nem mondom, hogy egy világszínvonalú könyvvé fejlődött volna, de amikor a végére értem, már nem is akartam annyira a falhoz vágni. Most felmerül bennetek egy kérdés? Vajon miért olvastam végig, ha az eleje ennyire siralmas volt? Jó kérdés, talán mert tudni akartam, hogy milyen mélyre lehet süllyedni.

 

Az alapsztori miatt az egész könyv olyan, mintha 10 éves gyerekeknek írták volna eredetileg, csak közben rájöttek, hogy inkább a nagyobb korosztály lenne rá vevő, így változtattak. A lényeg mi lenne más, mint a szerelmi bánat (13 évesen,jaaa), és több, még ennél is nagyobb hülyeség.

A karakterek a végtelenül szimpla történet ellenére eléggé kidolgozottak voltak, nem csináltak semmit se véletlenül, mindenkinek volt valamilyen célja (aminek elérése érdekében ármánykodott). Persze a 13 éves karakterektől nem vártam sokat. Jól tettem, mert nem is forgattak a fejükben világmegváltó gondolatokat. Teljesen átlagos 13 évesek voltak.

Főhősnőnk, Elisabeth, aki valamilyen úton-módon nagyon utálja a nevét és ezért azt az egész könyvben kavarják, azaz majdnem mindenki máshogy szólítja pl: Elsbeth, Sissi stb. Tehát Sissi–nevezzük mondjuk így – eléggé társasági lény, aki mindig kimondja, amit gondol. Nem tökéletes, sőt kifejezetten szerencsétlen, és ha nem lenne egy „védőangyala”, akinek majdnem mindig sikerül őt kihúznia a gázos helyzetekből, akkor nyugdíjas koráig szobafogságot kapna, az tuti.

Mi lenne főhősünkkel szerelem nélkül? Így aztán biztosak lehetünk benne, hogy feltűnik egy marha helyes, mondjuk rocksztár külsejű srác, akinek még véletlenül sem barna a szeme. És igeen! Beletalált. Meglepő módon pont van itt egy ilyen srác, akibe Sissi elsőre egy ilyen nagy durranás jelleggel beleszeret (innentől kezdve a már-már undorítóan szerelmes csajt játssza, aki nem is lát a rózsaszín ködtől), és elveszik a srác kék Wick-torokfájás-megszüntető-cukorka-színű szemeiben. A fiú 16 éves és esze ágában sem áll pisisekkel kezdeni és matekból korrepetálja Sissit, aki a korrepetálások alatt is teljesen hülyét csinál magából néhány megszólalásával. Pl: „mikor megtanultam osztani, akkor még szűz voltam.”

 Ilyen kis bénázásokkal telik a történet és a lány nem szégyell mindent bevetni a teljes sikerért, hogy az ő szavaival éljek: „Szilárdan elhatároztam, hogy az én regényem heppienddel végződik”, tehát nem gondolkodik, képes lenne még egy adag libazsírt (!) is bevetni, hogy levegye a lábáról a szegény korrepetitort. 

Borító: csak annyit tudnék mondani, hogy nem akarom még egyszer a kezemben tartani. 10 évesen ilyesmi borítójú könyveket olvastam és így visszagondolva szerintem az összes ilyen szívecskés jujj, de nagylányoknak való könyvet kiolvastam a gyermekkönyvtár csajos részlegéről. Igen, amikor tegnap az utcán a kezemben tartottam ezt a könyvet, próbáltam úgy tartani, hogy ne látszódjon a nagyon teleszívecskézett oldala. Szégyelltem a borítót az emberek előtt. Ritkán, de van ilyen, ez az igazság.

Hogyan lehet, hogy ez a mindenki által fantasztikusnak tartott írónő egy ilyen könyvet írt?  Nem tudni, én sem tudom, de nem mondanám így már a végére, hogy kimondottan siralmas volt, inkább meglepő, hogy egy ilyen bénán kezdődő könyvet fellehet még javítani, persze az Időtlen szerelem trilógia mellett nem rúghat labdába.

Dióhéjban ez lenne a híres Kerstin Gier rágógumija.

