Könyvek nyárra

Szerintem a legtöbbet olvasni nyáron lehet. Kiülünk a könyvvel a kertbe, levisszük a strandra, olvassuk vonaton, sátorban (zseblámpával) ,  kocsiban,  táborhelyen (ha esetleg esik az eső) -  ilyenkor tengernyi időnk van rá.   Én leginkább a Balatonon szeretek olvasni, mert ott általában csak a családommal vagyok és hagyjuk egymást élni és olvasni. Tavaly csak a két hét alatt vagy 10 könyvet olvastam el és erre már nagyon ki vagyok éhezve, mert a suli mellett csak akkor jutott időm olvasni, amikor épp beteg voltam, ami pedig valljuk be nem az igazi. Idén nyáron viszont rengeteg időt fogok vonaton, buszon és autóban is ülni, úgyhogy már be is terveztem egy adag könyvet.  (De ez majd egy másik poszt.)

Összeírtam egy listát azoknak, akik még nem tudják, hogy mit is olvassanak a tengernyi idejükben.  A strandon, a vonaton vagy csak a kertben.

Június, nekem ez az utazás hónapja, így három, utazós könyvet szedtem össze:

·          Négyen egy gatyában  Szuper történet, négy kamaszlányról, egy fantasztikus nyárról és egy varázslatos farmerről, rengeteg utazással, szerelemmel és kalanddal fűszerezve.

·         Indigó nyár Smilla és barátai egy (a Twilight-ból ismert) indiánrezervátumban sátraznak és a lánynak szembesülnie kell azzal, hogy errefelé minden tele van rejtélyekkel  és, hogy a barátai, akik tavaly is itt nyaraltak valamit nagyon titkolnak a hellyel kapcsolatban.

·         A soha határa Camryn húsz évesen úgy érzi, hogy pontosan tudja, hogy hol a helye a világban és, hogy milyen lesz az élete, de arra még ő sem gondolt, hogy egyszer csak ott fog hagyni mindent és táskájával és egy mobillal elindul a vakvilágba, hogy megtalálja önmagát.

Július, ezt a hónapot, a kiválogatott könyvek szempontjából leginkább szerelem jellemzi

·         Ha az enyém lennél  Ashton a jóskislány, aki a rossz srácba szeret bele, mert hát a tiltott gyümölcs mindig édesebb. Tökéletes strandos olvasmány.

·         Bábel 17 évesek, fesztiváloznak, őrültek és mindez Leiner Laura humorával. Felejthetetlen.

·         A nyár amikor megszépültem  Belly szerelmes, és egy nagyon izgalmas nyaralás áll előtte anyukája barátnőjének fiaival, akik közül valamelyiket neki szánta a sors. De vajon melyiket?

Augusztus, ez pedig, hát nem is tudom, hogy minek nevezzem: egyveleg.

·         Majd újra lesz nyár Daisyt, , lepasszolják nyaralni a vidéki rokonokhoz. Egyik ámulatból a másikba esik: sosem hitte volna, hogy vannak tizennégy éves srácok, akik annyire szabadok, mint bármelyik felnőtt. Ráadásul felügyelet nélkül maradnak, mert kitört a háború, ami sajnos még az ő falujukat sem kerüli el.

·         Stargirl Egy nap új lány érkezik a 16 éves Leo iskolájába, aki mindenkit elképeszt különös viselkedésével. Lehetetlen ruhákat hord, a menzán a békésen abrakoló diákság legnagyobb megrökönyödésére se szó se beszéd felpattan, és gitárkíséret mellett dalolva táncra perdül, kedvenc háziállata egy patkány, amelyet mindenhová magával hurcol, Stargirlnek nevezi magát, pedig nem is ez a valódi neve, és mindennap azzal borzolja a kedélyeket, hogy az aznapi születésnapost ebéd közben az egész iskola szeme láttára dallal és zeneszóval felköszönti. Senkit nem hagy hidegen és mindent felkavar maga körül.

