Interjú Kemény Zsófival

Forrás: szollosimatyas.hu

Slammelni először Kemény Zsófit hallottam, valahogy belebotlottam egy youtube-videóba – az akkor nekem még teljesen szokatlan műfaj nagyon megfogott és azóta sem igazán enged el. Időközben sok más slammert is megismertem, de Zsófi maradt az első… Mikor tavaly novemberben megjelent az első regénye, az Én még sosem, tudtam, hogy ez kell nekem, azóta kétszer is elolvastam. Nem is gondoltam, hogy kritikát írjak róla, mert mindkétszer kritikátlanul tetszett.

Véletlen szerencsének (és Don Tamásnak, Radvánszki Leventének és Salamon Júliának) köszönhetően nemrég e-mail interjút készítettem Kemény Zsófival, a regényéről, a jövőről és a slammelésről.

 Mélyi Márti: Melyik a kedvenc köteleződ? Egyáltalán volt ilyen?

Kemény Zsófi: Talán A Pál utcai fiúk. Valószínűleg az is rásegített, hogy láttam egy varázslatos szabadtéri előadást is belőle a Bárka Színházban, egy nyári este egy hatalmas tölgyfa alatt, és a nézőtér forgott, nem a színpad. De (ciki, nem ciki) a többit is szerettem, mondjuk a Légy jó mindhalálig kivételével. Azt viszont nem is bírtam végigolvasni.

M.M.: Milyen vagy melyik karakterrel tudnál a leginkább azonosulni a világirodalomból?

K.Zs.: Scarlett O’Harával, mert a jég hátán is megélek, és teszem a dolgom. Ha az a dolgom, hogy a legszebb zöld ruhámban udvaroltassak magamnak a megyebálon, akkor azt, ha meg gyapotot kell szedni puszta kézzel, akkor azt.  És én is nehezen ismerem fel a saját érzelmeimet, és általában akkor, mikor már késő.

M.M.: És a saját könyvedből?

K.Zs.: Eszterrel. Pofátlanság  lenne tőlem, ha letagadnám.

M.M.: Melyik az a könyv, amit bárhova magaddal vinnél, még a világ végére is?

K.Zs.: Ami még a fejemben van, de egyszer biztos meg is fogom írni.

M.M.: Milyen könyv van most az éjjeli szekrényeden?

Az eltűnt idő nyomában.

M.M.: Gyerekkorodban mi szerettél volna lenni? És most mit gondolsz, mi leszel, ha nagy leszel?

K.Zs.: Felfedező szerettem volna lenni, de a szüleim folyton azt nyomták, hogy teljesen nyilvánvaló, hogy úgyis író leszek, hiába kapálózom ellene.

M.M.: Hogy képzeled el Magyarországot 20 év múlva? Az országban képzeled el magad? Ha igen, akkor hogyan?

K.Zs.: Több forgatókönyvet el tudok képzelni, de csak a legjobbat képzelem szívesen: egy vidám, változatos és viszonylag tiszta helyet remélek. Mindenképpen itt kell maradnom, mert a magyar nyelvből élek. Húsz év múlva egy űzött családanya leszek, aki folyton azon panaszkodik, hogy nincs ideje nyugodtan írni.

M.M.: Amikor slammelsz, akkor mindig előre kitalálod a szöveget és pontosan begyakorlod, vagy improvizálsz?

K.Zs.: Mindig megírom, de begyakorolni nem szoktam. Ha nincs kimondott kényszer (például nem egy színházi előadás keretei között slammelek), akkor mindig olvasom a szöveget. Egyrészt mert röhejesnek tartom, mikor valaki a saját versét „szavalja”, másrészt mert rettegek a leblokkolástól, amire eléggé hajlamos vagyok. (De nagyon csodálom azokat, akik fejből mondják, pláne ha még improvizálni is tudnak.)

