Szerelmes könyvek tavaszra

Őrülten nehéz szerelmes könyveket ajánlani. Nem írhatom például, hogy beindultak a hormonok, és tessék, mindenki válasszon egy könyvet. És azt sem írhatom tudománytalanul és egyszerűen, hogy tessék csak, nézzétek, itt van, mert az egész köré muszáj valamilyen értelmes (és kevéssé érzelmes) magyarázatot köríteni. Mivel olyan szerelmes könyvet biztosan nem tudok ajánlani, ami mindenkinek egyformán tetszik, ezért kategóriákra osztottam őket, így szerintem mindenki megtalálhatja a magához illőt erre a rövidke tavaszra.

Stephanie Meyer: Twilight - Ezt a könyvet elsősorban a fantasy szerelmeseinek ajánlom, akik leginkább az álmaikban élnek, és az álompasijuknak minimum hat lábujja van, vagy angyalszárnyai, vagy ha ezek nem is, akkor legalább csillog egy picit.

William Shakespeare: Rómeó és Júlia - Ez a könyv leginkább a véres drámák és az örök klasszikusok rajongóinak fog tetszeni, tele van izgalmas részekkel, árulással, nagy drámákkal, szerelemmel és persze, ahogyan az Shakespeare-nél megszokhattuk, halálesetekkel is.

Kemény Zsófi: Én még sosem – Azoknak, akik reálisan gondolkoznak, minden téren (még a szerelemről is). Fókuszában egy szerelmi háromszöggel, három nagyon különböző karakterrel. Budapesten játszódik, tehát ha valami tényleg „itt és most” típusú, akkor ez az.

Jane Austen: Büszkeség és balítélet - Jane Austen ikonikus művét elsősorban anglománoknak és a kosztümös filmek kedvelőinek ajánlom, akik nem is tudnák elképzelni a napjukat ötórai tea nélkül (bár ők már biztos olvasták). A regény szellemes és idilli hangulatába könnyen bele lehet feledkezni.

 

John Green: Csillagainkban a hiba – Tökéletes olvasmány orvostanhallgatóknak és mazochistáknak, akik szeretnek halálos kimenetelű betegségben szenvedő fiatalok szerelméről olvasni. Ha még ezek után is arra vetemednél, hogy elolvasd, mindenképp készíts a közelbe egy adag papírzsepit.

 

Kiera Cass: A Párválasztó trilógia - Az örök hercegnőknek, azoknak, akik koronával a fejükön alszanak és persze meseszép ruhákat álmodnak maguknak. Ezeknek a lányoknak garantálom, hogy nem fognak csalódni a könyvben, ez egy igazi hamisítatlan hercegnős sztori, herceggel, testőrrel, mérhetetlen luxussal és persze áradó érzelmekkel.

Az ajánlatok száma valójában végtelen, ezért lehetetlen lenne lezárni a sort. De ha valaki ebből a szinte szőrszálhasogató aprólékossággal és megalapozott tudományossággal összeállított listából mégsem tudna választani, az hagyja a fenébe az egészet és élvezze a tavaszt. (Meg a szerelmet.)

