Stephen Chbosky : Egy különc srác feljegyzései

"Légy önmagad. A világ imádja az eredetit."

Ingrid Bergman

Fülszöveg: 

Az „Egy különc srác feljegyzései” című könyv elbeszélője egy tizenöt éves középiskolás srác, Charlie. Furcsának és magányosnak érzi magát, mintha a pálya széléről, kívülállóként figyelné a körülötte zajló eseményeket. Egy nap elhatározza, hogy leveleket ír egy ismeretlennek, aki akár a barátja is lehetne. Ezekből a levelekből aztán szép lassan – olykor mulatságosan, olykor meghatóan – egy cseppet sem átlagos tinédzsert ismerhetünk meg. Charlie kétségbeesett erőfeszítéssel próbálja élni a saját életét, miközben menekül is előle, és ez a kettősség különleges, járatlan utak bejárására kényszeríti: családi drámák sora, új barátok, az első randevú, szexualitás, drogok… Chbosky regénye a lélek legmélyebb rezdüléseit tükrözi, miközben felidézi az olvasóban a felnőtté válás nehéz, semmi mással össze nem hasonlítható éveit.
A kötet megjelenése óta több mint 1 000 000 példányban kelt el és hatalmas vitákat gerjesztett, miközben a tinédzserek megkerülhetetlen kultuszregényévé vált világszerte. Ellentmondásos módon egyszerre tiltott könyv és kötelező olvasmány az amerikai középiskolákban. Ez a regény ugyanazt jelenti a 21. századi tinédzsereknek, mint amit a „Zabhegyező” jelentett a szüleik generációinak.

Nagy felüdülés volt levelezést olvasni, sokkal érdekesebb, mint ha naplót olvasna az ember. Mert bár lényegében ugyanaz, mégis jobban szeretem a tudatot, hogy nem egy ember (akár élő, akár halott) magánéletében (naplójában) vájkálok. Nem mintha a levelezés nem lenne magánügy. (De ott legalább van még egy ember.) Az igazság az, hogy nagyon szeretek levelezni, az egyik barátnőmmel maratoni hosszúságú leveleket szoktunk írni egymásnak, persze elektronikus módon. A többiekkel inkább rövid facebookos csetelés, néhány soros üzenet, félperces telefonbeszélgetés, vagy esetleg skypeolás. De ők szerintem nem tudják milyen az, amikor kinyitod az email-fiókodat és látod, hogy leveled jött, azt az izgalmat, hogy vajon ez most miről szól. De félreértés ne essék, levelet írni is imádok, mert ha időt szánok rá, hogy megfogalmazzam a véleményemet, összefogjam a szerteszét futó gondolataimat az igazán jó abból a szempontból is, hogy jobban megismerjem magamat. Talán ezért írtam meg ezt a levelet Charlie-nak.

Kedves Charlie!

Örülök, hogy olvashattam a leveleidet, és köszi, hogy a te szemszögedből élhettem át az első gimis évet. (Most szeptemberben leszek középiskolás és bevallom, azért egy picit tartok tőle.) Jó, hogy ilyen sokat, ilyen hosszan és fáradságot nem ismerve írtál. Köszi, hogy beengedtél az életedbe és megismerhettelek téged, és nemcsak a nyugis hétköznapokat, a családodat, hanem a nagy szomorúságokat is, hogy a legjobb barátod nemrégiben lett öngyilkos. Elolvastam mindent, amit írtál, amit átéltél, ami szórakoztatott, ami untatott téged és veled együtt örültem és veled együtt szomorkodtam.