·         Legyek ura Egy csapatnyi angol kamasz, akinek repülőgépe lezuhan egy lakatlan szigetre, nekilát, hogy Robinsonként megpróbálja újrateremteni a civilizációt. A fiúk testületeket választanak, törvényeket hoznak, igyekeznek ésszerűen berendezni életüket, ahogyan a brit gyarmatosító szellemet dicsőítő kalandregényekben szokás, de valahol kisiklik az egész.

D.A.C.-olunk de már negyedszer

Kalapos Éva: D.A.C. (Nem gyerekjáték)

Előző három rész linkjei: D.A.C. 1 D.A.C. 2 D.A.C. 3.

Megint csak 24 óra kellett ahhoz, hogy kiolvassam, viszont a véleményt már egy ideje érlelem magamban, mert igazság szerint nem tetszett annyira: amilyen jó volt a harmadik rész, azt a magasságot most ebben a kötetben már nem igazán sikerült megugrani, ez inkább tűnik amolyan átkötő regénynek, de talán a következő már hozni fogja a korábbi formát, legalábbis nagyon remélem.

A történet nem bővelkedett meglepő fordulatokban, és még csak olyan jelenet sem volt, ami gyomorszájon vágott volna. Ugyanakkor a dialógusok – leginkább viták – erőteljesek és nyersek voltak, el sem akartam hinni, hogy ennyire bele tudom magam élni egy könyvbeli vitába. Itt most konkrétan Dani és Flóra veszekedéseire gondolok, ahogyan például az ex-kérdést kezelték. Persze ezen kívül is voltak dolgok, amelyek kifejezetten tetszettek, ebben a negyedik részben például sokkal több szó esett a családról, mint az eddigiekben összesen, jó volt már ezt a szálat is mélyrehatóan átbeszélni, reális volt, és érzelmileg annyira kimerítő, hogy örültem, amikor épp senki sem volt haragban a másikkal.

Amit még szeretek a D.A.C.-ban – és most már látom, hogy olyasmi is akad, ami mégis inkább tetszett, mint nem – az az, hogy nem a főhős körül forog az egész univerzum, hanem minden karakternek megvan a saját élete, amibe még mi sem láthatunk bele; előttünk is maradnak titkok. Hús-vér emberek lépnek elénk, akik nagyon ki vannak találva, és ez megint egy pozitívum. Az Apa karaktere érdekes, eddig nem tudhattunk meg ennyit róla, mert az apa-lánya kapocs hosszú időn keresztül tabu volt, de jó, hogy ledőlt ez a fal is. Geri pedig néha felnőttebb, mint Flóra és kezd a kedvenc szereplőmmé válni (HŐSÖM!!), és szerintem jogosan, hiszen tanul a tapasztalataiból, szereti a családját, átlátja a problémákat, viszont ha maga Flóra is átlátna, akkor talán túl könnyen mennének a dolgok…

Viszont nagyon zavart a könyvben, hogy eltűntek a filmes utalások, persze a címek ott vannak, de ezeken kívül hol marad az egy-egy jelenethez hasonlítgatás, vagy hová lettek a színészek, vagy bármi? Pedig már úgy vártam…

 Hol vannak a Vad Fruttik? Oké, hogy nem lehet őket egész életünkben imádni, de hogy így egy szó se essen róluk a második kötet óta, pedig akkor hőseink még koncerten is voltak. Ginny imádta, Flóra folyamatosan dúdolta, és most sehol sincsenek. (Ahogyan más zenék se nagyon. Se film, se zene? )

A borító pedig, hát istenem, ezek már nem lesznek jobbak, ugye? Most majd jön valami piros vagy fekete és egy kéz mondjuk, ami szívecskét mutat?

Összeségében: 6/10 

Végtelen unalom Pemberley-ben

Rebecca Ann Collins : Pemberley-krónikák

Fülszöveg: 

A menyegzőnek vége, szedelőzködnek a vendégek. Két boldog ifjú pár búcsúztatja őket: 
Elizabeth & Mr. Darcy 
Jane & Mr. Bingley 
Jane Austen világhírű Büszkeség és balítélet című könyvének történetét gondolta tovább Rebecca Ann Collins. Az ismert és szeretett szereplők közös élete még csak most kezdődik. Szerelem és házasság, pénz és gyerekek – személyes történetük összefonódik a korabeli Anglia politikai és társadalmi változásaival, melyek Pemberley-t sem kerülik el.