Barátok közt Szophoklésszal

Ma (ebben az évben először) igazán éreztem a tavaszt. Nem csak egy pici napsütéssel, kabátban vacogóst, hanem a nincs-sehol-árnyék, pulcsira vetkőzőset. Írhatnék most ide költői dolgokat a tavaszról, pl., hogy milyen szépen rügyeznek a fák, virágillat, madarak ésatöbbi, de ez nem lenne igaz, mert a fák még marhára nem rügyeznek és nincs virágillat, ahogyan hajnali madárcsiripelés sem. De ezt egyáltalán nem bánom, hiszen ha kinyílnak a virágok, akkor jönnek a rovarok, bogarak, a csápos repülő kis állatkák, akiket legszívesebben meg sem látnék. Na, de ez egyáltalán nem lényeges, igazándiból azért akartam írni, mert két napja, amikor a nagy tavaszi fáradságom közepette néztem a Barátok köztöt, és éppen egy nagyon drámai jelenetnél tartottunk úgy a kilencedik perc körül, akkor az a gondolat ugrott be, hogy vajon miért nem írnak ebből a szappanoperából könyvet? Ezen gondolkodtam pár napja, egy magazin olvasgatása mellett is, (szintén a nagy pihenés része), amikor hirtelen megvilágosodtam. Felesleges lenne szappanoperából könyvet írni, hiszen erre van a dráma mint műfaj, erős karakterekkel, személyes közléssel, sok-sok monológgal és párbeszéddel. És ha már tavasz, akkor dráma, színház, valami veszekedős, gőzkieresztős, lazításképp-koncentrálós. Ha pedig dráma, akkor Szophoklész. (Ő jut elsőként eszembe most, hiszen kilencedikes humán tagozatosként, ha álmomból fölkeltenek, akkor is tudnom kell szegény drámaíró életét. ) Ezért is gondoltam arra, hogy az Antigonéról írok. (Igaz, kicsit komolyabb témákkal foglalkozik, mint a Barátok közt, de ez pont így van jól.) Miért választottam ezt a majdnem kétezer éves ókori krimit? Talán, mert szeretem ezeket a versben beszéléseket, furcsán más hangulata lesz így az egésznek, mert látszik, hogy nem csak úgy beleírták a vakvilágba, hanem ez meg van szerkesztve, tervezve, és mindenekelőtt, nagyon át van gondolva. Na, oké nem fogok hazudni, nem azért olvastam el, mert édesen hexameterbe van írva, hanem mert kötelező volt. De ki mondta, hogy egy kötelezőt nem lehet szeretni? Mert ezt én igenis szeretem.

Tetszett benne, hogy egy pillanatig sem hagyott unatkozni, és állandóan történtek az események, ezzel együtt viszont, ha nem koncentráltam eléggé, akkor újra kellett olvasnom az adott részt, mert a nyelvezete azért nem teszi lehetővé, hogy akár félálomban is felfogjam. Mert azért azt ne felejtsük el, hogy az ókori görögök is hasonló problémákkal küszködtek, mint mi, szerintem azóta csak a gondolkodásmód változott, az érzelmek biztosan nem. A szerelem, a szeretet, a gyűlölet mind ugyanaz, és az lesz száz év múlva is, az érzelmek örökké érzelmek maradnak.

Imádtam, ahogyan a karakterek védték a saját álláspontjukat, ahogyan makacsul kitartottak (Antigoné Kreónnal szemben), szerettem benne a titkokat, az ármánykodást, ahogyan ezek a nagyon erős egyéniségek egymásnak feszültek, és az ebből született konfliktusokat is (amikből nem szenvedett hiányt a történet). A dráma boncolgat feminizmust, vallást, az élet és halál kérdését, jogot és kötelességet. Egyszóval szinte olyan, mintha mindez ma is megtörténhetne, szerintem érdemes elolvasni, újraolvasni mert kortalan, független az eseményektől a földrajzi helyzettől, a hovatartozástól ,az évszázadtól, mert alapvetően annyira személyes jellegű, hogy bárhol és bármikor játszódhatna és pont ez az, amiért össze sem lehet hasonlítani a Barátok közttel.

Interjú Kemény Zsófival

Forrás: szollosimatyas.hu

Slammelni először Kemény Zsófit hallottam, valahogy belebotlottam egy youtube-videóba – az akkor nekem még teljesen szokatlan műfaj nagyon megfogott és azóta sem igazán enged el. Időközben sok más slammert is megismertem, de Zsófi maradt az első… Mikor tavaly novemberben megjelent az első regénye, az Én még sosem, tudtam, hogy ez kell nekem, azóta kétszer is elolvastam. Nem is gondoltam, hogy kritikát írjak róla, mert mindkétszer kritikátlanul tetszett.

