Végtelen unalom Pemberley-ben

Rebecca Ann Collins : Pemberley-krónikák

Fülszöveg: 

A menyegzőnek vége, szedelőzködnek a vendégek. Két boldog ifjú pár búcsúztatja őket: 
Elizabeth & Mr. Darcy 
Jane & Mr. Bingley 
Jane Austen világhírű Büszkeség és balítélet című könyvének történetét gondolta tovább Rebecca Ann Collins. Az ismert és szeretett szereplők közös élete még csak most kezdődik. Szerelem és házasság, pénz és gyerekek – személyes történetük összefonódik a korabeli Anglia politikai és társadalmi változásaival, melyek Pemberley-t sem kerülik el.

„Austen elmosolyodna és áldását adná rá.” – Beverly Wong

Nagyon remélem, hogy nem, és ha Jane bele is olvasna, nagy ívben elhajítaná, mint majdnem az összes Büszkeség és balítélet fanfictiont. Azért mondom, hogy majdnem, mert több ilyen könyvet is olvastam már és van, ami tényleg nem volt rossz. (Jo Baker tavalyi Longbourn árnyékában regénye például a szolgák szemszögéből megírt tökéletesen önálló regény, aminek a Bennet család életének eseményei csak keretéül szolgálnak, és a Bennet lányok a háttérben nem is olyan szimpatikusak az éjjel nappal dolgozó cselédlánynak) Sok más dolgom miatt a hónapban kevés időm jutott az olvasásra, és amikor megláttam Rebecca Ann Collins: Pemberley-krónikák című könyvét a könyvtár egyik eldugott polcán, úgy éreztem végre valami, amivel lazíthatok. Kár, hogy nem így lett, viszont most már értem, hogy miért volt oda száműzve két további részével együtt. Nem azt a jóleső örömet hozta, hogy de jó, végre megtudom mi lett az esküvők után, vagy hogy visszakapcsolódhatok a történetbe, amit annyira szerettem. Inkább dühös lettem, hogy mégis ez, hogy lehet ilyet írni?

A könyv második felét már inkább szúrópróbaszerűen teszteltem, mert nem volt hozzá türelmem, és a sorozat további két kötetet pedig már biztos, hogy nem kölcsönzöm ki.

Így aztán csak néhány hibát tudok felsorolni, de az összes úgyse férne el egy bejegyzésben. Először is, meg kell említenem, hogy hiába igyekezett, valahogy nem tudott korhű környezetet teremteni, mindig kilógott valami, és ezzel teljesen el is szúrta a hangulatot. Keverte a saját maga által megálmodott plusz karaktereket a történetben, például elrontotta a nevét (ez persze a fordító és a szerkesztő hibája is lehet) és előfordul, hogy irreális az adott rokoni viszonylatban egyik-másik szereplő életkora, és akkor a hirtelen (két látogatás, vagy egy évszak alatt) felnövő gyerekekről még nem is szóltam. Irdatlanul sok karaktert szeretett volna mozgatni ebben a kis világban, viszont már maga a Benett család sem egy kis pereputty, de férjekkel és azok minden rokonával kiegészülve (na meg az írónő által megálmodott gyerekekről és unokákról nem is beszélve) úgy saccperkábé ötven szereplő ingázott a kastélyok, London és a templom közt. Ami egy idő után már nagyon unalmas, részint mert állandóan vissza kell lapozni az elejére, ahol van egy kis lista (pozitívum), hogy kinek ki a gyereke (nyilván sejtették, hogy egy átlagolvasó számára követhetetlen). Az is fárasztó, hogy sosem jutunk egy beszélgetés végére mondjuk Darcy és Elizabeth között, mert már ugrunk is Kitty és az ő szerelmének a sztorijához, aminek szintén nem tudjuk meg a végét, mert máris Jane terhessége a téma és így tovább. A karakterek pedig teljesen laposak lettek, a szerző egyszerű szappanoperahősöket faragott belőlük, egy hatalmas rózsaszín buborékfelhőben, ahol mindenki állandóan ölelkezik, könny szökik a szemükbe a meghatottságtól és a csöpögős boldogságot még az is tetézi, hogy mindenki, ismétlem, mindenki házasodik (ha lehet a szomszédból) és aki csak lehet, állapotos lesz. (Bocsi a spoilerért, de sejthető, hogy csak így keletkezhet ez a Bennet-Bingley-Gardiner univerzum.) Sajnos még Lizinek is eltűnik a fanyar humora, sőt, minden humora, és kizárólag az örök szerelem-boldogság-világbéke hármas harmóniájára koncentrál, és ami még ijesztőbb, hogy Mr. Darcy is. Bár a társadalmi igazságtalanság néhány Pemberley 