„Austen elmosolyodna és áldását adná rá.” – Beverly Wong

Nagyon remélem, hogy nem, és ha Jane bele is olvasna, nagy ívben elhajítaná, mint majdnem az összes Büszkeség és balítélet fanfictiont. Azért mondom, hogy majdnem, mert több ilyen könyvet is olvastam már és van, ami tényleg nem volt rossz. (Jo Baker tavalyi Longbourn árnyékában regénye például a szolgák szemszögéből megírt tökéletesen önálló regény, aminek a Bennet család életének eseményei csak keretéül szolgálnak, és a Bennet lányok a háttérben nem is olyan szimpatikusak az éjjel nappal dolgozó cselédlánynak) Sok más dolgom miatt a hónapban kevés időm jutott az olvasásra, és amikor megláttam Rebecca Ann Collins: Pemberley-krónikák című könyvét a könyvtár egyik eldugott polcán, úgy éreztem végre valami, amivel lazíthatok. Kár, hogy nem így lett, viszont most már értem, hogy miért volt oda száműzve két további részével együtt. Nem azt a jóleső örömet hozta, hogy de jó, végre megtudom mi lett az esküvők után, vagy hogy visszakapcsolódhatok a történetbe, amit annyira szerettem. Inkább dühös lettem, hogy mégis ez, hogy lehet ilyet írni?

A könyv második felét már inkább szúrópróbaszerűen teszteltem, mert nem volt hozzá türelmem, és a sorozat további két kötetet pedig már biztos, hogy nem kölcsönzöm ki.

Így aztán csak néhány hibát tudok felsorolni, de az összes úgyse férne el egy bejegyzésben. Először is, meg kell említenem, hogy hiába igyekezett, valahogy nem tudott korhű környezetet teremteni, mindig kilógott valami, és ezzel teljesen el is szúrta a hangulatot. Keverte a saját maga által megálmodott plusz karaktereket a történetben, például elrontotta a nevét (ez persze a fordító és a szerkesztő hibája is lehet) és előfordul, hogy irreális az adott rokoni viszonylatban egyik-másik szereplő életkora, és akkor a hirtelen (két látogatás, vagy egy évszak alatt) felnövő gyerekekről még nem is szóltam. Irdatlanul sok karaktert szeretett volna mozgatni ebben a kis világban, viszont már maga a Benett család sem egy kis pereputty, de férjekkel és azok minden rokonával kiegészülve (na meg az írónő által megálmodott gyerekekről és unokákról nem is beszélve) úgy saccperkábé ötven szereplő ingázott a kastélyok, London és a templom közt. Ami egy idő után már nagyon unalmas, részint mert állandóan vissza kell lapozni az elejére, ahol van egy kis lista (pozitívum), hogy kinek ki a gyereke (nyilván sejtették, hogy egy átlagolvasó számára követhetetlen). Az is fárasztó, hogy sosem jutunk egy beszélgetés végére mondjuk Darcy és Elizabeth között, mert már ugrunk is Kitty és az ő szerelmének a sztorijához, aminek szintén nem tudjuk meg a végét, mert máris Jane terhessége a téma és így tovább. A karakterek pedig teljesen laposak lettek, a szerző egyszerű szappanoperahősöket faragott belőlük, egy hatalmas rózsaszín buborékfelhőben, ahol mindenki állandóan ölelkezik, könny szökik a szemükbe a meghatottságtól és a csöpögős boldogságot még az is tetézi, hogy mindenki, ismétlem, mindenki házasodik (ha lehet a szomszédból) és aki csak lehet, állapotos lesz. (Bocsi a spoilerért, de sejthető, hogy csak így keletkezhet ez a Bennet-Bingley-Gardiner univerzum.) Sajnos még Lizinek is eltűnik a fanyar humora, sőt, minden humora, és kizárólag az örök szerelem-boldogság-világbéke hármas harmóniájára koncentrál, és ami még ijesztőbb, hogy Mr. Darcy is. Bár a társadalmi igazságtalanság néhány Pemberley 

környékén is tapasztalható formája – jön az ipai forradalom - is felháborítja – megint csak teljes egyetértésben férje oldalán. 