Véletlen szerencsének (és Don Tamásnak, Radvánszki Leventének és Salamon Júliának) köszönhetően nemrég e-mail interjút készítettem Kemény Zsófival, a regényéről, a jövőről és a slammelésről.

 Mélyi Márti: Melyik a kedvenc köteleződ? Egyáltalán volt ilyen?

Kemény Zsófi: Talán A Pál utcai fiúk. Valószínűleg az is rásegített, hogy láttam egy varázslatos szabadtéri előadást is belőle a Bárka Színházban, egy nyári este egy hatalmas tölgyfa alatt, és a nézőtér forgott, nem a színpad. De (ciki, nem ciki) a többit is szerettem, mondjuk a Légy jó mindhalálig kivételével. Azt viszont nem is bírtam végigolvasni.

M.M.: Milyen vagy melyik karakterrel tudnál a leginkább azonosulni a világirodalomból?

K.Zs.: Scarlett O’Harával, mert a jég hátán is megélek, és teszem a dolgom. Ha az a dolgom, hogy a legszebb zöld ruhámban udvaroltassak magamnak a megyebálon, akkor azt, ha meg gyapotot kell szedni puszta kézzel, akkor azt.  És én is nehezen ismerem fel a saját érzelmeimet, és általában akkor, mikor már késő.

M.M.: És a saját könyvedből?

K.Zs.: Eszterrel. Pofátlanság  lenne tőlem, ha letagadnám.

M.M.: Melyik az a könyv, amit bárhova magaddal vinnél, még a világ végére is?

K.Zs.: Ami még a fejemben van, de egyszer biztos meg is fogom írni.

M.M.: Milyen könyv van most az éjjeli szekrényeden?

Az eltűnt idő nyomában.

M.M.: Gyerekkorodban mi szerettél volna lenni? És most mit gondolsz, mi leszel, ha nagy leszel?

K.Zs.: Felfedező szerettem volna lenni, de a szüleim folyton azt nyomták, hogy teljesen nyilvánvaló, hogy úgyis író leszek, hiába kapálózom ellene.

M.M.: Hogy képzeled el Magyarországot 20 év múlva? Az országban képzeled el magad? Ha igen, akkor hogyan?

K.Zs.: Több forgatókönyvet el tudok képzelni, de csak a legjobbat képzelem szívesen: egy vidám, változatos és viszonylag tiszta helyet remélek. Mindenképpen itt kell maradnom, mert a magyar nyelvből élek. Húsz év múlva egy űzött családanya leszek, aki folyton azon panaszkodik, hogy nincs ideje nyugodtan írni.

M.M.: Amikor slammelsz, akkor mindig előre kitalálod a szöveget és pontosan begyakorlod, vagy improvizálsz?

K.Zs.: Mindig megírom, de begyakorolni nem szoktam. Ha nincs kimondott kényszer (például nem egy színházi előadás keretei között slammelek), akkor mindig olvasom a szöveget. Egyrészt mert röhejesnek tartom, mikor valaki a saját versét „szavalja”, másrészt mert rettegek a leblokkolástól, amire eléggé hajlamos vagyok. (De nagyon csodálom azokat, akik fejből mondják, pláne ha még improvizálni is tudnak.)

M.M.: Velem szokott az lenni, hogy csak később jut eszembe, mit is kellett volna mondanom egy adott helyzetben. Slammerrel is előfordul ilyesmi?
K.Zs.: Nekem legtöbbször még később se jut eszembe semmi frappáns. Azt hiszem, egy csomó barátom azért szeret, mert hosszú estéket tudok hallgatással tölteni úgy, hogy közben láthatóan jól érzem magam.

Köszönöm.