M.M.: Velem szokott az lenni, hogy csak később jut eszembe, mit is kellett volna mondanom egy adott helyzetben. Slammerrel is előfordul ilyesmi?
K.Zs.: Nekem legtöbbször még később se jut eszembe semmi frappáns. Azt hiszem, egy csomó barátom azért szeret, mert hosszú estéket tudok hallgatással tölteni úgy, hogy közben láthatóan jól érzem magam.

Köszönöm.

Pocsolya krétával, avagy hol is van az a bizonyos repedés

Örkény pocsolyája

Az Egypercest itt tudjátok elolvasni: Egy pocsolya emlékiratai

Amikor nincs kedvem a buszon tanulni, akkor kibámulok az ablakon. Ezt a tevékenységet sosem tudtam megunni, a táj mindig ugyanaz, de mégsem.  Nem hiszem, hogy az ember láthatja kétszer ugyanazt, bármi legyen is az. Az egy pillanat, és soha többé nem lesz már még egyszer. Ezt is fejtegethetném, de most nem ez a lényeg, hanem, hogy egy borult hétfő délután nézegettem kifelé az ablakon, amikor megpillantottam egy teknős alakú bárányfelhőt (tudniillik a teknős a kedvenc állatom, a szüleim azt állítják, teknős, pontosabban tekn volt az első szavam) és belegondoltam, milyen is lehet az élet teknős alakú felhőként és ezzel kezdődött az egész. Heteken keresztül (néha még most is) felhőként töltöttem azt a 45 perces utat hazafelé (meg a fizikaórákat) többször voltam gomolyfelhő, bárányfelhő, bodros, tornyos, kerek és egyszer még befőttesüveg alakú is, ez mindig a hangulatomtól függött. Magasról néztem le a világra, a sok tóra, folyóra, hídra, hegyekre, dombokra, városokra. Hagytam, hogy a szél sodorjon, hol keletre, hol nyugatra, hol szélsebesen, hol lassacskán.  Amikor felhő voltam, kiengedtem minden rosszat vagy fárasztót, ami történt velem és csak felhő voltam. Bámultam az eget. Szerencsére, azért nem mindig és még időben feleszméltem ahhoz, hogy meglássam Örkény pocsolyáját, ami mellett majdnem elsétáltam. Pontosabban a repedést, amiben egykor Örkény-pocsolya volt a Dráva utca 7-es szám alatt. Néhány napja olvasgattam az Egyperceseket, köztük ezt is, el is gondolkodtam rajta, hogy ha én felhő vagyok és Örkény meg egy pocsolya, akkor egyszer csak találkoznunk kell, hiszen mindkettő a körforgás része. Ebben a novellában az író kifejti, hogy milyen is volt két napig a Dráva utca 7-es számú háza előtti repedésben tócsáskodni, ez egy emlékirat, amiben minden megszerzett tapasztalatát és tudását átadja, hogy ténylegesen kényelmes-e, gondolkozik, hogy vajon nagy gondot okozott-e az ott lakóknak, viszont azt nem is merte leírni, milyen kemény szavakkal illették és szidalmazták, de el tudom képzelni. Én itt és most megígérem, hogy ezen túl nem fogok ócsárolni egyetlen icipici pocsolyát sem, mert ki tudja, hátha borzalmasan esik neki, és mert hát nem is ő tehet róla, én nem figyeltem eléggé. Tény, hogy a Dráva utca igencsak szeles, és sokat süt a nap, már csak tudom, hiszen minden nap végigsétálok rajta, tele van repedésekkel, horpadásokkal, ami igencsak sokat ígér az ideérkező tócsáknak. Ezért aztán fogtam magam és az egyik szünetben megkerestem a repedést (talán az az a repedés talán nem, de mindenesetre nem tévedhettem nagyot), és megemlékeztem, krétával felrajzoltam a pocsolyát, igaziak nem voltak ,mert hétágra sütött a nap, de szerintem azért így is megteszi. 

