5 könyv ősszel a könyvtárból

Örömtánc, ujjongás és tűzijáték újra kinyitott a könyvtár (a nagyon nagyon hosszú nyári szünet után)  már nyár közepén megírtam a "Mit akarok kivenni a könyvtárból ha újra kinyit" listámat amit most meg is osztok csak "ősszel" a címében. 

1. Grecsó Krisztián: Jelmezbál
2. E. Lockhart: A hazudósok
3. Nyáry Krisztián: Így szerettek ők
4.Louise O'Neill: Örökké a tiéd
5.Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején

Sajnos (nem sajnos) csak úgy tudtam egymás mellé pakolni a polcra a könyveket ha a Molyboltos akció is rájuk van kopírozva :)

A kép forrása : pinterest.com  

Az őszinteség perce avagy művészettörténet felzárkóztató csoport

Fülszöveg: 

A tizenhét éves Fridánál súlyos szembetegséget diagnosztizálnak.
Kétségbeesésében céltalanul rója Oslo utcáit, amikor is elhatározza, hogy utazni fog: látni akarja a világ csodáit, mielőtt elhatalmasodik rajta a kór, s már mindenhez túl késő lesz.
Firenzében találkozik a szintén norvég, kissé megszállott Jakobbal, aki épp egy ifjúsági magazinnak készül cikket írni arról, hogyan ábrázolták a világ nagy művészei a keresztre feszítést az évszázadok során.
Frida a fiú mellé szegődik, együtt utazgatnak. Jakob pedig szívesen magyaráz a lánynak a műalkotásokról, miközben egyre bensőségesebbé válik a kapcsolatuk. Kettejük és az évszázados mesterművek története egymásba fonódik.
A lány romló egészségi állapotát követni olyan, mintha egy thrillerbe csöppentünk volna: a kezelés sikere erősen kétséges, s a háttérben folyamatosan ott fenyeget a visszavonhatatlanság réme. Frida ráadásul hajlamos megfeledkezni a gyógyszereiről, amelyeket pedig pontosan kellene szednie…
Végül megérkezik az oslói kórházba, ahol megkezdődik a műtét…

Nálam most kezdődik az őszinteség perce.

A cselekmény kiindulópontja más népszerű  kamaszregényekből ismerős lehet, említeném itt a lányt, aki egyedül utazik (akárcsak Allyson a Csak egy nap-ban), mert egy komoly következményekkel járó betegséget diagnosztizálnak nála, és megijed. Habár ez a probléma nem olyan fajsúlyú, mint egy rákos megbetegedés (ami a mai olvasókat igencsak foglalkoztató témák közé tartozik – veszik, mint a cukrot) mégis előtör a főhősből a Carpe diem!  olyan dolgokat is megtesz, amiket sosem tett volna normál körülmények között.  Főszereplőnk Frida (a nevére később még visszatérek) Olaszországban összetalálkozik egy fiúval, akibe szerelmes lesz, és innentől kezdve együtt utazgatnak, itt kezdődik a történetünk művészettörténeti vonulata. Ez a fiú, (Jakob) egy élő lexikon (párszor el kellett gondolkodnom olvasás közben, hogy ez tankönyv, vagy regény) egy született művészet fanatikus. A történet előrehaladtával (időrendi sorrendben!!)  megismerhetjük, a legfontosabb művészettörténeti irányzatokat és festőket  az alapoktól, ami fontos az alapvető műveltség szempontjából, de  a regényben egyszerűen indokolatlan, és  az író sosem találta el, vagy túl sokat írt- és akkor unalmassá, vagy túl keveset – és akkor érdektelenné vált az információtömeg. Viszont mi tudjuk, hogy Fridát nem a művészet érdekli vagy az, hogy mielőtt elvesztené a szeme világát, lássa ezeket a csodákat, hanem, hogy minél több időt tölthessen együtt Jakobbal és halhassa a hangját, közelebb kerüljön hozzá. Jakobnak egészen az alapoktól kell kezdenie Frida okítását (például, hogy mi a különbség az Ó és Új Testamentum között) aztán mikor ebben picit elfárad (amit megértek) főhősnőnk beveti az „őszinteség percét” ami annyit takar, hogy egy percig, csak igazat mondhat. Az író fontosnak titulálta a hazugság-igazság motívumot, mint ahogy a cím is mutatja, de én a könyv szempontjából ezt elhanyagolhatónak találom, mert azon kívül, hogy a szereplők gyakran hazudnak egymásnak és maguknak, ettől semmi sem változik meg. Indokolatlannak tartom még, hogy Jakob miért keresztre feszített Krisztus ábrázolásokat kutat, nem egy egyszerű a téma és szerintem neki ez túl nagy falat ilyen fiatalon (de az ég tudja, sosem olvashattam milyen beszámolókat írt a gyülekezeti lapba). Ezen felül Frida neve a kezdetektől fogva bosszantott, mert egyértelműen Frida Kahlot idézi meg vele az író (és azért kapta a nevet a főhősnő, mert Kahlo nem ábrázolt keresztre feszített Krisztust, de hamár az ember művészettörténeti összefoglalót készít megkerülhetetlen a festőnő…).  Fontosnak tartom a művészetet,  és ha ebből a könyvből ragad valakire a lexikális tudás, akkor már hasznos volt. Nekem nem tetszett. Szerintem ennyi fért bele az egy percembe, igyekeztem mindent leírni, amit erről a könyvről gondolok.