Most már tudom, hogy mit gondolsz a suliról, a barátaidról, az emberekről úgy általában, a bulikról, a piálásról, a drogról, a másságról, a világról és még annyi mindenről, hogy azt itt felsorolni sem lehetne. Van olyan, hogy ismeretlen ismerős? Ha van szerelem első látásra, akkor talán van barátság első olvasásra. Az utolsó leveled volt a kedvencem, és mindig is az marad, már csak a tudat miatt is, hogy itt már nincs tovább, ez volt az utolsó, ennyi volt és kész. Amikor a végére értem az utolsó levelednek is, dühös voltam magamra, amiért nem olvastam lassabban, amiért két nap alatt elolvastam és nem hagytam rá több időt, hogy faltam, ezt az egyet nagyon sajnálom. Az egész levélhez már csak egyetlen mondatot szeretnék hozzá fűzni, mégpedig azt, hogy mindig, de tényleg mindig, maradj önmagad, Charlie!

Szeretettel ölel: M.

U.i.: Kíváncsi vagyok, hogy mit szólsz ahhoz, hogy a leveleidet már több mint egymillióan olvasták és nagyon-nagyon megszerettek téged. 

A könyvből filmet is készítettek, egészen jó színészgárdával. Persze, nem volt olyan, mint a könyv, teljesen más volt. Szerettem ezt is, azt is. Mást lehet mondani egy filmmel, mást egy könyvvel és ez így jó, de lényegében véve mindkettő Charlie.

A filmplakáttal találkoztam először, nekem az jobban bejött, mint az eredeti  borító.

 Itt a filmelőzetes:

Stephen Chbosky 1970-ben született Pittsburgh-ben. Fiatalkorában Salinger és Scott Fitzgerald hatott rá leginkább. Regényeket, forgatókönyveket ír, emellett filmrendező. Leghíresebb regénye a részben önéletrajzi ihletésű The Perks of Being a Wallflower (1999), az ebből készült filmet is ő rendezte főszereplők: Logan Lerman, Emma Watson és Ezra Miller. Ő írta a 2005-ös Rent című film forgatókönyvét, valamint közreműködött a Jericho című TV-sorozat létrehozásában.

Eredeti mű: Stephen Chbosky: The Perks of Being a Wallflower
Eredeti megjelenés éve: 1999
 Kiadó:Alexandra
Oldalszám: 240
Fordító: Gyuris Norbert

  Mindent összevetve 10/10

Stephanie Perkins: Lola és a szomszéd srác avagy mindenkinek helyes srác lakik a szomszédjában?

"A tökéletlenség szép, az őrület zsenialitás, és még mindig jobb nevetségesnek lenni, mint halál unalmasnak."

Marilyn Monroe

Fülszöveg:
Lola Nolan, a szárnypróbálgató divattervező nem híve a divatkövetésnek. Ő jelmezeket alkot. Minél ütősebb a szerelése – minél sziporkázóbb, furább és vadabb –, annál jobb. De bármennyire hajmeresztő is a stílusa, Lola imádja a szüleit, tűzbe menne a barátnőjéért, és merész terveket szövöget a jövőről. Szóval minden tök tuti (a dögös rocker fiúját is beleértve), amíg vissza nem költöznek a környékre a rémes/utálatos Bell ikrek: Calliope és Cricket. Miután Cricket – a tehetséges feltaláló -,ikernővére árnyékából kilépve, ismét része lesz Lola életének, a lány rákényszerül, hogy végre tudomásul vegye az érzéseket, amiket időtlen idők óta táplál a szomszéd srác iránt. 

Sok könyvnél úgy érzem, mintha nekem írták volna. Felkeltette az érdeklődésemet a borító, a fülszöveg, meg persze az, amit a Blogturné Klub keretében olvastam róla.

Ez a könyv olyan, amit az anyukák-nagymamák valószínűleg (önszántukból) nem vesznek meg az lányuknak-unokájuknak. Mégis, milyen nagymama vesz könyvet egy lila hajú lánnyal a borítón egy ilyen kompromittáló címmel? Ha mégis kézbe venné, akkor meg a fülszöveg alapján tenné vissza a polcra, mert abból az is kiderül, hogy a fura parókás lányt ráadásul két meleg férfi neveli. Persze nem mondom, hogy minden anya vagy nagymama konzervatív, sőt…, de ez nem igazán az ő világuk. Ezért is vettem meg én magamnak.