Örkény István Budapesten született 1912-ben és 67 évesen itt is halt meg. Kossuth-díjas író, egykor gyógyszerész, majd a magyar groteszk megteremtője.

L. Molnár Edit : A sárga kanapé

 Külcsín és belbecs

Fülszöveg:
Kisó lassan 16 éves. Néha randizik, de nem különösebben izgatja a dolog. Egészen addig, amíg fel nem bukkan a színen a szomszéd srác. Illetve srácok. Hiszen egy testvérpár költözik a szomszéd házba. Kisó szerelmes lesz. Nagyon. Kristófba, az idősebb zöld szeműbe. Ő a nagy szerelem, az igazi, az ELSŐ. Legalábbis úgy tűnik.

Aztán…

Egy pénteken naplót kezd írni.
Ezt a naplót tartod most a kezedben.
Fél év történéseit.

A könyvet karácsonyra kértem, nem egy másik könyvvel együtt, de valahogy nem igazán olyan volt, mint amit vártam. A menő cím és kreatív borító egy számomra eléggé színtelen-szagtalan könyvet takar, mint az elolvasás után kiderült. Ezt bővebben lentebb.

A magyar ifjúsági regények nagyrészt naplók, általában valódi élettel teli naplók (D.A.C., Sz. J. G.). Ilyeneket mindenki szívesen olvas – mert mi lenne érdekesebb, mint másvalaki gondolataiba belelátni, lehetőleg különösebb megerőltetés nélkül. Talán saját életünk? Ugyan már, ki ér rá naplót írni manapság – talán tényleg csak az írók… Ez a könyv azonban engem legalábbis nem szippantott be és talán azért nem tudott megragadni, mert egyáltalán nem tudtam azonosulni Kisóval, a főszereplővel, valahogy nagyon nem hasonlítunk. (Igaz, már Renivel is komoly gondjaim voltak a Szent J. G.-ben). A regény/napló komoly témákat taglal, ha nem is sokat, de azt a kettőt-hármat tényleg legalább alaposan keresztül-kasul bejárja és boncolgatja, ezek pedig az összes tini életében felmerülő kérdések, bizonytalanságok, úgy mint önmagunk megértése, a szerelem és a szexualitás.

Kisó, a főszereplő nő, na jó, legyen főszereplő csaj. Aki, mondhatni túlérzékeny (extrém sokat sír), nagyon hangulatfüggő (ugyan ez igaz a tinik nagy részére) egyszer madarat lehetne fogatni vele, máskor meg inkább felpofoznád, hogy a fenébe is: vedd már észre mi van itt és hogy nem minden rólad szól! Persze egy napló miről is szólna…

Vannak iskolacentrikus naplók (lásd SzJG) ahol – igaz a főszereplő szemén keresztül - csak az osztály életét írja le, de egy napló lehet barát- és szerelemcentrikus, nulla sulival (mint D.A.C.), szerintem ez érdekesebb megközelítés.

Az írónő a naplót még megspékeli néhány láthatatlan mellékszereplővel és persze a SRÁC-cal  csupacsupa nagybetűvel. A srácról jóformán semmit se tudunk, csak hogy zöld a szeme. Elbűvölően, káprázatosan, bűbájosan sziporkázóan zöld (ez az műfaj talán legnagyobb közhelye, az életben annyi zöld szemű csodalény nem szaladgál, mint a mai lányregényekben).Talán nem lövöm le a poént, ha mondom, hogy a könyvben nem egy, hanem két srác is nagy szerepet kap (aki legalább nem zöld szemű) de erről többet nem mondhatok. A szerelem nehéz, de egy traktor se könnyű.(De csak mert ez így biztos nem spoiler.)