Pocsolya krétával, avagy hol is van az a bizonyos repedés

Örkény pocsolyája

Az Egypercest itt tudjátok elolvasni: Egy pocsolya emlékiratai

Amikor nincs kedvem a buszon tanulni, akkor kibámulok az ablakon. Ezt a tevékenységet sosem tudtam megunni, a táj mindig ugyanaz, de mégsem.  Nem hiszem, hogy az ember láthatja kétszer ugyanazt, bármi legyen is az. Az egy pillanat, és soha többé nem lesz már még egyszer. Ezt is fejtegethetném, de most nem ez a lényeg, hanem, hogy egy borult hétfő délután nézegettem kifelé az ablakon, amikor megpillantottam egy teknős alakú bárányfelhőt (tudniillik a teknős a kedvenc állatom, a szüleim azt állítják, teknős, pontosabban tekn volt az első szavam) és belegondoltam, milyen is lehet az élet teknős alakú felhőként és ezzel kezdődött az egész. Heteken keresztül (néha még most is) felhőként töltöttem azt a 45 perces utat hazafelé (meg a fizikaórákat) többször voltam gomolyfelhő, bárányfelhő, bodros, tornyos, kerek és egyszer még befőttesüveg alakú is, ez mindig a hangulatomtól függött. Magasról néztem le a világra, a sok tóra, folyóra, hídra, hegyekre, dombokra, városokra. Hagytam, hogy a szél sodorjon, hol keletre, hol nyugatra, hol szélsebesen, hol lassacskán.  Amikor felhő voltam, kiengedtem minden rosszat vagy fárasztót, ami történt velem és csak felhő voltam. Bámultam az eget. Szerencsére, azért nem mindig és még időben feleszméltem ahhoz, hogy meglássam Örkény pocsolyáját, ami mellett majdnem elsétáltam. Pontosabban a repedést, amiben egykor Örkény-pocsolya volt a Dráva utca 7-es szám alatt. Néhány napja olvasgattam az Egyperceseket, köztük ezt is, el is gondolkodtam rajta, hogy ha én felhő vagyok és Örkény meg egy pocsolya, akkor egyszer csak találkoznunk kell, hiszen mindkettő a körforgás része. Ebben a novellában az író kifejti, hogy milyen is volt két napig a Dráva utca 7-es számú háza előtti repedésben tócsáskodni, ez egy emlékirat, amiben minden megszerzett tapasztalatát és tudását átadja, hogy ténylegesen kényelmes-e, gondolkozik, hogy vajon nagy gondot okozott-e az ott lakóknak, viszont azt nem is merte leírni, milyen kemény szavakkal illették és szidalmazták, de el tudom képzelni. Én itt és most megígérem, hogy ezen túl nem fogok ócsárolni egyetlen icipici pocsolyát sem, mert ki tudja, hátha borzalmasan esik neki, és mert hát nem is ő tehet róla, én nem figyeltem eléggé. Tény, hogy a Dráva utca igencsak szeles, és sokat süt a nap, már csak tudom, hiszen minden nap végigsétálok rajta, tele van repedésekkel, horpadásokkal, ami igencsak sokat ígér az ideérkező tócsáknak. Ezért aztán fogtam magam és az egyik szünetben megkerestem a repedést (talán az az a repedés talán nem, de mindenesetre nem tévedhettem nagyot), és megemlékeztem, krétával felrajzoltam a pocsolyát, igaziak nem voltak ,mert hétágra sütött a nap, de szerintem azért így is megteszi. 

Örkény István Budapesten született 1912-ben és 67 évesen itt is halt meg. Kossuth-díjas író, egykor gyógyszerész, majd a magyar groteszk megteremtője.

L. Molnár Edit : A sárga kanapé

 Külcsín és belbecs

Fülszöveg:
Kisó lassan 16 éves. Néha randizik, de nem különösebben izgatja a dolog. Egészen addig, amíg fel nem bukkan a színen a szomszéd srác. Illetve srácok. Hiszen egy testvérpár költözik a szomszéd házba. Kisó szerelmes lesz. Nagyon. Kristófba, az idősebb zöld szeműbe. Ő a nagy szerelem, az igazi, az ELSŐ. Legalábbis úgy tűnik.