környékén is tapasztalható formája – jön az ipai forradalom - is felháborítja – megint csak teljes egyetértésben férje oldalán. 

De életük központi témája, és ez minden fejezetnek szerves része legalább egyszer (van ahol kétszer is!), hogy kölcsönösen biztosítsák egymást, és önmagukat a soha ki nem hunyó,töretlen, múlhatatlan, megmásíthatatlan, sírig tartó szerelmükről, ami a harmadik alkalom után már egyszerűen hányingerkeltő, az aranyos helyett. Jane és Bingley tudjuk, hogy mindig is ilyenek voltak, de elrontani a könyv főszereplőit azzal, hogy csak szerelmes biodíszletnek vannak ott, az nem fair.

Hátrébb olvasva sem lesz jobb. 

Kiadó: I.P.C.

Kiadás éve: 2008 (magyarul: 2010)

Fordító: Fügedi Tímea

Oldalszám: 452 oldal

Képek forrása: pinterest

Szerelmes könyvek tavaszra

Őrülten nehéz szerelmes könyveket ajánlani. Nem írhatom például, hogy beindultak a hormonok, és tessék, mindenki válasszon egy könyvet. És azt sem írhatom tudománytalanul és egyszerűen, hogy tessék csak, nézzétek, itt van, mert az egész köré muszáj valamilyen értelmes (és kevéssé érzelmes) magyarázatot köríteni. Mivel olyan szerelmes könyvet biztosan nem tudok ajánlani, ami mindenkinek egyformán tetszik, ezért kategóriákra osztottam őket, így szerintem mindenki megtalálhatja a magához illőt erre a rövidke tavaszra.

Stephanie Meyer: Twilight - Ezt a könyvet elsősorban a fantasy szerelmeseinek ajánlom, akik leginkább az álmaikban élnek, és az álompasijuknak minimum hat lábujja van, vagy angyalszárnyai, vagy ha ezek nem is, akkor legalább csillog egy picit.

William Shakespeare: Rómeó és Júlia - Ez a könyv leginkább a véres drámák és az örök klasszikusok rajongóinak fog tetszeni, tele van izgalmas részekkel, árulással, nagy drámákkal, szerelemmel és persze, ahogyan az Shakespeare-nél megszokhattuk, halálesetekkel is.

Kemény Zsófi: Én még sosem – Azoknak, akik reálisan gondolkoznak, minden téren (még a szerelemről is). Fókuszában egy szerelmi háromszöggel, három nagyon különböző karakterrel. Budapesten játszódik, tehát ha valami tényleg „itt és most” típusú, akkor ez az.

Jane Austen: Büszkeség és balítélet - Jane Austen ikonikus művét elsősorban anglománoknak és a kosztümös filmek kedvelőinek ajánlom, akik nem is tudnák elképzelni a napjukat ötórai tea nélkül (bár ők már biztos olvasták). A regény szellemes és idilli hangulatába könnyen bele lehet feledkezni.

 

John Green: Csillagainkban a hiba – Tökéletes olvasmány orvostanhallgatóknak és mazochistáknak, akik szeretnek halálos kimenetelű betegségben szenvedő fiatalok szerelméről olvasni. Ha még ezek után is arra vetemednél, hogy elolvasd, mindenképp készíts a közelbe egy adag papírzsepit.

 

Kiera Cass: A Párválasztó trilógia - Az örök hercegnőknek, azoknak, akik koronával a fejükön alszanak és persze meseszép ruhákat álmodnak maguknak. Ezeknek a lányoknak garantálom, hogy nem fognak csalódni a könyvben, ez egy igazi hamisítatlan hercegnős sztori, herceggel, testőrrel, mérhetetlen luxussal és persze áradó érzelmekkel.