Bjørn Sortland

Az író: Bjørn Sortland 

Eredeti cím:Ærlighetsminuttet
Eredeti megjelenési év: 2015
Magyar kiadó: Pongrác
Magyar kiadás éve: 2015
Oldalszám: 524 oldal
Fordító: Patat Bence

Úgy összességében 4/10

Edgar Allen Poe: A fekete macska

„…nem vagyok őrült, és holtbiztos , hogy nem is álmodom. De holnap meghalok és könnyíteni akarak lelkemen.”

Edgar Allan Poe nevét akkor ismertem meg, amikor egy kanadai srác járt a sulinkban. Angol órán kérdéseket tehettünk fel neki. Valaki megkérdezte, hogy ki a kedvenc írója és ő Poe-t mondta. Egyből fel is írtam a nevét és utánakerestem. Olvastam ezelőtt a könyv előtt más művét is és azok is zseniálisak voltak. Ezt a könyvet karácsonyra kaptam a szüleimtől, mert tudják, hogy imádom a horror sztorikat és a vérfagyasztó krimiket. Ebben a könyvben 5 történet van ( A fekete macska, A  Morgue utcai kettős gyilkosság, Egy hordó amontillado, A vörös halál álarca, Az ellopott levél). Szerintem Poe a horror-krimi  írók királya volt, és emellett még nagyon okos is. Nagy csavarok vannak a történetekben és olyan dolgok, amikre először nem jössz rá, de mikor elmagyarázza, egyből világossá válik, hogy milyen logikus, de milyen hihetetlen is egyben. A könyvet azoknak az embereknek ajánlom, akik nem ijednek meg a véres és brutális gyilkosságoktól, de a félősek, és akiknek rémálmai vannak, azok messzire kerüljék el ezt a könyvet.

-Klári

Kiadó: Helikon

Kiadás éve: 2015

Fordító: Babits Mihály, Pásztor Árpád

Oldaszám: 116 

Úgy összeségében: 9/10 

Januárban olvasottak

Ez az év első bejegyzése, tudom, hogy már február van, de most érett meg rá az idő. Csak akkor írok a könyvekről, ha azt érzem, hogy mindenképp meg kell osztanom másokkal az olvasós élményeimet. Rengeteg mindent csináltam januárban, többször voltam színházban, kiállításon, sőt még egy kiállításban rendezett slam poetry estre is benéztem, egyszóval csak úgy döntöttem magamba a kultúrát. Ezek mellett persze a könyvtárba járás sem maradt el és azért olvasni is volt időm.  Az év eleje óta olvasott nyolc könyvből, arról a háromról írnék, amit a legjobbnak találok, ezeket mindenképp meg kell említenem.

