John Green: Alaska nyomában avagy hogyan jutunk ki az Élet labirintusából?

Első pia, Első balhé, Első csaj, Utolsó szavak

„Untat ez az egész.” – Winston Churchill (mielőtt kilenc napra kómába esett és meghalt)

Fülszöveg: 

A tizenhat éves Miles Haltert elbűvölik a híres emberek utolsó mondatai és unja otthoni biztonságos életét. A középiskola után rábeszéli szüleit, hogy írassák be egy bentlakásos iskolába, mert abban bízik, ettől talán megváltozik addigi unalmas élete. Itt ismerkedik meg Alaska Younggal, az okos, vicces és halálosan szexi lánnyal, valamint Chippel, az ösztöndíjas zsenivel, aki kollégiumi szobatársa lesz.
Százhuszonnyolc nap alatt Miles élete gyökeresen megváltozik, miközben Alaskát önpusztító viselkedése a végső tragédia felé sodorja.

John Green Alabamában járt bentlakásos iskolába, amely nem sokban különbözött az Alaska nyomában Culver Creekjétől. Az Alaska nyomában az első regénye. 

29 nappal azután… (mármint, hogy elolvastam a könyvet) 

Lassan már egy hónapja várok. Várom, hogy mikor tör rám az az érzés, hogy vége a világnak mert ez egy olyan sztori. Legalábbis nekem mindenki ezt mondta. Most már arra gyanakszom, hogy nem értettem a lényegét, vagy az rám valamiért nem volt hatással. Nem tudom.

A könyv egyes napjait nem dátumozták vagy ilyesmi, hanem feltüntették, hogy előtte x nappal, utána y nappal, ami persze kúl, mert egyszerűen kreatív és ilyet még nem nagyon láttam, de annyira elveszi az ember figyelmét, hogy még hány nap van hátra addig a bizonyos dologig, hogy egyes (mint később kiderül) fontos jelenetek a fényüket vesztik. Bevallom, nekem is sokszor vissza kellett lapoznom az előtte napokra, mert csak arra figyeltem, hogy mikor jutunk már el a nagy napig, hogy unalmasnak titulált oldalakat ugrottam át és így lemaradtam néhány dologról. 

Alapjában véve egy ultramodern Rómeó és Júlia, ahogyan a Csillagainkban a hiba is (a szerző második regénye, ami most nagyon népszerű – és már a mozikban van) csak míg ez a fiúk világát térképezi fel és mutatja meg, addig a Csillagainkban a hiba inkább a lányok különösen érzékeny „annyira édes, hogy telesírom a párnám” idegét piszkálgatja. (Ami persze 90%-ban be is jön, és a csajok ténylegesen bőgnek.) Ha döntenem kéne, hogy az eddigi nálunk megjelent brutál népszerű két könyve közül, mert van több is, melyiket szeretem jobban, akkor tuti azt mondanám, hogy döntetlen. Na, de nagyon elkanyarodtam a könyvtől. Az biztos, hogy ezen a könyvön is kiválóan lehet sírni, ha az embernek ez minden vágya, de azért nem erre megy ki a sztori. Van egy kerete az egésznek, egy rendesen kitalált alappal együtt, viszont a fontos dolgok közti légüres tereket leginkább a dohányzás témája tölti ki, hogy ki-mikor-mit--hol-szívott, kivel-és-mennyire-bírta, amit egyszer elolvasni még talán élvezetes, de amikor már 10 oldalanként belefutsz egy ilyesféle „térkitöltésbe”, amit, hogy ne mondatról mondatra ismétlődjön, néha ivással, különféle hányással és füvezéssel is tarkítanak. Pufi/Miles ebbe az egész, ivás-dohányzás dologba azért megy bele, mert a többiek csinálják, megy a banda után, ami nem túl szimpatikus, talán mert alapjában véve szerintem én nem vagyok egy „sodródom az árral” típus, és volt hogy lenéztem azokat, akik ezt tették. De ha az ember beköltözik egy ilyen gimibe, akkor nyilván el kell fogadnia vagy alkalmazkodnia kell az ottani szabályokhoz, a kialakult hierarchiához, ami lássuk be, elég kemény meló. John Greennek ebben a könyvében is főszereplő a halál és a felejtés: vajon emlékezni fognak-e ránk a halálunk után? Lesz-e valaki mellettem, amikor meghalok? Lesz-e valaki aki lejegyzi az utolsó szavaimat?

Alaska Youngra, biztosan emlékezni fognak, azt garantálom.

Miles/Pufi vagy hívd, ahogy szeretnéd, a mi kedves főszereplőnk, aki végtelenül naiv (később persze megedződik), új életet kezd, bátran hallgat, mert élni szeretne, és titkon reméli, hogy majd valakit érdekel, mik is voltak az ő utolsó szavai.