Az ajánlatok száma valójában végtelen, ezért lehetetlen lenne lezárni a sort. De ha valaki ebből a szinte szőrszálhasogató aprólékossággal és megalapozott tudományossággal összeállított listából mégsem tudna választani, az hagyja a fenébe az egészet és élvezze a tavaszt. (Meg a szerelmet.)

Barátok közt Szophoklésszal

Ma (ebben az évben először) igazán éreztem a tavaszt. Nem csak egy pici napsütéssel, kabátban vacogóst, hanem a nincs-sehol-árnyék, pulcsira vetkőzőset. Írhatnék most ide költői dolgokat a tavaszról, pl., hogy milyen szépen rügyeznek a fák, virágillat, madarak ésatöbbi, de ez nem lenne igaz, mert a fák még marhára nem rügyeznek és nincs virágillat, ahogyan hajnali madárcsiripelés sem. De ezt egyáltalán nem bánom, hiszen ha kinyílnak a virágok, akkor jönnek a rovarok, bogarak, a csápos repülő kis állatkák, akiket legszívesebben meg sem látnék. Na, de ez egyáltalán nem lényeges, igazándiból azért akartam írni, mert két napja, amikor a nagy tavaszi fáradságom közepette néztem a Barátok köztöt, és éppen egy nagyon drámai jelenetnél tartottunk úgy a kilencedik perc körül, akkor az a gondolat ugrott be, hogy vajon miért nem írnak ebből a szappanoperából könyvet? Ezen gondolkodtam pár napja, egy magazin olvasgatása mellett is, (szintén a nagy pihenés része), amikor hirtelen megvilágosodtam. Felesleges lenne szappanoperából könyvet írni, hiszen erre van a dráma mint műfaj, erős karakterekkel, személyes közléssel, sok-sok monológgal és párbeszéddel. És ha már tavasz, akkor dráma, színház, valami veszekedős, gőzkieresztős, lazításképp-koncentrálós. Ha pedig dráma, akkor Szophoklész. (Ő jut elsőként eszembe most, hiszen kilencedikes humán tagozatosként, ha álmomból fölkeltenek, akkor is tudnom kell szegény drámaíró életét. ) Ezért is gondoltam arra, hogy az Antigonéról írok. (Igaz, kicsit komolyabb témákkal foglalkozik, mint a Barátok közt, de ez pont így van jól.) Miért választottam ezt a majdnem kétezer éves ókori krimit? Talán, mert szeretem ezeket a versben beszéléseket, furcsán más hangulata lesz így az egésznek, mert látszik, hogy nem csak úgy beleírták a vakvilágba, hanem ez meg van szerkesztve, tervezve, és mindenekelőtt, nagyon át van gondolva. Na, oké nem fogok hazudni, nem azért olvastam el, mert édesen hexameterbe van írva, hanem mert kötelező volt. De ki mondta, hogy egy kötelezőt nem lehet szeretni? Mert ezt én igenis szeretem.

Tetszett benne, hogy egy pillanatig sem hagyott unatkozni, és állandóan történtek az események, ezzel együtt viszont, ha nem koncentráltam eléggé, akkor újra kellett olvasnom az adott részt, mert a nyelvezete azért nem teszi lehetővé, hogy akár félálomban is felfogjam. Mert azért azt ne felejtsük el, hogy az ókori görögök is hasonló problémákkal küszködtek, mint mi, szerintem azóta csak a gondolkodásmód változott, az érzelmek biztosan nem. A szerelem, a szeretet, a gyűlölet mind ugyanaz, és az lesz száz év múlva is, az érzelmek örökké érzelmek maradnak.

Imádtam, ahogyan a karakterek védték a saját álláspontjukat, ahogyan makacsul kitartottak (Antigoné Kreónnal szemben), szerettem benne a titkokat, az ármánykodást, ahogyan ezek a nagyon erős egyéniségek egymásnak feszültek, és az ebből született konfliktusokat is (amikből nem szenvedett hiányt a történet). A dráma boncolgat feminizmust, vallást, az élet és halál kérdését, jogot és kötelességet. Egyszóval szinte olyan, mintha mindez ma is megtörténhetne, szerintem érdemes elolvasni, újraolvasni mert kortalan, független az eseményektől a földrajzi helyzettől, a hovatartozástól ,az évszázadtól, mert alapvetően annyira személyes jellegű, hogy bárhol és bármikor játszódhatna és pont ez az, amiért össze sem lehet hasonlítani a Barátok közttel.