Mary Hooper: Eliza Rose

Történelmi romantikus, erős tündérmesés jelleggel. Tipikusan már az első oldalnál tudod, hogy mi lesz a történet szerelmi szálának a vége, de nem is ez volt a fantasztikus a könyvben, hanem a körítés, ami azért olyan izgalmas volt, mert teljesen bele tud rántani az 1667-es Londonba (amit amúgy imádok, mint történelmi korszakot).  Az írónőtől nem ez volt az első könyvem, sőt, már írtam is a könyveiről ITT,  azok is mind a 17. századi Londonban játszódnak, de ez felülmúlta az előző kettőt.  9/10

Anna Woltz: Black Box

 

„A világ nem rózsaszínű műanyagból van.”

Mostanában több Tilos az Á könyvet olvastam, és egyre jobban szeretem ezt a kiadót, mert eddig még egyszer sem csalódtam bennük. A Black Box kőkemény társadalomkritika, tükör, elsősorban a mi korosztályunknak. Az első fejezetekben ez még nem olyan feltűnő, viszont ahogy egyre mélyebbre merülünk a sztoriban, megérezzük rögtön, hogy itt valami nagyon nincs rendben, és annyira kísértetiesen hasonlított a mai világra, hogy megrémültem, mi van, ha csak én nem veszem észre, hogy ilyen rossz a helyzet. (Mondjuk, én eleve kicsit paranoiás vagyok…) A történet leginkább a valóság show-k és a közösségi média körforgásában elvesző tinédzserekről szólt, elég komplex könyv, úgyhogy aki nem olvas figyelmesen, az egy látszólag lezáratlan történetet kap. Nagyon tanulságos könyv volt, sokáig nem tudtam szabadulni a hangulatától.  10/10

Tóth Krisztina : Pillanatragasztó

 „Ha minden mindennel összefügg, ha a világ végtelen számú különböző rajzolata mégis csak egymásra kopírozható, és a sok vonal egyetlen, legvégül értelmezhetetlen ábrává áll össze, akkor minek külön-külön bogozni, ujjunkkal követni mindet?”

Sokkal jobban tetszett, mint a Porhó (Tóth Krisztina verseskötete). Imádtam a novellákat, kivétel nélkül az összeset, mély nyomot hagytak bennem, gyakran napokkal később jutnak eszembe egyes mondatok, amiknek a jelentésére vagy a súlyára csak később éreztem rá. Kedvencem a Napfogyatkozás című történet, egyrészt mert egyszerűen gyönyörű, másrészt, mert a szülinapomon játszódik (egy nappal a napfogyatkozás előtt), azt ki is írtam (kézzel!) hogy bármikor elővehessem és olvasgathassam. Amint lehet megveszem magamnak a kötetet. 10/10

Ami nem érte meg, hogy elolvassam:

Hilde Østby: A vágyakozás enciklopédiája

Ez a könyv egy lufi volt. Nagyot csalódtam benne, mert hiába a csodaszép borítás, ha belül semmi értelmes sincsen. Tökéletes példája annak, hogy hogyan lehet a semmiről könyvet írni, ami persze sok oldal és úgy tűnik, mintha értelmes lenne. Ez is novellagyűjtemény, felejthető történetekkel, amikbe egytől egyik a saját kielégítetlenségét fogalmazza meg az írónő valamilyen módon – igaz az elején sem állította, hogy ez a beteljesült vágyak enciklopédiája lenne, mégis egy idő után unalmassá válik. Nem éri meg időt pazarolni rá.  3/10