Ezredes, avagy az egyetlen imádnivaló karakter, (legalábbis ő volt az egyetlen, akit meg tudtam kedvelni), aki életképes ebben a gimiben és még élvezi is. Tanítgatja Pufit, azaz igyekszik felkészíteni a kemény életre és nem utolsósorban remek balhékat szervez maga is. 

A következő, talán egyben a legfontosabb szereplő is, Alaska Young, aki hetedik szülinapjára azt kapta, hogy nevet választhatott, ami egy vészesen kreatív ötlet a szülőktől. Ő a könyv kiismerhetetlen, rejtélyes és megfejthetetlen NŐ-je, csupa (kettő) nagybetűvel. Többet nem árulok el róla, mert az mérhetetlen szemétség lenne, lelőnék minden poént. 

A címben feltett kérdésre pedig, hogy kijutunk-e valaha, azt nem én fogom megválaszolni. Majd a könyv, vagy az élet, a sors, vagy bármi, ahol te megtalálod rá a választ. 

Kinek ajánlom: Elsősorban fiúknak és persze mindenki másnak is, aki megkeresné a Nagy Talánt, csak nem tudja, hogyan fogjon hozzá.

Borító: Klassz. Szerintem felesleges róla bármit is mondani, a feliratok találóak, a színvilág átlagos.

Úgy hallottam, a filmes jogokat már eladták, a távoli jövőben valamikor ebből még film is lesz. 

Író

Eredeti cím:  John Green: Looking For Alaska

Fordító: Szabados Tamás

Kiadó: GABO

Kiadás éve: 2005

Kiadás éve itthon: 2011

Oldalszám:  292

Úgy mindent összevetve: 6/10

 

Jenny Han: A nyár, amikor megszépültem avagy pár napja még nyár volt

„Ebben a könyvben mindaz benne van, amire minden lánynak szüksége van nyáron.”

Fülszöveg: 

Ahogy beköszönt a nyár, Belly maga mögött hagyja az iskolai életét, és Cousins Beachre menekül, oda, ahol élete minden eddigi nyarát töltötte. A nyaralóban nemcsak otthon érzi magát, távol az otthontól, de a számára legkedvesebb emberek veszik körül: Susannah, édesanyja legjobb barátnője a fiaival, Conraddal és Jeremiah-val. Belly azóta üldözi a szerelmével Conradot, amióta az eszét tudja, de mindennél jobban reménykedik abban, hogy ez a nyár más lesz, mint a többi. Bár megjelenik egy új srác, Cam, aki egy kicsit elvonja a figyelmét, és Conrad testvére, Jeremiah is sóvárgó pillantásokat vet rá, Belly szíve már Conradé. Vajon a fiú is neki szánja az övét? Tényleg olyan nyár áll előttük, amely mindent megváltoztat?

Szerintem...

Olyan régen írtam utoljára, hogy amikor megnyitottam a blogot, egyből be is csuktam, mert szégyelltem magam, amiért így elhanyagoltam majdnem egy hónapra. Aztán kb. 2 fejezetnyi olvasás után rájöttem, hogy nem vagyok normális, és gyorsan az „Új bejegyzés” opciót választottam. Így született meg ez a bejegyzés és elég fura érzés úgy írni, hogy már gimnazista vagyok, úgy érzem, most már teljesen más szemszögből kellene látnom a dolgokat, viszont mivel nem történt semmi az elmúlt héten a szememmel (még hiperisztikus ultra szűrő sem keletkezett rajta), így aztán ugyanúgy nézem a könyveket, mint eddig és igyekszem úgy írni róluk, ahogyan eddig tettem.

Cím. Ezen a kérdésen sokat gondolkodtam. Mégis, hogyan lehet egy ilyen könyvnek ilyen címet adni? Amikor megláttam a címet és a borítót, egyszerűen olyasmire asszociáltam, hogy mondjuk a főszereplő arcamputáción, jobb esetben szépészeti plasztikai műtéten esett át. Vagy egy disztópia jellegű könyvre vártam, amelyben vannak csúnyák és szépek, (akárcsak a Csúfokban) aztán, még az is felmerült bennem, hogy ez egy sci-fi, ahol elrabolják a leányzót és széppé teszik. Viszont az, hogy ez a cím egy ezerszer hallott szerelmi háromszöget (ebben a könyvben inkább négyszög) és egy nyár történetét takarja, azt egy pillanatra sem gondoltam. Pedig kellett volna. 