Interjú Kemény Zsófival

Forrás: szollosimatyas.hu

Slammelni először Kemény Zsófit hallottam, valahogy belebotlottam egy youtube-videóba – az akkor nekem még teljesen szokatlan műfaj nagyon megfogott és azóta sem igazán enged el. Időközben sok más slammert is megismertem, de Zsófi maradt az első… Mikor tavaly novemberben megjelent az első regénye, az Én még sosem, tudtam, hogy ez kell nekem, azóta kétszer is elolvastam. Nem is gondoltam, hogy kritikát írjak róla, mert mindkétszer kritikátlanul tetszett.

Véletlen szerencsének (és Don Tamásnak, Radvánszki Leventének és Salamon Júliának) köszönhetően nemrég e-mail interjút készítettem Kemény Zsófival, a regényéről, a jövőről és a slammelésről.

 Mélyi Márti: Melyik a kedvenc köteleződ? Egyáltalán volt ilyen?

Kemény Zsófi: Talán A Pál utcai fiúk. Valószínűleg az is rásegített, hogy láttam egy varázslatos szabadtéri előadást is belőle a Bárka Színházban, egy nyári este egy hatalmas tölgyfa alatt, és a nézőtér forgott, nem a színpad. De (ciki, nem ciki) a többit is szerettem, mondjuk a Légy jó mindhalálig kivételével. Azt viszont nem is bírtam végigolvasni.

M.M.: Milyen vagy melyik karakterrel tudnál a leginkább azonosulni a világirodalomból?

K.Zs.: Scarlett O’Harával, mert a jég hátán is megélek, és teszem a dolgom. Ha az a dolgom, hogy a legszebb zöld ruhámban udvaroltassak magamnak a megyebálon, akkor azt, ha meg gyapotot kell szedni puszta kézzel, akkor azt.  És én is nehezen ismerem fel a saját érzelmeimet, és általában akkor, mikor már késő.

M.M.: És a saját könyvedből?

K.Zs.: Eszterrel. Pofátlanság  lenne tőlem, ha letagadnám.

M.M.: Melyik az a könyv, amit bárhova magaddal vinnél, még a világ végére is?

K.Zs.: Ami még a fejemben van, de egyszer biztos meg is fogom írni.

M.M.: Milyen könyv van most az éjjeli szekrényeden?

Az eltűnt idő nyomában.

M.M.: Gyerekkorodban mi szerettél volna lenni? És most mit gondolsz, mi leszel, ha nagy leszel?

K.Zs.: Felfedező szerettem volna lenni, de a szüleim folyton azt nyomták, hogy teljesen nyilvánvaló, hogy úgyis író leszek, hiába kapálózom ellene.

M.M.: Hogy képzeled el Magyarországot 20 év múlva? Az országban képzeled el magad? Ha igen, akkor hogyan?

K.Zs.: Több forgatókönyvet el tudok képzelni, de csak a legjobbat képzelem szívesen: egy vidám, változatos és viszonylag tiszta helyet remélek. Mindenképpen itt kell maradnom, mert a magyar nyelvből élek. Húsz év múlva egy űzött családanya leszek, aki folyton azon panaszkodik, hogy nincs ideje nyugodtan írni.

M.M.: Amikor slammelsz, akkor mindig előre kitalálod a szöveget és pontosan begyakorlod, vagy improvizálsz?

K.Zs.: Mindig megírom, de begyakorolni nem szoktam. Ha nincs kimondott kényszer (például nem egy színházi előadás keretei között slammelek), akkor mindig olvasom a szöveget. Egyrészt mert röhejesnek tartom, mikor valaki a saját versét „szavalja”, másrészt mert rettegek a leblokkolástól, amire eléggé hajlamos vagyok. (De nagyon csodálom azokat, akik fejből mondják, pláne ha még improvizálni is tudnak.)