Aztán…

Egy pénteken naplót kezd írni.
Ezt a naplót tartod most a kezedben.
Fél év történéseit.

A könyvet karácsonyra kértem, nem egy másik könyvvel együtt, de valahogy nem igazán olyan volt, mint amit vártam. A menő cím és kreatív borító egy számomra eléggé színtelen-szagtalan könyvet takar, mint az elolvasás után kiderült. Ezt bővebben lentebb.

A magyar ifjúsági regények nagyrészt naplók, általában valódi élettel teli naplók (D.A.C., Sz. J. G.). Ilyeneket mindenki szívesen olvas – mert mi lenne érdekesebb, mint másvalaki gondolataiba belelátni, lehetőleg különösebb megerőltetés nélkül. Talán saját életünk? Ugyan már, ki ér rá naplót írni manapság – talán tényleg csak az írók… Ez a könyv azonban engem legalábbis nem szippantott be és talán azért nem tudott megragadni, mert egyáltalán nem tudtam azonosulni Kisóval, a főszereplővel, valahogy nagyon nem hasonlítunk. (Igaz, már Renivel is komoly gondjaim voltak a Szent J. G.-ben). A regény/napló komoly témákat taglal, ha nem is sokat, de azt a kettőt-hármat tényleg legalább alaposan keresztül-kasul bejárja és boncolgatja, ezek pedig az összes tini életében felmerülő kérdések, bizonytalanságok, úgy mint önmagunk megértése, a szerelem és a szexualitás.

Kisó, a főszereplő nő, na jó, legyen főszereplő csaj. Aki, mondhatni túlérzékeny (extrém sokat sír), nagyon hangulatfüggő (ugyan ez igaz a tinik nagy részére) egyszer madarat lehetne fogatni vele, máskor meg inkább felpofoznád, hogy a fenébe is: vedd már észre mi van itt és hogy nem minden rólad szól! Persze egy napló miről is szólna…

Vannak iskolacentrikus naplók (lásd SzJG) ahol – igaz a főszereplő szemén keresztül - csak az osztály életét írja le, de egy napló lehet barát- és szerelemcentrikus, nulla sulival (mint D.A.C.), szerintem ez érdekesebb megközelítés.

Az írónő a naplót még megspékeli néhány láthatatlan mellékszereplővel és persze a SRÁC-cal  csupacsupa nagybetűvel. A srácról jóformán semmit se tudunk, csak hogy zöld a szeme. Elbűvölően, káprázatosan, bűbájosan sziporkázóan zöld (ez az műfaj talán legnagyobb közhelye, az életben annyi zöld szemű csodalény nem szaladgál, mint a mai lányregényekben).Talán nem lövöm le a poént, ha mondom, hogy a könyvben nem egy, hanem két srác is nagy szerepet kap (aki legalább nem zöld szemű) de erről többet nem mondhatok. A szerelem nehéz, de egy traktor se könnyű.(De csak mert ez így biztos nem spoiler.)

 

Kisó a naplójában elég gördülékenyen ír, soha nem sokat, csak úgy éppenhogy. Ami néha nagyon jó, mert nem terjengős, máskor meg túl kevés, vagy semmitmondó a bejegyzés. Persze, mint minden napló ebben is vannak kibogarászhatatlannak tűnő gondolatmenetek, ezek feldobják egy-egy nap leírását.

L. Molnár Editnek ez az első tinikről/tiniknek szóló regénye, sok igazán édes kisgyerekkönyv után. 

Borító: Nagyon szép, keménykötésű a borítója, nagyon király és igazán mai.

Úgy összességében : 6/10

Kiadó: Pongrác
Megjelenés éve: 2014
Illusztrátor(ok):  Mendlik Bálint, Neogrády-Kiss Barnabás
Oldalszám: 256