Ez az a könyv, amit az ember vagy imád, vagy egyszerűen ki nem állhat. Van, akinek tetszik, mert  visszaidézi a nyara (esetleg régebbi nyarai) legszebb pillanatát/pillanatait és lubickol ebben az érzésben, ebben a nyár által formált burokban. És biztos van, aki többet várt ettől a regénytől, egy kicsivel több izgalmat, határozottságot és történést. Én a második véleményt osztom, valahogy nekem nem volt elég.Az írásmód könnyed, gördülékeny, szerintem ez valamilyen mértékben azért a fordításnak is köszönhető. Élvezet olvasni, és ahogy már említettem, tökéletes nyári olvasmány, mert semmi megrázó nincs benne és még véletlenül se tudná magát elsírni rajta az olvasó.

Viszont az írónő mindent beletesz, amit egy tini elvár a nyártól, a bulikat, a srácokat, a lazítást a „nem kell csinálnom semmit” érzést, talán ez a titka, miért lehet oda valaki ezért a történetért. A helyszíneket nagy pontossággal és jó leíró készséggel teszi közszemlére és minden olvasó, kivétel nélkül (én sem vagyok kivétel) szeretne minimum két hetet ott tölteni.

Ha megkérdeznék , hogy mi is történt a 250 oldalban, tuti azt mondanám, hogy nem sok, de azért így meggondolva, akad benne konfliktushelyzet és komoly dolgokat is belekever az írónő a szerelmi négyszögön kívül, ami furán hangzik, mert általában háromszög szokott lenni, de a főszereplőnknek  - mint sok minden másban -, ebben is különcködnie kell.

Belly, (mint a Jelly Belly) bármennyire is úgy tűnik elsőre, nem döntésképtelen, tudja, hogy mit, vagy inkább, hogy kit akar, és mindenképpen el szeretné érni a célját. Megszokta már, hogy a nyarait srácok közt töltse, vicces beszólásai nagyon találóak, szimpatikus karakter.

A fejezetek viszont meglepően rövidek, és nagyon sokszor ugrál vissza egy-egy fejezet erejéig régebbi nyarak eseményeire, ahonnan könnyebben megismerhetjük a fiúk és Belly viszonyát. Kevéssé praktikus ez a sok fejezet, szétdarabolja a történetet és nem tűnik indokoltnak.

 

Borító: eredeti borító, annyi változtatással, hogy a cím magyarul is rajta van. A borító nagyon nyárias, érezni a homokot, a tengert, a nyugalmat. A világos, meleg színek dominálnak, a borító illik a tartalomhoz.

 

Írónő: Jenny Han Richmondban, Virginia államban született és ott is nőtt fel. Diplomát az Észak-Karolinai Egyetemen szerzett Chapel Hillben. Ezután New Yorkban, a New Schoolban szerzett mesterfokozatot "Writing for Children" (gyerekeknek való írásban) szakon. Jelenleg Brooklynban él. Ha gyümölcs lehetne, barack lenne, imád az embereknek becenevet adni és gyengéje többek közt a vajas lekváros keksz és a délutáni szundikálás. Ha többet szeretnél róla megtudni, akkor itt keresgélhetsz: ITT.

 

De ha már, belekeveredtem az időbe, akkor megemlítem, hogy a trilógia második része október 21-én jelenik meg. Várom, de azért nem úgy, hogy „most azonnal ide, mert meghalok”, hanem csak úgy kellemesen és kíváncsi vagyok a következő részre (feltehetően egy újabb nyári szerelem az őszi szünetre).

  
Eredeti cím: The Summer I Turned Pretty

Eredeti megjelenés: 2009

Magyar megjelenés: 2014

Kiadó: Könyvmolyképző

Fordító: Tóth István

Oldalszám: 254

 Úgy mindent összevetve: 6/10

Kérdések könyvmolyoknak

Ezt a kérdőívet DoraCraiban blogján láttam és gondoltam én is megcsinálom.

1. Szoktál nassolni olvasás közben? 

Nagyon-nagyon ritkán, mert mikor olvasok, általában csak az olvasásra koncentrálok, és egy testhelyzetben ülök órákon keresztül étlen-szomjan. (Tehát mikor valaki kihúz a könyvből, akkor döbbenek rá, hogy teljesen elzsibbadtam és farkaséhes vagyok.)

2. Mit szeretsz iszogatni olvasás közben?

Lásd előző válasz. (Ha mégis iszom, akkor csak teát vagy vizet.)

3. Szoktál beleírni a könyvekbe, vagy kivagy magától a gondolattól is ,hogy firkálj beléjük?

Regénybe és könyvtári könyvekbe soha, tankönyvekbe is csak ritkán vagy akkor, amikor valami nagyon fontosat kell lejegyeznem (mondjuk, hogy mit visel ma az irodalomtanár vagy ilyesmi). Bár most így jobban végiggondolva néhány kedvenc regényem szélén is van pár odafirkált mondat, de az is csak ceruzával.