 

Kisó a naplójában elég gördülékenyen ír, soha nem sokat, csak úgy éppenhogy. Ami néha nagyon jó, mert nem terjengős, máskor meg túl kevés, vagy semmitmondó a bejegyzés. Persze, mint minden napló ebben is vannak kibogarászhatatlannak tűnő gondolatmenetek, ezek feldobják egy-egy nap leírását.

L. Molnár Editnek ez az első tinikről/tiniknek szóló regénye, sok igazán édes kisgyerekkönyv után. 

Borító: Nagyon szép, keménykötésű a borítója, nagyon király és igazán mai.

Úgy összességében : 6/10

Kiadó: Pongrác
Megjelenés éve: 2014
Illusztrátor(ok):  Mendlik Bálint, Neogrády-Kiss Barnabás
Oldalszám: 256

Kalapos Éva : A harmadik D.A.C.

 Itt írtam az előző részekről D.A.C. 1. D.A.C. 2.

Fülszöveg:

A sorozat harmadik részében Flóra és barátai ismét olyan helyzetekkel találják szembe magukat, amilyenekkel még sosem találkoztak. Végre megtörik a jég, és Flóráéknál talán lassan helyreáll a családi béke, ezzel párhuzamosan azonban a lány magánélete egyre zűrösebbé válik. Flóra és Dani barátsága tovább mélyül, és fény derül arra, kik és miért zaklatják a fiút. Vajon hogy reagál a D.A.C. ebben a helyzetben? És mit tegyen Flóra, ha közben ő maga is egyre jobban összezavarodik a saját érzéseivel kapcsolatban? A hosszú, közös balatoni nyaralás alatt, tisztázódnak a dolgok vagy még jobban összekuszálódik minden? Születnek-e új szerelmek, lesznek-e nagy szakítások, hogyan alakul a társaság élete? Tarts te is Flórával, Zsanival és a többiekkel, és légy részese a D.A.C. 3. fergeteges nyári kalandjainak! 

Ez a könyv olyan, mint az ölelés. Mint ezernyi ölelés. Van köztük forró, hűvös, szerelmes, baráti, testvéri és csoportos is.

Még mielőtt belemennék a történet boncolgatásába, muszáj megjegyeznem, hogy Kalapos Éva megtáltosodott, mármint én nem tudom, hogy mi történt vele, de valami biztos, mert ez a könyv sokkal jobb, mint az eddigi kettő együttvéve (pedig azokat is szerettem). Ez vonatkozik a felépítésére, a karakterek kidolgozására, a stílusra, körülbelül mindenre.

Sikerült úgy átadnia írásban az érzelmeket, ahogy csak nagyon kevés író tudja és annyit sűrített a kötetbe, hogy a végén úgy érzi az olvasó, meg kell ölelnie valakit, mert benne is csordultig vannak az érzelmek.

Ezúton is küldök egy nagy ölelést az írónőnek, köszönöm az élményt.

Igaz hideg van, és végre a hó is esik, ez a könyv mégis visszarepít fél évvel. Amikor a D.A.C. tagjai két hétre lementek nyaralni a Balatonhoz, újra éreztem a nyarat, ahogyan sátraztunk a barátnőimmel, ahogy szalonnát sütöttünk, ahogyan csak élveztük az életet. És nem csak mi tettünk így, hanem Flóráék is, délig aludtak, a strandon süttették a hasukat, csak úgy elvoltak. Strandolás, szendvicsezés, bulizás, és persze óriási nagy beszélgetések. Persze ebből a kötetből sem maradhatott ki a dráma, ami kezdettől fogva kísér(t)i a D.A.C. életét. Az előző részekhez képest sokkal nagyobb, felelősebb döntéseket kellett meghozni. Fontos problémák kerültek terítékre, hogy csak egy párat említsek, a tolerancia, hogy mennyire meghatározó (vagy éppen nem) az anyagi háttér, és a szexualitás is. Ugyanakkor meglepett a hirtelen jött családi béke, nem számítottam ilyen egyszerű szálelvarrásra. Eddig minden kicsit inkább komplikáltabb volt – nem is értettem.