Az írónő:

„1966-ban született, és többé-kevésbé munkanélküli tanárként kezdett el írni 1995-ben. Hatalmas sikerrel: már az első regényét megfilmesítették. Időközben nemcsak felnőtteknek szánt regényei szerepelnek rendszeresen a sikerlistákon, hanem ifjúsági könyvei is. A Gwendolyn és Gideon kalandjairól szóló trilógiának köszönhetően („Rubinvörös”, „Zafírkék”, Smaragdzöld”) az egyik legismertebb német ifjúsági szerzővé vált. A DeLIA díjjal kitüntetett írónő Bergisch Gladbach közelében él családjával.”

Eredeti megjelenés: 2007

Eredeti cím: Kerstin Gier: Jungs sind wie Kaugummi

Kiadó:  Könyvmolyképző

Honnan szereztem: Könyvtár

Úgy összeségében: 5/10

Tavi Kata : Nyitótánc avagy minden kosaras jól táncol?

„A mosoly legrövidebb út két ember között, a tánc pedig legrövidebb út két lélek között.”

Fülszöveg:

Lilla imád táncolni, épp ezért alig várja az új középiskolát és a tánccsoportot, az új barátnőket, no meg a helyes fiúkat.
Csakhogy a szomszédba költözött nyáron a leghelyesebb srác, a kosaras Krisztián, aki úgy fest, mint egy rockisten.
A szülők azt mondják, valaha ők barátok voltak, de akkor miért olyan elutasító Krisztián?
Mi zajlik a kosárcsapatban, miért vitáznak egymással a fiúk, hol nyíltan, hol burkolva? Tényleg a tehetség számít?
Mi történik a lányok között? Hogyan lehet barátságból elutasítás, szeretetből harc? Van-e megbocsátás egy lánycsapatban?
Lilla nagyszájúan lavíroz az iskola nyüzsgő életében, barátságok és szerelmek között. Szurkol a kosárcsapatnak, szenved a feleltetések alatt, és hol örömmel, hol bánatosan éli a középiskolások mindennapi, ám izgalmas életét.

Szerintem...

Nagyon sok ilyen témájú regényt olvastam mostanában, de hát ez érthető, hisz annyi idős vagyok, mint a főszereplők átlagosan, így aztán nem esik nehezemre elolvasni, megérteni, véleményt alkotni róluk. Mindegyik ilyen témájú könyv más, nem mondom, hogy nincsenek hasonlóságok, de végtére is mindenki többé-kevésbé ugyanazokkal a problémákkal küzd.

Nagyon tetszett, hogy a főszereplő egyből belecsap a lecsóba, és nem kerülgeti a forró kását (Igen, két kajás közmondás egy mondatban, nagyon gáz.)

Lilla, mint főhősnő nem volt rossz karakter, nem volt tehetetlen, béna, de még ostoba sem (szerintem ennek a típusnak a gyakori szerepeltetése szándékos az írók részéről: a főhősnők bénázása önbizalomnövelő, amitől függővé válhat az olvasó), képes kiállni a véleményéért és úgy viselkedik, mint egy igazi tini. Életrevaló, lobbanékony , a haja pedig vörös ami pedig semmiképp nem átlagos. Minden nyarat a rokonainál tölti vidéken, ami nekem egy kicsit fura, mert én sosem szoktam, és úgy tér vissza a XI. kerületbe minden nyár végén mintha semmi sem történt volna, amíg távol volt. Így érik őt a nagy meglepetések. (Mondjuk a Szent Johanna és a többi suliév tagolású lányregény is ezzel a fogással él, szóval úgy tűnik, hogy a következő részekben is meglepetésekben tobzódik majd a szeptember).

A többi karakterről nem is igazán tudnék írni, mert a könyv annyira keveset mondott el róluk, hogy igazából csak sötétben tapogatóznék. 

 

Maga a történet nem hasonlított sem igazán a D.A.C.-ra sem pedig a Szent Johanna Gimire, de mielőtt még felsorolnám az összes magyar tiniregényt, megjegyzem, felesleges lenne, mert egyikre sem hasonlított. A maga módján kifejezetten eredeti történet (kezdete) volt.