A Lola, nálam új szó a különlegesre. Mégis, mi mást lehetne mondani egy olyan lányra, aki jelmezeket hord. Azt a filozófiát követi, hogy sohasem veszi fel kétszer ugyanazt az összeállítást. Imádja a színeket, az anyagokat, a csillogást, úgy érzi, így mutathatja meg, ki is ő valójában. Néha viszont, mint minden tini, ő is elbizonytalanodik.

Max, Lola szexi pasija már elmúlt 20 éves, egy rockbandában játszik. Szinte csak feketét hord és nagyon szerelmes. Makacs, mint egy öszvér és a megbocsátás sem az erőssége. Lola szülei: Andy és Nathan. Andy, a férfi, akinek pitesütő vállalkozása van és ezen felül a legvajszívűbb karakter akiről valaha olvastam, Nathan pedig a másik apuka, a kemény szigort és a fegyelmet képviseli otthon. (Ő igazándiból Lola nagybátyja – de Andynek azért még nem testvére...)

Még nem említettem, de ez a történet egy második rész. Ez azért nem zavaró, mert az egyes részek története nem kapcsolódik szorosan, és teljesen más nézőpontokat és karaktereket ismerhetünk meg. Persze feltűnnek régi figurák, akiknek így többet tudhatunk meg az életéről, arról, hogyan boldogulnak. Mondhatnám, hogy jobb volt, mint az Anna és a francia csók, de végtére is ugyanaz volt. Ugyanaz a történet egy kicsit más köntösben, és nem lennék meglepve, ha a harmadik kötet is egy ilyesfajta szerelmi történetet boncolgatna. Tény, hogy nagyon kiszámítható volt, de ha az emberek ezt élvezik (és bevallom sokszor én is), akkor meg minek pazaroljam arra az időt, hogy leírjam, mennyire, de mennyire sablonos. Igaz, hogy tele van klisékkel, de megtoldja az egészet néhány nagyon egyedi gondolattal és így valahogy mégis különlegesnek hat.  
  
Mindenkinek van egy helyes szomszédja? Vagy ez egy közös ábránd? Mert nekem sajnos nincs (vagyis van, remélem, nem olvassa a blogomat). De azért remélem, hogy egyszer majd lesz (lásd előző mondat), mert ha sok könyvhősnőnek ilyen mázlija van, akkor igazán nekem is lehetne (megint lásd). Vegyük példának okáért Katie-t (Obszidián) akinek a szomszédja Daemon, vagy Lillát, akinek Krisztián a szomszédja (Nyitótánc), de most itt van Lola is, így aztán ez már tuti nem véletlen.

Borító: Nem úgy, mint az Anna és a francia csóknál, itt illett a történethez a borító. Épp annyira volt szokatlan, mint a belseje. Nekem tetszett és ott díszeleg a polcomon.

Stephanie Perkins
Dél-Karolinában született és most Észak-Karolinában él férjével és macskájával. Tinédzser korában felnőtt könyveket olvasott, de egyszer egy barátnője elcipelte moziba a Neveletlen hercegnő naplójára és annyira megtetszett neki, hogy el is olvasta. Azóta csak tiniirodalmat olvas és ír. Egész életében könyvekkel dolgozott, volt könyvesbolti eladó, könyvtáros, majd végül író lett.

Eredeti cím: Stephanie Perkins: Lola and the Boy Next Door
Eredeti megjelenés: 2011
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordító: Komáromy Rudolf
Oldalszám: 336
Honnan szereztem: Könyvhéten vettem

 Úgy összességében: 8/10

Veronica Roth: A hűséges avagy hűségesnek maradni egy trilógiához

"Van, ami akkor is igaz, ha nem hiszünk benne."