De életük központi témája, és ez minden fejezetnek szerves része legalább egyszer (van ahol kétszer is!), hogy kölcsönösen biztosítsák egymást, és önmagukat a soha ki nem hunyó,töretlen, múlhatatlan, megmásíthatatlan, sírig tartó szerelmükről, ami a harmadik alkalom után már egyszerűen hányingerkeltő, az aranyos helyett. Jane és Bingley tudjuk, hogy mindig is ilyenek voltak, de elrontani a könyv főszereplőit azzal, hogy csak szerelmes biodíszletnek vannak ott, az nem fair.

Hátrébb olvasva sem lesz jobb. 

Kiadó: I.P.C.

Kiadás éve: 2008 (magyarul: 2010)

Fordító: Fügedi Tímea

Oldalszám: 452 oldal

Képek forrása: pinterest

Szerelmes könyvek tavaszra

Őrülten nehéz szerelmes könyveket ajánlani. Nem írhatom például, hogy beindultak a hormonok, és tessék, mindenki válasszon egy könyvet. És azt sem írhatom tudománytalanul és egyszerűen, hogy tessék csak, nézzétek, itt van, mert az egész köré muszáj valamilyen értelmes (és kevéssé érzelmes) magyarázatot köríteni. Mivel olyan szerelmes könyvet biztosan nem tudok ajánlani, ami mindenkinek egyformán tetszik, ezért kategóriákra osztottam őket, így szerintem mindenki megtalálhatja a magához illőt erre a rövidke tavaszra.

Stephanie Meyer: Twilight - Ezt a könyvet elsősorban a fantasy szerelmeseinek ajánlom, akik leginkább az álmaikban élnek, és az álompasijuknak minimum hat lábujja van, vagy angyalszárnyai, vagy ha ezek nem is, akkor legalább csillog egy picit.

William Shakespeare: Rómeó és Júlia - Ez a könyv leginkább a véres drámák és az örök klasszikusok rajongóinak fog tetszeni, tele van izgalmas részekkel, árulással, nagy drámákkal, szerelemmel és persze, ahogyan az Shakespeare-nél megszokhattuk, halálesetekkel is.

Kemény Zsófi: Én még sosem – Azoknak, akik reálisan gondolkoznak, minden téren (még a szerelemről is). Fókuszában egy szerelmi háromszöggel, három nagyon különböző karakterrel. Budapesten játszódik, tehát ha valami tényleg „itt és most” típusú, akkor ez az.

Jane Austen: Büszkeség és balítélet - Jane Austen ikonikus művét elsősorban anglománoknak és a kosztümös filmek kedvelőinek ajánlom, akik nem is tudnák elképzelni a napjukat ötórai tea nélkül (bár ők már biztos olvasták). A regény szellemes és idilli hangulatába könnyen bele lehet feledkezni.

 

John Green: Csillagainkban a hiba – Tökéletes olvasmány orvostanhallgatóknak és mazochistáknak, akik szeretnek halálos kimenetelű betegségben szenvedő fiatalok szerelméről olvasni. Ha még ezek után is arra vetemednél, hogy elolvasd, mindenképp készíts a közelbe egy adag papírzsepit.

 

Kiera Cass: A Párválasztó trilógia - Az örök hercegnőknek, azoknak, akik koronával a fejükön alszanak és persze meseszép ruhákat álmodnak maguknak. Ezeknek a lányoknak garantálom, hogy nem fognak csalódni a könyvben, ez egy igazi hamisítatlan hercegnős sztori, herceggel, testőrrel, mérhetetlen luxussal és persze áradó érzelmekkel.

Az ajánlatok száma valójában végtelen, ezért lehetetlen lenne lezárni a sort. De ha valaki ebből a szinte szőrszálhasogató aprólékossággal és megalapozott tudományossággal összeállított listából mégsem tudna választani, az hagyja a fenébe az egészet és élvezze a tavaszt. (Meg a szerelmet.)