4. Hogyan jelölöd, hogy hol tartasz egy könyvben? 

Így, úgy amúgy, alapjában véve egy végtelenül lusta ember vagyok, hiába van itthon megközelítőleg 90 könyvjelzőm (igen, igen gyűjtő vagyok), mégis van, hogy csak fejjel lefelé fordítom (átkozottul nagy bűn) vagy az asztal sarkáról lógatom, esetleg beleteszem a legközelebb található fecnit.

5. Mindig el kell jutnod egy fejezet végéig, vagy le tudod tenni a könyvet bárhol?

Bárhol, sosem igazodtam a fejezetekhez, valahogy sosem éreztem úgy, hogy külön részek, nekem az egész összefolyik. Bár igazából, ha egy könyv nagyon jó, akkor le se tudom tenni, ha pedig nagyon rossz, akkor percenként, na jó, igazából oldalanként letenném és le is teszem, vagy úgy elteszem, hogy ne is kerüljön a szemem elé többet.

6. Olyan ember vagy, aki elhajítja a könyvet a szoba másik sarkára, ha nagyon idegesítő könyvet olvas?

Persze, de általában csak a szabadesés törvénye szerint a padlóig jut el. (Hű, a fizikatanárom büszke lenne rám…) Viszont, ha irdatlanul idegesít a történet vagy valami nagyon jó jelenetnél tartok, akkor nem tudom eldönteni, hogy nevessek vagy olvassak-e tovább, és mivel általában hangosan nevetek, az egész család elnézően néz.

7. Ha szembejön veled egy ismeretlen szó, azonnal rákeresel?

Nem az erősségem a szótárban utánanézés. Számítógépem meg ugyebár nincs, ezért maradok annál a verziónál, hogy megkérdezem a szüleimet, ha ők sem tudják, akkor tényleg kinyitom az értelmező szótárt és kikeresem benne.

8. Mit olvasol most?

Ebben a pillanatban épp Moliére drámáit. Nem mondom, hogy letehetetlen, de azt sem, hogy végtelenül unalmas. Nem hiszem, hogy írni fogok róluk, de az biztos, hogy maradandó élményt nyújtottak/nyújtanak.

9. Milyen könyvet vettél legutóbb? 

Régen nem vettem könyvet, talán az utolsót még a Könyvhéten vettem, méghozzá a Lola és a szomszéd srácot. De erről írtam is.

10. Van kedvenc helyed, vagy időpontod olvasásra?

Van. Szeretek délutánonként és esténként olvasni, mármint ezek a kedvenc időpontjaim és sokszor az egész délutánt átolvasom. Kedvenc helyem az nagyon sok van, először is Tihany, imádtam Tihanyban olvasni, vagy Szentendrén, a Templomdombon, a Dunakorzón, akár Pesten a Marczibányi téri művelődési központ mosdójában is, az fura kedvenc.

11. A sorozatokat vagy az egyrészes könyveket szereted jobban? 

Nehéz kérdés. Nem igazán tudok rá válaszolni, az egyiket ezért, a másikat azért szeretem.

Szeretem az egyrészeseket, mert tudom, hogy nincs tovább és vagy lezárják a történetet, vagy hagynak sok kiskaput, hogy az olvasó ki tudja találni önmaga a történet végét.

A sorozatokat pedig azért szeretem, mert imádok sokáig olvasni, hosszú ideig egy történetben élni, mint például a Szent Johanna gimibe vagy a Roxfortba járni a többiekkel, meg amikor az ember megszeret egy karaktert, akkor minél többet meg szeretne tudni róla és minél több időt vele tölteni, pont úgy, mint mikor egyszerre néz meg öt részt egy sorozatból.

12. Van olyan könyv, amit mindig előhozol, és szeretettel ajánlasz mindenkinek? 

Persze, hogy van, szerintem ilyet mindenki tudna mondani. Mindenkinek tudnám javasolni az Egy különc srác feljegyzéseit és a Semmit is. Meg persze van még ezer ilyen meg olyan jó könyv. De ez a kettő jutott először eszembe.

13. Hogyan rendszerezed a könyveidet?

Két nagy polcom van. A kedvenceim és azok, amiket imádok. Végül is az összes könyv, amit a polcomon tartok kedvenc, csakhogy azon belül is vannak fokozato,k mint például kedvenc, nagyon kedvenc, extra-über kedvenc, de asszem, ha ezt itt és most folytatnám, akkor mindenkinek elmenne a kedve a blogom olvasásától, úgyhogy most már nem folytatom.