Angyalok városa c. film

Itt írtam az előző két részről: Beavatott és Lázadó

Fülszöveg:

Darabjaira hullott a csoportokra épülő társadalom, amelyben Tris Prior hitt korábban: erőszakos cselekmények és hatalmi harcok vezettek a széteséséhez, a túlélők veszteségek és árulások sebeit hordozzák. Tris ezért aztán él a felkínált lehetőséggel, hogy feltérképezze a város általa ismert határain túli világot. Hátha ott, a kerítésen túl megadatik neki és Tobiasnak, hogy elkezdjék egyszerű, közös életüket, amelyet nem terhelnek szövevényes hazugságok, érdek-összefonódások és fájdalmas emlékek.
Az új világ azonban félelmetesebbnek bizonyul, mint amelyet Tris maga mögött hagyott. A korábbi felismerések értelmüket veszítik, veszélyes új igazságok formálják át az embereket, akiket szeretett. Trisnek ismét meg kell vívnia a maga csatáját, hogy megérthesse a bonyolult emberi természetet és önmagát: képtelennél képtelenebb döntéseket kell hoznia a bátorság, a hűség, az áldozatkészség és a szeretet próbatételei során.

Szerintem...

Mint mindenki, én is félve tekintettem először erre a könyvre. Amiket írtak róla, és ahogyan az értékelési százaléka elképesztően alacsonyra váltott szinte napok alatt. (Valószínűleg a nagyon megosztó vélemények miatt). Ez a könyv nagyon sok minden volt egyszerre, romantikus, átláthatatlan, egyszerű, kiszámíthatatlan és zavaros. Bocs, de nem tudom kevesebb jelzővel leírni. Voltak részek, ahol leült a történet, talán túl sokat vártunk a zárókötettől.

Hiába szól egy háborúról (lázadásról) egy disztópikus világban, nem ez az, ami megnyeri az olvasókat, hanem a karakterek és az ő viszonyuk – ehhez gyakran csak kaotikus háttér a felbolydult világ. Mint az előző részben, itt is borzasztó gyorsan pörögnek az események, és néha vissza kellett lapoznom, hogy akkor ez most elszaladt vagy lelőtt valakit, esetleg lelőtték vagy mondjuk meghalt?

Közben elég sok plusz információt kaptunk a világ felépítéséről és mindent, amit eddig tudtunk róla, megcáfolták. A könyv közepe felé rá kellett jönnünk arra is, hogy főhőseink egy olyan rendszer ellen küzdenek, amelyet már nem lehet megjavítani. A génmanipuláció és az ebből fakadó megkülönböztetés tette igazán ijesztővé ezt a posztapokaliptikus világot. Amikor átgondoltam ezt a gén-dolgot akkor azért belegondoltam, hogy milyen érzés lehet, ha valaki az arcodba mondaná, hogy azért viselkedsz így, mert genetikailag sérült vagy (ez ugyanaz, mint a „mert fekete vagy”, „mert cigánynak születtél”). A hideg is kiráz ettől az egésztől. Ráadásul a mi mostani világunk sem áll távol ettől a DNS módosító ötlettől, ami ebben a történetben rosszul sült el. (Mintha a Gattaca c. film is erről szólna.)

A Hűséges lezárta Tobias és Tris történetét.

Érdekesnek indult, hogy két szemszögből íródott a könyv, de elég idegesítő volt, hogy szinte mindenről ugyanúgy gondolkodtak, amitől az az érzésem támadt, mintha mindig Tris beszélne, csak nem lehet mindenhol egyszerre (ráfért volna egy időnyerő). A vége felé beláttam, hogy mégsem volt teljesen hülye ötlet. Na, de vissza a két főszereplőre, jó volt, hogy végre (majdnem) mindenben őszinték voltak egymáshoz és sikerült végre egy picikét több időt kettesben tölteniük (percekben mérhető, leszámítva az alvást a közös hálóteremben). Az áldozatok azok fájtak nagyon, még akkor is, ha egy háborús helyzetben számítani lehetett rá.

Sokak, pont a befejezés miatt húzták le ennyire a könyvet (én épp hogy azért értékelem fel), persze nem erre a végre számítottam, és nem mondhatom, hogy nem viselt meg. Igenis megviselt. Konkrétan ki akartam vágni az ablakon. (Nem tettem meg, mert kölcsönkönyv.) 