Barátok közt Szophoklésszal

Ma (ebben az évben először) igazán éreztem a tavaszt. Nem csak egy pici napsütéssel, kabátban vacogóst, hanem a nincs-sehol-árnyék, pulcsira vetkőzőset. Írhatnék most ide költői dolgokat a tavaszról, pl., hogy milyen szépen rügyeznek a fák, virágillat, madarak ésatöbbi, de ez nem lenne igaz, mert a fák még marhára nem rügyeznek és nincs virágillat, ahogyan hajnali madárcsiripelés sem. De ezt egyáltalán nem bánom, hiszen ha kinyílnak a virágok, akkor jönnek a rovarok, bogarak, a csápos repülő kis állatkák, akiket legszívesebben meg sem látnék. Na, de ez egyáltalán nem lényeges, igazándiból azért akartam írni, mert két napja, amikor a nagy tavaszi fáradságom közepette néztem a Barátok köztöt, és éppen egy nagyon drámai jelenetnél tartottunk úgy a kilencedik perc körül, akkor az a gondolat ugrott be, hogy vajon miért nem írnak ebből a szappanoperából könyvet? Ezen gondolkodtam pár napja, egy magazin olvasgatása mellett is, (szintén a nagy pihenés része), amikor hirtelen megvilágosodtam. Felesleges lenne szappanoperából könyvet írni, hiszen erre van a dráma mint műfaj, erős karakterekkel, személyes közléssel, sok-sok monológgal és párbeszéddel. És ha már tavasz, akkor dráma, színház, valami veszekedős, gőzkieresztős, lazításképp-koncentrálós. Ha pedig dráma, akkor Szophoklész. (Ő jut elsőként eszembe most, hiszen kilencedikes humán tagozatosként, ha álmomból fölkeltenek, akkor is tudnom kell szegény drámaíró életét. ) Ezért is gondoltam arra, hogy az Antigonéról írok. (Igaz, kicsit komolyabb témákkal foglalkozik, mint a Barátok közt, de ez pont így van jól.) Miért választottam ezt a majdnem kétezer éves ókori krimit? Talán, mert szeretem ezeket a versben beszéléseket, furcsán más hangulata lesz így az egésznek, mert látszik, hogy nem csak úgy beleírták a vakvilágba, hanem ez meg van szerkesztve, tervezve, és mindenekelőtt, nagyon át van gondolva. Na, oké nem fogok hazudni, nem azért olvastam el, mert édesen hexameterbe van írva, hanem mert kötelező volt. De ki mondta, hogy egy kötelezőt nem lehet szeretni? Mert ezt én igenis szeretem.

Tetszett benne, hogy egy pillanatig sem hagyott unatkozni, és állandóan történtek az események, ezzel együtt viszont, ha nem koncentráltam eléggé, akkor újra kellett olvasnom az adott részt, mert a nyelvezete azért nem teszi lehetővé, hogy akár félálomban is felfogjam. Mert azért azt ne felejtsük el, hogy az ókori görögök is hasonló problémákkal küszködtek, mint mi, szerintem azóta csak a gondolkodásmód változott, az érzelmek biztosan nem. A szerelem, a szeretet, a gyűlölet mind ugyanaz, és az lesz száz év múlva is, az érzelmek örökké érzelmek maradnak.

Imádtam, ahogyan a karakterek védték a saját álláspontjukat, ahogyan makacsul kitartottak (Antigoné Kreónnal szemben), szerettem benne a titkokat, az ármánykodást, ahogyan ezek a nagyon erős egyéniségek egymásnak feszültek, és az ebből született konfliktusokat is (amikből nem szenvedett hiányt a történet). A dráma boncolgat feminizmust, vallást, az élet és halál kérdését, jogot és kötelességet. Egyszóval szinte olyan, mintha mindez ma is megtörténhetne, szerintem érdemes elolvasni, újraolvasni mert kortalan, független az eseményektől a földrajzi helyzettől, a hovatartozástól ,az évszázadtól, mert alapvetően annyira személyes jellegű, hogy bárhol és bármikor játszódhatna és pont ez az, amiért össze sem lehet hasonlítani a Barátok közttel.