Persze, mint minden jó könyvsorozatnál itt is többet megtudtunk a főszereplőkről. De nekem még így is kevés, mármint persze tök szupi, hogy a képzeletünkre hagyja a karakterek külsejét, de valahogy egy kicsit több leírást szívesebben olvastam volna róluk.

Flórában megmaradt a superwoman képesség (ezt az előző kötet értékelésében említettem).

Daniról néha úgy éreztem, még mindig nem tudunk semmit, annyit biztos nem, amennyit én szeretnék, mert ha megtetszik egy karakter, én leginkább személyesen is megismerkednék vele – vagyis talán picit telhetetlen vagyok.

Kalapos Éva könyve kapcsán még néhány dolgot meg kell említenem, például hogy nem gondoltam, hogy ilyen fantasztikus a humora. Nem a Leiner Laura-féle fanyar humor, hanem az a ritkán szóló, de akkor teli szájjal kacagós. Viszont az írónő talán túl jó példát akar mutatni és nyíltan vagy a sorok között neveli az emberek lelkét, kicsit világmegváltós módon, ami persze nem rossz, bár itt-ott túlzásba esik vagy csak nagyon nyilvánvaló a szándék.

Nagyon kíváncsi vagyok a sorozat következő részére! 

A borító nem része a bejegyzésnek. Egyrészt azért, mert nem akartam, hogy lássátok, mielőtt minden jót elmondok egy tényleg fantasztikus könyvről, másrészt mert szinte fáj, hogy így néz ki. Tudom, nem én írtam, és nem is nagyon szólhatnék be rá, de meg kell tennem, hisz ez egy nagy negatívum, az eddig agyonimádott könyvvel kapcsolatban. Ha valakit mégis érdekel, akkor ITT megnézheti.

Írónőről:
 Kalapos Éva, szabadúszó újságíró, imádja a filmeket és a sorozatokat, és meggyőződése, hogy a lelke mélyén egy életre megmaradt tinédzsernek. Nyíregyházán született, a nagykállói Korányi Frigyes Gimnázium német-magyar két tannyelvű tagozatán érettségizett, majd hosszas útkeresés után a Károli Gáspár Reformárus Egyetem magyar szakán szerzett diplomát.Több mint 15 éve énekel különféle zenei formációkban, Másik Szoba nevű együttesével kortárs költők verseit dolgozzák fel.Irodalommal gyerekkora óta foglalkozik, utóbbi években több irodalmi elismerésben részesült.

Kiadó:Manó könyvek
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 304 oldal

Leiner Laura és egy fantasztikus fesztivál

Bábel

 

Igen, igen, már megint egy Leiner Laura könyv, úgy tűnik, mostanában csak ilyenek akadnak a kezembe.

Fülszöveg:
 Bábel. A legnagyobb nyári zenei fesztivál, valahol Pápa mellett. Mi lehet jobb annál, mint tizenhét évesen, életedben először, egy hetet eltölteni itt a barátaiddal? A zárónapi koncert a Red Hot Chili Peppersé, és Zsófi többek között azért érkezik, hogy találkozhasson Anthony Kiedisszel. Na de addig még sok minden történik vele, Napsival, Abdullal, Hipóval és Szaszával az Európa, Ázsia, Afrika és Ausztrália színpad körül… Bábel. Ha voltál már fesztiválon, azért fogod szeretni, ha még nem voltál, azért.

Inkább tetszett. Először is azt, hogy a könyv jól megírt, olvastatja magát és ebben a regényben is tarol Laura cinizmusa – viszont meglehetősen gyakran előkerülnek a Szent Johanna Gimiben használt kifejezései (pl : vállába fúrtam a fejem, röhögtünk, szakadtunk).

Alapvetően élveztem az egész regényt, de annyira nem, hogy elfelejtsek mindent és ne tudjak az esetlegesen felmerülő, kisebb nagyobb hibácskákra odafigyelni.