Két óra dühöngés után beláttam, kellett ez a befejezés ahhoz, hogy elhiggyem a történetet és lezáruljon a trilógia. Ahogy az előbbiekből kiderült, ez nem egy habos tündérmeséről lett koppintva, mégis jó volt, hogy szíven ütött.

Borító: Hasonlít a többire, nem valami nagy szám szerintem. Kíváncsi vagyok a majd két-három év múlva megjelenő filmes borítóra.

A film: A beavatott sikerét látva, a készítők úgy döntöttek, hogy az utolsó részt (A hűségest) két részre fogják bontani. Háát, lassan már minden trilógiának/sorozatnak az utolsó részét szétbontják, és ez már megint a pénzről szól. Bár, lehet, hogy két filmben hatásosabban tudják érzékeltetni a történetet, mintha csak 1,5 órába kéne bepréselni.

A második film 2015 tavaszán érkezik és most is épp Atlantában forgatnak (mint, ahogy a twitter posztokból kiderült).

Írónő: Veronica Roth, akiről már írtam több ízben is a top 10 íróknál és a trilógia előző köteteinél is.
 
Eredeti cím:  Veronica Roth: Allegiant 
Eredeti megjelenés: 2013
Fordította: Logos
Oldalszám: 450
Kiadó: Ciceró
Honnan szereztem: Kölcsönkaptam :)

Úgy összességében : 8/10

Tényleg tud rossz könyvet is írni a híres írónő, avagy Kerstin Gier rágógumija

A fiúk olyanok, mint a rágógumi – édesek, és könnyű őket az ujjunk köré csavarni

„A rágógumi (angolul: chewinggum vagy chiclegum) egy nyúlékony, ízesített, rágásra alkalmas élvezeti cikk, melyet az édességek csoportjába sorolnak”. Wikipédia

Fülszöveg: 
Sissi tizenhárom éves, meglehetősen szemtelen, rettenetesen gyenge matekból – és őrülten szerelmes! De Konstantint, álmai hercegét, csak az idősebb, „tapasztalt” lányok érdeklik… Ez ugyancsak bosszantó, hiszen ami a csókolózást, vagy azt a híres-nevezetes „első alkalmat” illeti, Sissi egyszerűen nem rúghat labdába. Így hát eget-földet megmozgat, sőt, óvodáskori barátját, Jakobot is bevonja, hogy még idejében szert tegyen a legszükségesebb ismeretekre a témában…

Rendkívül szórakoztató, ragyogóan megírt szerelmes történet – pontosan olyan, amilyenek a mai lányok! 

 Ez a könyv ténylegesen olyan volt, mint a rágógumi. Az elején nem igazán akartam a számba venni, és amíg meg nem puhult és nem éreztem rendesen az ízét, addig nem is élveztem.  A külseje igazán taszító volt.  De ezt bővebben a borító résznél. A könyv első felét ezzel a dallal tudnám jellemezni: 

Azt hittem így is marad, de végül a rágóval ellentétben inkább a végére lett valami íze. Nem mondom, hogy egy világszínvonalú könyvvé fejlődött volna, de amikor a végére értem, már nem is akartam annyira a falhoz vágni. Most felmerül bennetek egy kérdés? Vajon miért olvastam végig, ha az eleje ennyire siralmas volt? Jó kérdés, talán mert tudni akartam, hogy milyen mélyre lehet süllyedni.

 

Az alapsztori miatt az egész könyv olyan, mintha 10 éves gyerekeknek írták volna eredetileg, csak közben rájöttek, hogy inkább a nagyobb korosztály lenne rá vevő, így változtattak. A lényeg mi lenne más, mint a szerelmi bánat (13 évesen,jaaa), és több, még ennél is nagyobb hülyeség.

A karakterek a végtelenül szimpla történet ellenére eléggé kidolgozottak voltak, nem csináltak semmit se véletlenül, mindenkinek volt valamilyen célja (aminek elérése érdekében ármánykodott). Persze a 13 éves karakterektől nem vártam sokat. Jól tettem, mert nem is forgattak a fejükben világmegváltó gondolatokat. Teljesen átlagos 13 évesek voltak.

