Interjú Kemény Zsófival

Forrás: szollosimatyas.hu

Slammelni először Kemény Zsófit hallottam, valahogy belebotlottam egy youtube-videóba – az akkor nekem még teljesen szokatlan műfaj nagyon megfogott és azóta sem igazán enged el. Időközben sok más slammert is megismertem, de Zsófi maradt az első… Mikor tavaly novemberben megjelent az első regénye, az Én még sosem, tudtam, hogy ez kell nekem, azóta kétszer is elolvastam. Nem is gondoltam, hogy kritikát írjak róla, mert mindkétszer kritikátlanul tetszett.

Véletlen szerencsének (és Don Tamásnak, Radvánszki Leventének és Salamon Júliának) köszönhetően nemrég e-mail interjút készítettem Kemény Zsófival, a regényéről, a jövőről és a slammelésről.

 Mélyi Márti: Melyik a kedvenc köteleződ? Egyáltalán volt ilyen?

Kemény Zsófi: Talán A Pál utcai fiúk. Valószínűleg az is rásegített, hogy láttam egy varázslatos szabadtéri előadást is belőle a Bárka Színházban, egy nyári este egy hatalmas tölgyfa alatt, és a nézőtér forgott, nem a színpad. De (ciki, nem ciki) a többit is szerettem, mondjuk a Légy jó mindhalálig kivételével. Azt viszont nem is bírtam végigolvasni.

M.M.: Milyen vagy melyik karakterrel tudnál a leginkább azonosulni a világirodalomból?

K.Zs.: Scarlett O’Harával, mert a jég hátán is megélek, és teszem a dolgom. Ha az a dolgom, hogy a legszebb zöld ruhámban udvaroltassak magamnak a megyebálon, akkor azt, ha meg gyapotot kell szedni puszta kézzel, akkor azt.  És én is nehezen ismerem fel a saját érzelmeimet, és általában akkor, mikor már késő.

M.M.: És a saját könyvedből?

K.Zs.: Eszterrel. Pofátlanság  lenne tőlem, ha letagadnám.

M.M.: Melyik az a könyv, amit bárhova magaddal vinnél, még a világ végére is?

K.Zs.: Ami még a fejemben van, de egyszer biztos meg is fogom írni.

M.M.: Milyen könyv van most az éjjeli szekrényeden?

Az eltűnt idő nyomában.

M.M.: Gyerekkorodban mi szerettél volna lenni? És most mit gondolsz, mi leszel, ha nagy leszel?

K.Zs.: Felfedező szerettem volna lenni, de a szüleim folyton azt nyomták, hogy teljesen nyilvánvaló, hogy úgyis író leszek, hiába kapálózom ellene.

M.M.: Hogy képzeled el Magyarországot 20 év múlva? Az országban képzeled el magad? Ha igen, akkor hogyan?

K.Zs.: Több forgatókönyvet el tudok képzelni, de csak a legjobbat képzelem szívesen: egy vidám, változatos és viszonylag tiszta helyet remélek. Mindenképpen itt kell maradnom, mert a magyar nyelvből élek. Húsz év múlva egy űzött családanya leszek, aki folyton azon panaszkodik, hogy nincs ideje nyugodtan írni.

M.M.: Amikor slammelsz, akkor mindig előre kitalálod a szöveget és pontosan begyakorlod, vagy improvizálsz?

K.Zs.: Mindig megírom, de begyakorolni nem szoktam. Ha nincs kimondott kényszer (például nem egy színházi előadás keretei között slammelek), akkor mindig olvasom a szöveget. Egyrészt mert röhejesnek tartom, mikor valaki a saját versét „szavalja”, másrészt mert rettegek a leblokkolástól, amire eléggé hajlamos vagyok. (De nagyon csodálom azokat, akik fejből mondják, pláne ha még improvizálni is tudnak.)

M.M.: Velem szokott az lenni, hogy csak később jut eszembe, mit is kellett volna mondanom egy adott helyzetben. Slammerrel is előfordul ilyesmi?
K.Zs.: Nekem legtöbbször még később se jut eszembe semmi frappáns. Azt hiszem, egy csomó barátom azért szeret, mert hosszú estéket tudok hallgatással tölteni úgy, hogy közben láthatóan jól érzem magam.

Köszönöm.