Az első hiba, hogy Zsófi (a főszereplő) hetijegyet vett, amikor csak egy, azaz egy darab koncert miatt volt ott egész héten, persze közben eléggé lenézi a napijegyeseket (milyen logika ez?). Ettől függetlenül érdekes volt, hogy a lány blogot írt, képeket töltött fel, és mindenfelé sms-eket küldött (amit fél oldal méretű képekben tettek be a könyvbe). A könyv egy hetet ölel fel. Az egész hét pörgős szeretett volna lenni, de valahogy nem jött úgy össze Laurának, és inkább erőltetettnek tűnt ezzel a mindent megismétlős stílussal, kicsit szájbarágósnak hatott, ahogyan az esős napokon mintha végig csak azokat a szavakat ismételgette volna, hogy pocsolya, eső, sár, eső, pocsolya, pocsolya. De ha már időjárás, akkor meg kell azt is említenem, hogy a könyvben egy oldalon átlagban legalább négyszer írják le, hogy épp milyen az idő. Akárcsak egy időjárásjelentés.  Talán mégis túl hosszú volt az az 500 oldal. Épp ezért be kell vallanom, hogy voltak bekezdések, sőt oldalak, amiket kihagytam, és elárulom, hogy így sem maradtam le semmiről.

Persze nemcsak negatív dolgokat vettem észre a könyvvel kapcsolatban, muszáj például megemlítenem, hogy ez a regény meghozza az ember kedvét a fesztiválozáshoz, igaz én még nem voltam fesztiválon, de ezután már nagyon úgy éreztem, hogy kimaradtam valamiből, és ezt nem olvasgatni kéne és álmodozni, hanem igazán átélni, így aztán jövő nyárra tutira be van tervezve egy.

Zsófi, a legszerethetőbb LL könyv főhős, aki nem hisztizik annyit és persze azért nem egy agytröszt, de megvan a magához való esze. De akárcsak Reni (Szent johanna Gimi) ő is kényszerét érzi annak, hogy naponta legalább kétszer halálosan beégesse magát a társaság előtt, de ezt én egy cseppet sem bántam, legalább az unalmas időjárásjelentések közben lehetett valamin jót röhögni. Fanatikusan rajong a Red Hot Chili Peppersért és 17 éves létére , arról ábrándozik, hogy a már-már vénnek (52 éves) számító énekes elveszi feleségül, persze szerintem ez csak valami a tinik közt állandóan egyes egyéneket megtámadó fellángoló vírus,  a sztárkultusz. Nagyon remélem.

A többi karaktert nem igazán tudnám jellemezni. Egy, mert nem ismertem meg őket eléggé, mindenkiről maximum egy szót tudnék mondani, kettő, mert Laura legfeljebb három tulajdonsággal tudja felruházni a karaktereit (remélem, majd az elkövetkező könyveiben ez más lesz), persze ebben a regényben is van gyönyörű csaj, egy hiú srác, ja és el ne felejtsem, ebben a könyvben is nagy szerepet kap egy fiú, akit csak azért szeretünk mert „menő”.

 

Borító: Nekem túlontúl piros.

Kedvenc idézetem:

"– Hipó, ülj vissza – kérleltem.
– Jól vagyok itt így – álldogált, és nagyon úgy tűnt, hogy esze ágában sincs visszaülni.
– Pápáig állni fogsz? – csóváltam a fejem.
– Ne má'. A Vatikánig megyünk? – csodálkozott Szasza.
– Te hülye vagy – röhögött fel Napsi."

Leiner Lauráról mármint a könyveiről már nem először írok, így sok mindent megtalálhattok róla, az Akkor szakítsunk, Késtél cimkék alatt.  

Kiadó:Cicero
Megjelenés éve:2013
Oldalszám: 528

Úgy összeségében: 5/10