A fejezetek hónapok, emiatt aztán kicsit gyors a tempó és ilyen villámsebességgel száguldunk végig az egész éven, de nem baj, legalább egy percig sem unatkoztam.

Viszont a nagyon gyors tempó miatt,éppen csak felvázolta a táncokat, (amelyekből, nagyon sokat tartalmazott a könyv, hisz a főszereplőnk tánctagozatra jár és nem csak órái vannak, hanem előadásai is.) ezeket élőben és a tv-ben is szeretem nézni, miért ne olvashatnék  részletesen egy könyvben? Nem lett volna unalmas, ha az író egy picit több oldalt szán ezekre a táncleírásokra. A „nagyon izgulok, mindjárt kezdődik” felvezetés után  fél oldallal arrébb „aztán már vége is lett” lekeverés jön ripsz-ropsz. 

Volt sok jó poén , de beskatulyázás is. Volt „szépfiú”, „meg-mondom-mindenkinek-lány” „nyugodt lány” a „díva”, a nagyon „beképzelt srác. Sok tipikus karakter kapott helyet, de ez elkerülhetetlen, hiszen nem járhatnak minden gimnáziumba más tulajdonságokkal felruházott diákok, kell, hogy legyen átfedés.  Persze nincs tiniregény szerelmi szál nélkül és itt is le kell futni a szokásos köröket a megbántással és minden egyéb marhasággal (amit persze jó olvasni.). 

Ez a könyv szerintem semmivel sem maradt el a külföldi tiniregényektől, sőt az első 50 oldalba úgy szerettem bele, hogy nem is néztem meg, ki az író. Igaz, hogy egy kicsit elfogult vagyok a magyar írókkal kapcsolatban, de hát örülök annak, hogy ismerős terepen, ismerős problémákkal magyar nevű szereplők küzdenek.

 

Nagyon szerettem volna már megszerezni ezt a könyvet, mert „már csak ez az egy hiányzott” ahhoz, hogy az összes magyar írótól származó, mai „gimis” regényt elolvassam.

Jó kis könyv volt, van akinek biztos limonádé, mert nem boncolgatott nagy témákat, csak a mindennapi harcokat egymással és magunkkal, talán nem volt világmegváltó mondanivalója, de mégis lehetett benne élni. Jó volt, úgy ahogy volt. 

Borító: Nekem tetszik. 

Idézet: 

„– Néha olyan vagy, mint anyád.
– Mint egy diktátor?
– Hallottam ám!- kiabált a konyhából anya.”

A címben feltett kérdésre pedig a könyvbeli történetek alapján, tutira igennel felelnék, de én is ismerek kosarasokat, olyanokat is, akik nem tudnak táncolni, de nem állítom, hogy egy kosarasból nem lehet táncbajnok.

 

Az írónő: A Tavi Kata írói álnév. A blogján jellemezte önmagát. Amit itt nézhettek meg. 

„Leginkább úgy tudom magam jellemezni, hogy felsorolom azt a pár dolgot, ami nélkül a napjaim totális depresszióba süllyednének : a családom, a barátaim, az olvasás, a zene, az írás, a fürdők és… azt hiszem, a kávé :-).”

 

Eredeti megjelenés: 2013
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám:  358. oldal

Úgy összeségében : 8/10

Laurie Halse Andreson: Hadd mondjam el...

"A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen."

Stephen King

Fülszöveg: 

Hadd mondjam el…
Miért kerülik Melindát iskolatársai? S ő miért viselkedik olyan különösen? Alig beszél, egyre inkább magába zárkózik, pedig nagyon is szeretne ismét a közösséghez tartozni. Történhetett valami, de mi és mikor?
Mi okozza a zavart a tizennégy éves lányban s körülötte? Mi oszlathatja el annak a borzalmas nyári bulinak az emlékét, s teheti a helyére az ott történteket?
Ezt meséli el a szerző díjnyertes, több nyelvre lefordított, drámai erejű, ugyanakkor az iróniát sem nélkülöző könyvében.

Szerintem...