M.M.: Velem szokott az lenni, hogy csak később jut eszembe, mit is kellett volna mondanom egy adott helyzetben. Slammerrel is előfordul ilyesmi?
K.Zs.: Nekem legtöbbször még később se jut eszembe semmi frappáns. Azt hiszem, egy csomó barátom azért szeret, mert hosszú estéket tudok hallgatással tölteni úgy, hogy közben láthatóan jól érzem magam.

Köszönöm.

Pocsolya krétával, avagy hol is van az a bizonyos repedés

Örkény pocsolyája

Az Egypercest itt tudjátok elolvasni: Egy pocsolya emlékiratai

Amikor nincs kedvem a buszon tanulni, akkor kibámulok az ablakon. Ezt a tevékenységet sosem tudtam megunni, a táj mindig ugyanaz, de mégsem.  Nem hiszem, hogy az ember láthatja kétszer ugyanazt, bármi legyen is az. Az egy pillanat, és soha többé nem lesz már még egyszer. Ezt is fejtegethetném, de most nem ez a lényeg, hanem, hogy egy borult hétfő délután nézegettem kifelé az ablakon, amikor megpillantottam egy teknős alakú bárányfelhőt (tudniillik a teknős a kedvenc állatom, a szüleim azt állítják, teknős, pontosabban tekn volt az első szavam) és belegondoltam, milyen is lehet az élet teknős alakú felhőként és ezzel kezdődött az egész. Heteken keresztül (néha még most is) felhőként töltöttem azt a 45 perces utat hazafelé (meg a fizikaórákat) többször voltam gomolyfelhő, bárányfelhő, bodros, tornyos, kerek és egyszer még befőttesüveg alakú is, ez mindig a hangulatomtól függött. Magasról néztem le a világra, a sok tóra, folyóra, hídra, hegyekre, dombokra, városokra. Hagytam, hogy a szél sodorjon, hol keletre, hol nyugatra, hol szélsebesen, hol lassacskán.  Amikor felhő voltam, kiengedtem minden rosszat vagy fárasztót, ami történt velem és csak felhő voltam. Bámultam az eget. Szerencsére, azért nem mindig és még időben feleszméltem ahhoz, hogy meglássam Örkény pocsolyáját, ami mellett majdnem elsétáltam. Pontosabban a repedést, amiben egykor Örkény-pocsolya volt a Dráva utca 7-es szám alatt. Néhány napja olvasgattam az Egyperceseket, köztük ezt is, el is gondolkodtam rajta, hogy ha én felhő vagyok és Örkény meg egy pocsolya, akkor egyszer csak találkoznunk kell, hiszen mindkettő a körforgás része. Ebben a novellában az író kifejti, hogy milyen is volt két napig a Dráva utca 7-es számú háza előtti repedésben tócsáskodni, ez egy emlékirat, amiben minden megszerzett tapasztalatát és tudását átadja, hogy ténylegesen kényelmes-e, gondolkozik, hogy vajon nagy gondot okozott-e az ott lakóknak, viszont azt nem is merte leírni, milyen kemény szavakkal illették és szidalmazták, de el tudom képzelni. Én itt és most megígérem, hogy ezen túl nem fogok ócsárolni egyetlen icipici pocsolyát sem, mert ki tudja, hátha borzalmasan esik neki, és mert hát nem is ő tehet róla, én nem figyeltem eléggé. Tény, hogy a Dráva utca igencsak szeles, és sokat süt a nap, már csak tudom, hiszen minden nap végigsétálok rajta, tele van repedésekkel, horpadásokkal, ami igencsak sokat ígér az ideérkező tócsáknak. Ezért aztán fogtam magam és az egyik szünetben megkerestem a repedést (talán az az a repedés talán nem, de mindenesetre nem tévedhettem nagyot), és megemlékeztem, krétával felrajzoltam a pocsolyát, igaziak nem voltak ,mert hétágra sütött a nap, de szerintem azért így is megteszi. 

Örkény István Budapesten született 1912-ben és 67 évesen itt is halt meg. Kossuth-díjas író, egykor gyógyszerész, majd a magyar groteszk megteremtője.