Főhősnőnk, Elisabeth, aki valamilyen úton-módon nagyon utálja a nevét és ezért azt az egész könyvben kavarják, azaz majdnem mindenki máshogy szólítja pl: Elsbeth, Sissi stb. Tehát Sissi–nevezzük mondjuk így – eléggé társasági lény, aki mindig kimondja, amit gondol. Nem tökéletes, sőt kifejezetten szerencsétlen, és ha nem lenne egy „védőangyala”, akinek majdnem mindig sikerül őt kihúznia a gázos helyzetekből, akkor nyugdíjas koráig szobafogságot kapna, az tuti.

Mi lenne főhősünkkel szerelem nélkül? Így aztán biztosak lehetünk benne, hogy feltűnik egy marha helyes, mondjuk rocksztár külsejű srác, akinek még véletlenül sem barna a szeme. És igeen! Beletalált. Meglepő módon pont van itt egy ilyen srác, akibe Sissi elsőre egy ilyen nagy durranás jelleggel beleszeret (innentől kezdve a már-már undorítóan szerelmes csajt játssza, aki nem is lát a rózsaszín ködtől), és elveszik a srác kék Wick-torokfájás-megszüntető-cukorka-színű szemeiben. A fiú 16 éves és esze ágában sem áll pisisekkel kezdeni és matekból korrepetálja Sissit, aki a korrepetálások alatt is teljesen hülyét csinál magából néhány megszólalásával. Pl: „mikor megtanultam osztani, akkor még szűz voltam.”

 Ilyen kis bénázásokkal telik a történet és a lány nem szégyell mindent bevetni a teljes sikerért, hogy az ő szavaival éljek: „Szilárdan elhatároztam, hogy az én regényem heppienddel végződik”, tehát nem gondolkodik, képes lenne még egy adag libazsírt (!) is bevetni, hogy levegye a lábáról a szegény korrepetitort. 

Borító: csak annyit tudnék mondani, hogy nem akarom még egyszer a kezemben tartani. 10 évesen ilyesmi borítójú könyveket olvastam és így visszagondolva szerintem az összes ilyen szívecskés jujj, de nagylányoknak való könyvet kiolvastam a gyermekkönyvtár csajos részlegéről. Igen, amikor tegnap az utcán a kezemben tartottam ezt a könyvet, próbáltam úgy tartani, hogy ne látszódjon a nagyon teleszívecskézett oldala. Szégyelltem a borítót az emberek előtt. Ritkán, de van ilyen, ez az igazság.

Hogyan lehet, hogy ez a mindenki által fantasztikusnak tartott írónő egy ilyen könyvet írt?  Nem tudni, én sem tudom, de nem mondanám így már a végére, hogy kimondottan siralmas volt, inkább meglepő, hogy egy ilyen bénán kezdődő könyvet fellehet még javítani, persze az Időtlen szerelem trilógia mellett nem rúghat labdába.

Dióhéjban ez lenne a híres Kerstin Gier rágógumija.

Az írónő:

„1966-ban született, és többé-kevésbé munkanélküli tanárként kezdett el írni 1995-ben. Hatalmas sikerrel: már az első regényét megfilmesítették. Időközben nemcsak felnőtteknek szánt regényei szerepelnek rendszeresen a sikerlistákon, hanem ifjúsági könyvei is. A Gwendolyn és Gideon kalandjairól szóló trilógiának köszönhetően („Rubinvörös”, „Zafírkék”, Smaragdzöld”) az egyik legismertebb német ifjúsági szerzővé vált. A DeLIA díjjal kitüntetett írónő Bergisch Gladbach közelében él családjával.”

Eredeti megjelenés: 2007

Eredeti cím: Kerstin Gier: Jungs sind wie Kaugummi

Kiadó:  Könyvmolyképző

Honnan szereztem: Könyvtár

Úgy összeségében: 5/10