Sokszor nem tudjuk rendesen szavakba önteni, hogy mit is érzünk egy adott dologgal kapcsolatban. Valakinek egyes dolgok könnyen a nyelvére jönnek, másoknak pedig akár évek is kellenek ahhoz, hogy meg bírják fogalmazni a velük történteket. Erről a könyvről nehéz egyből véleményt alkotni. Ez egy jól megírt, nagyon eltalált könyv. Sokat adott, jobban kezdtem figyelni az emberekre és persze jó olyan témákról olvasni (hallani) amikről általában nem beszélnek az emberek ilyen nyíltan és nyersen. Azt hiszem, nálam az írónő célt ért ezzel, mert sokat gondolkodtam rajta, fél éjszakákat fent voltam és a könyvet is csak lassan emésztgettem. Ugyanis nem könnyű olvasmány, pedig egyszerű a nyelvezete és még csak nem is hosszú, de a tartalma talán a legbrutálisabb, leginkább mellbevágó azok közül, amit eddig olvastam. (Még mondjuk a Semmi jöhet számításba ezen a téren...) Melindát, a történet főszereplőjét az írónő saját bevallása szerint egy rémálmából teremtette igazán szokatlan módon (bár a horror kategóriában ez nyilván előfordul).

Ez a könyv kétszáz oldalnyi tömör segélykérés. Kiáltás. Sikítás, még akkor is, ha a főhősünk szinte sosem szólal meg.

Sok olyan helyzet van az életünkben, amikor rosszul érezzük magunkat és elszorul a torkunk, képtelenek vagyunk bármit is kinyögni. Van valaki, aki ugyanúgy küzd belül, mint mi? Ez Melinda történetének a lényege. Az embereket az érdekli (beleértve engem is), hogy miért nem beszél.

Én is tudni akartam, hogy mi történt azon a fontos estén, ami miatt már a fél gimi ismeri. Most már tudom, miért lett depressziós és minden olvasó is tudni fogja, ha végigolvassa a könyvet.

A könyv egyik jó tulajdonsága, hogy nem öli meg teljesen a reményt. Érezzük valahogy, hogy Melindának azért ott világít a fény az alagút végén, hogy végül sikerül majd kiverekedni a magát a depresszióból, igaz mivel másra nem nagyon számíthat, jobbára egyedül. De nem, nem dőlt össze a világ. Melinda próbálkozik és újra meg újra megpróbálja. Nem úgy, mint te, Hannah Baker. Ezt a könyvet először is neki ajánlanám, aki 13 apró ok miatt megölte magát a Tizenhárom okom volt című könyvben. Mert az ő élete közel sem volt olyan rettenetes és még csak nem is próbálta jobbá tenni. De ezt már egyszer leírtam.

Nem hiába olvastatják ezt a világ nagyon sok részén az általános iskolákban és az alsós gimiseknél, ennek a könyvnek tényleg minden iskolai könyvtárban ott van a helye. Én itthon is kötelezővé tenném, mert akkor talán a tinik nem lennének annyira kirekesztőek és jobban átgondolnák a dolgokat. Ez a téma valószínűleg több embert érint, mint gondolnánk. A mostani kötelező olvasmányok jó része elavult, amiről szó van bennük, ahhoz nekünk már közünk sincs. Persze-persze, a hazai irodalom legjobb alkotásai meg minden, de akkor is. Ha olvashatnánk mást is kötelezőként, tuti ezt javasolnám a célra.

Ez a könyv annyiszor felbukkant már korábban, hallottam róla itt-ott, de sosem tudtam igazán, hogy miről is van szó. Most elolvastam, megnéztem a filmet is és interjúkat is olvastam. Így már világos, még ha dermesztő is.

A borító pedig... Hát nem a 2013-as kiadás a legszebb de végül is a lényeg az, ami benne rejlik. De vannak gyönyörű borítók, például az, ami ennek a bejegyzésnek az elején is szerepel. 

Eredeti cím: Speak

Mű eredeti megjelenése: 1999

Oldalszám: 246

Fordította: Csatári Ferenc

 

Az írónőről ebben az interjúban tudhattok meg többet: Itt!

Ez pedig a film trailere.

Úgy (tényleg) mindent összevetve : 10/10